SKARLÁT

A sötétedõ szobában álltam könyvespolcom elõtt, s mereven néztem a tanrend holnapi anyagát, anélkül, hogy kiszedtem volna beszíjazni; szándékosan nem gyújtottam lámpát, kabalából, vagy nem tudom, milyen dacból - elhatároztam, hogy most már így várom meg, míg apám megjön, s a dolog kielégítõ megoldást nyer. Teljesen érthetetlen volt számomra, ami történt, s bár nem váratlan, mégis egész újszerû, fogalmam se volt róla, mit gondoljak. Lujza néni egész nap ideges és lármás volt, nem természetes hangon rikácsolt s általában volt benne valami mesterkélt, nem hittem el, hogy haragszik, csak tudtam, hogy valamit akar, valami helyzetet elõidézni, amelyben módja nyílik megbosszulni magát egy ismeretlen sérelemért. Nem szerettem Lujza nénit. Õt se szerettem, személy szerint, alacsony, kissé kövérkés s amellett harciasan hetyke lényét, kemény és kihívó járását, szõke haját és kicsi kezeit. A nevét se szerettem, most könnyû volna kimutatni, hogy az eset óta, de határozottan emlékszem, hogy már azelõtt se szerettem ezt a nevet. Lujza mindössze fél éve volt nálunk házvezetõnõ és anyahelyettesféle, de a tekintély és rang, amit erõszakkal verekedett ki magának a családban s még néhány jel, mai eszemmel azt a gyanút kelti bennem, hogy el akarta vétetni magát apámmal, s mindent ebben az irányban épített fel, ehhez igazított. Eleinte hízelkedett nekem, dédelgetett, nyilván úgy képzelte, hogy behódolok, s megtalálom benne az elvesztett anya pótszerét, közvetve hozzájárulok célja eléréséhez. De az utóbbi idõben rájött, hogy nem szeretem õt, hiába strapálja magát, most frontot változtatott, harcba szállt velem, s többször igyekezett meggyõzni apámat, hogy lusta és rossz természetem korrekcióra szorulna, s egy ízben az intézetbe távolítás gondolatát is megpendítette. Mindez egy csöppet se nyugtalanított, meg voltam gyõzõdve róla, hogy a szellemi fölény páncéljáról, ami apámmal együtt elválaszt tõle bennünket, visszapattannak ezek az átlátszó áskálódások - több ízben próbáltam apámmal összemosolyogni Lujza feje fölött, s egy ízben apám el is mosolyodott, azóta teljesen nyugodt voltam.

De ami ma történt, mégis kihozott a sodromból, nem a következményektõl való aggodalom miatt: maga az eset volt utálatos és bántó.

Délután furcsa jó hangulatban voltam, nem tudtam, miért, mintha egy kicsit részeg lennék. Groteszk elõadást tartottam nõvéreimnek, amelyben tanáraim szerepeltek egy süllyedõ mentõcsónakon, mindegyik a maga hangján és rögeszméjével. Többször kikukkantam a konyhába, s elragadtatással állapítottam meg, hogy végre kedvenc vacsorám készül, amiért hetek óta harcoltam hiába: lecsós kolbász, belévert tojással és juhtúrós galuska. Még Lujzával is igyekeztem kedves lenni, de õ nem ment bele a játékba, sõt egyre kellemetlenebb és élesebb lett. Nyersen kikergetett a konyhából, s mikor észrevette, mennyire örülök a vacsorának, gonosz arccal és gúnyosan célzást tett rá, hogy nem olyan biztos, vajon mindenki vacsorázik-e ma ebben a házban. Ezen nagyon elcsodálkoztam már akkor, de csak sokkal késõbb, hónapok múlva támadt fel bennem a kínos gondolat, amitõl most se tudok szabadulni, hogy szándékosan csinálta aznap kedvenc ételemet, fokozni bûnhõdésemet, tehát elõre kitervelte az összetûzést, õ provokálta ki.

Így is volt.

Mikor a jó szagok csábítására, harmadszor nyitottam be a konyhába, Lujza néni pulykavörösen s mindjárt a leghangosabb rikácsolással nekem rontott, gyalázatos, szemtelen kölyöknek nevezett, megmarkolta a galléromat, és kipöndörített az elõszobába, rögtön be is vágta az ajtót. Pontosan emlékszem, szóhoz se juthattam, nem is volt mit mondanom, az ajtó elõtt vállat vontam, tudomásul vettem a vihart, s készültem vissza a szobámba. De egy lépést se tehettem, a konyhaajtó kivágódott, Lujza néni, mint egy fúria, tajtékzó szájjal és szikrázó zöld szemekkel hajolt fölém.

- Mit mondtál?! Mit mondtál?! - rikácsolta.

Elképedve meredtem rá. Egy hang nem jött a torkomból.

- Í... úgy! - egyenesedett ki - hát így vagyunk... azt hitted, nem hallottam! Ezt megkeserülöd... ilyet még nem mondtak nekem! Ezért fizetni fogsz... vagy te, vagy én...

Valamit dadogni akartam, de Lujza néni most már fuldokolva visított.

- Egy szót se... majd az apádnak... majd elõtte... vagy te, vagy én...

És otthagyva a konyhát, szobájába rohant. Mint utóbb kiderült, azonnal felöltözött, ünneplõ fekete ruháját vette fel, úgy várta apámat.

Én is a szobámba húzódtam vissza, csodálkozva és megrettenve. Sejtelmem se volt róla, mivel vádolnak, de homályosan éreztem, hogy Lujza néni a maga szempontjából sorsdöntõ ütközetre szánta el magát. Teljes ártatlanságomban s jóhiszemûségemben még azt is lehetségesnek tartottam, hogy csakugyan hallani vélt valamit, hallucinált, talán azt a gyalázó vagy becsmérlõ szót, amit feltételezett, hogy magamban gondolom, vele kapcsolatban - de hogy mi lehetett az, most már csak apám megérkezésekor tudhatom meg.

Természetesen meg voltam gyõzõdve róla, hogy apám rögtön tisztában lesz a helyzettel, mihelyt felvilágosítom. De azért ott motoszkált bennem valami furcsa borzongás, egy ismeretlen erõtõl való félelem, ami túl van egyszerû számításaimon.

A csendes és ismerõs kulcscsörgésre ösztönszerûen nem mentem ki az elõszobába, állva maradtam a sötét szoba közepén. Hallottam, ahogy Lujza néni kimegy apám elé, s ünnepélyes és színpadias fojtott hangon azonnal beszélni kezd, mihelyt apám betette maga mögött az ajtót. Ki is vettem egyes szavakat: „azonnal intézkedni kell...”, „ez nem afféle gyermekes csíny”, „kénytelen volnék tüstént itthagyni a házat...”, „példás büntetéshez ragaszkodom”.

Apám hangját nem hallottam, egy perc múlva együtt jöttek be, apám felgyújtotta a villanyt.

Feltûnt, hogy nem néz rám, szórakozottan és fáradtan járatja körül a tekintetét.

- Hát hogy volt az? - kérdezte aztán halkan. Különben is soha nem volt hozzánk indulatos szava.

Nem tudtam mit felelni, kérdõen néztem Lujza nénire. Lujza a sértett királynõ méltóságával nézett el a fejem fölött, s minden szót hangsúlyozva, nyújtott és éneklõ hangon nyilatkoztatta ki a vádat.

- Kitettem a konyhából, mire õ az ajtó elõtt felemelte az öklét, és azt mondta nekem „te...”

És most kimondott egy szót, amit akkor hallottam elõször életemben, s amirõl sok év múlva tudtam meg, hogy egyértelmû szinonimája egy bizonyos, csak nõkkel szemben alkalmazható, legsúlyosabban minõsülõ becsületsértésnek. Rögtön utána szeméhez emelte a zsebkendõjét.

Csak bámultam. Apám lesütötte a szemét, s nem is emelte fel többé, a továbbiak alatt nem láthatta az arcomat, s ami legfájdalmasabban lepett meg, nem is akarta látni.

- Igaz ez? - kérdezte pillanatnyi szünet után.

- Nem igaz - mondtam tompán, erély nélkül, mert zavarba hozott, és kihozott fölényembõl, hogy nem néz rám, s így nem tudok vele összemosolyogni az ostoba vád fölött.

Jó fél percig tartott a szünet.

Aztán apám, az én okos, jóságos és mindentudó fejünkbe és szívünkbe látó apám, elfordította fejét az ajtó felé, és vontatottan kimondta a váratlan ítéletet.

- Lujza néni nem hazudik nekem, ez egy újabb sértés. Súlyos büntetést fogsz kapni. Egyelõre...

Futó pillantást vetett Lujzára.

- Egyelõre itt maradsz a szobádban, egyedül és...

Megint Lujzára nézett, aki gyorsan bólintott.

- És természetesen nem kapsz vacsorát.

Mindketten kimentek a szobából.

Bár az nem volt kimondva a ítéletben, azonnal a kapcsolóhoz léptem, és újra leoltottam a lámpát. Az ajtóval szemben nagy állótükör volt, s nem tudom miért, nem akartam meglátni benne az arcomat.

A sötét szoba közepén állva hallgattam és hallgatóztam végig, ahogy odaát, az ebédlõben terítenek: tányér és étszer csörgött, a szakácsné dicsekedve hozta az ételt, de rögtön elhallgatott, úgy látszik valaki leintette. Csendben folyt le a vacsora, csak a merítõkanál cuppogott és loccsant. Élénken láttam a lecsó aranypiros levét, az úszkáló kolbászkarikákat s a sárga, ruganyos-kemény galuskán sustorgó csípõs juhtúrókupacokat.

Mégsem voltam éhes. Dühösen, fogcsikorgató szégyennel szorítottam össze torkomat, hogy a könnyek le ne folyjanak rajta. Mikor a vacsorát kihordták, az ablakhoz mentem, kinyitottam, és kihajoltam a hûvös, kora tavaszi éjszakába.

Furcsa bágyadtság volt ez.

Nem tudtam összefüggõen gondolkozni, képek és ismeretlen érzések száguldoztak bennem. Képtelen voltam elhinni, hogy apám hitelt adott velem szemben, egy durva lelkû, lélekben s értelemben mélyen alattunk álló némbernek. De hát akkor...

Akkor hát van valami, amirõl nem tudok még, egy fenyegetõ és alacsony és rosszindulatú hatalom a felnõttek világában, amivel szemben tehetetlenül hallgat el a tiszta és nemes igazság s a férfibátorság legszentebb felháborodása, amivel Siegfried és Héraklész rontott egykor a sárkány aljas, tüzet nyáladzó, tekergõ hét fejére... És eszembe jutott apám lesütött szeme.

De mi lehet ez a sárkány?

Nehezen lélegzettem.

Ám legyen akármi, ám reszkessenek tõle a legerõsebbek, én nem fogok félni, ha felnövök, nem fogok félni tõle, akkor se, ha az elsõnek kell lennem, aki szembeszáll vele ezen a világon. Mert mindent fel lehet áldozni a bálványnak, aki a szépség és bûvölet álarcát viseli, csak az igazságot nem, csak a haragot, az égbekiáltó elszörnyedést és méltatlanságot nem, amit az ártatlanon elkövetett igazságtalanság vált ki, amivel az ártatlanon elkövetett igazságtalanság forralja fel agyunkban a vért, reszketteti meg minden porcikánkat, lihegteti kalapáló szívünket.

Igazságtalanság! Igazságtalanság!

Nem voltam magamnál.

Különben honnan kerültek volna elõ, lopakodva, a csendes Kálvária téren, ahová ablakunk nyílott, honnan bukkantak volna fel, mintha a sikátorok mögül csúsznának és suhannának, vagy a csatornából emelkednének ki, lucskosan és szennyesen, ezek az ijesztõ arcok, ez az egyre sokasodó tömeg, ez a halkan növekvõ mormogás, ez a zúgó és zúgolódó gyávaság, mely véres bátorságra kap tulajdon hangjától és fenyegetõ sokaságától? Honnan emelkedtek volna a feldöntött kövek fölé, honnan nyüzsögtek volna egyre sûrûbben, hogy feltelepedjenek a Szent Stáció kupoláira s onnan lobogtassák rongyaikat, fenyegetve és rémesen, honnan, ha nem megkavart képzeletembõl, vagy Carlyle forradalmi látomásaiból (akkoriban olvastam éppen), amivel benépesült ez a képzelet?

Forradalom! Forradalom!

A Kálvária felé nyüzsög, ordít és hullámzik.

Vér és halál - vér és halál! Nem lehet kibírni tovább, az igazságtalanság az égig ért, szakadjon ketté a szennyes kárpit... utánam, rongyos csõcselék, aljas csõcselék, szent és isteni csõcselék, ki bosszút állasz az igazságtalanságért, amit ama Némber öntött e világra, a Némber, Undokságának Edényével, kirõl János Jelenése szól, a Jelenés, melynek furcsa szavait íme, érteni kezdi felzaklatott gyermekszívem.

A többire nem emlékszem, a kép ott folytatódik, hogy reggel van, fekszem az ágyban, apám az ágy szélén ül.

Bágyadtan pislogok, s tátott szájjal meredek kezeimre: tele vannak vörös folttal, a mellem is, nyitott, izzadt ingem alatt.

- Mi történt? - kérdem s csodálkozom, milyen vékony és fáradt a hangom.

Apám erõsen fogja a kezem. Lehajol arcom fölé.

- Beteg vagy, fiam. Nagy lázat kaptál éjszaka.

- Mi bajom?

- Vörheny. Skarlátnak is hívják. Már itt volt az orvos, beszélt is veled, de elfelejtetted.

Erõlködve gondolkodom.

- Nagy betegség ez?

- Súlyos betegség.

- Halálos is lehet?

- Halálos is lehet. De te fel fogsz gyógyulni belõle.

Forró boldogság, valami nagy, meleg béke önt el. Megszorítom apám kezét. Az én okos, erõs, nyugodt apám, aki íme, úgy beszél velem, mint ahogy elvártam tõle: két bátor férfi, akik nem félnek a haláltól.

- Nem félek, apa... És nem haragszom Lujza nénire, aki miatt beteggé lettem...

Apám elmosolyodik.

- Lujza néni?... Vagy úgy... a tegnap esti büntetés... De hiszen nem attól lettél beteg - a vörhenyt fertõzés útján kapjuk meg, jó két héttel a kitörése elõtt... két hétig lappang a szervezetben... ezt úgy hívják: inkubáció. Csak most tört ki rajtad.

Hallgatok és tûnõdöm.

Apámnak minden tanítása holtbiztos igazság - és mégis, még sok évig azután, s ha tudásom és mûveltségem ceruzája elernyed, talán még ma is úgy tudják szívem és idegeim, hogy a vörheny nevû betegséget, amitõl azon az éjszakán vörösen láttam lázas látomásaim, az elsõ, önmagunkon tapasztalt igazságtalanság idézi elõ, mint valami fertõzés, ami ellen még nem vagyunk beoltva.

Hat hétig voltam beteg, mikor elhagytam az ágyat, megtudtam, hogy Lujza néni már nincs nálunk alkalmazásban.