KLOROFORM

Igenis... Egy, kettõ, három...

Igenis... Beszéljek?... Közbe beszéljek? Igenis, tanár úr, csakhogy... nem, kérem, nem félek, egy csöppet se... csak a lélegzés... és igen, de milyen furcsa ez... egy, kettõ, három, négy... milyen hûsen csöpög valami az arcomra, arról a kosárról... Ez a kloroform, ugye? ... hogy én most el fogok aludni?... azonnal?... mire huszonötöt számolok?... dehogy, tanár úr, az lehetetlen, hiszen éppen ellenkezõleg... egyre éberebb és élénkebb leszek ettõl, mintha részeg volnék... és milyen különös... a szívem... a szívem... hogy dobog, milyen hangosan és külön... igen, arrafelé, lejjebb... egy külön szív dobog, tõlem egészen függetlenül... és egyre messzebb dobog... és egyre különállóbban és hangosabban... és elhagynak engem a kezem is, meg a lábam is, elzsibbadnak...

Igenis számolok... igenis, méltóságos tanár úr, bocsánatot kérek, csakhogy azt hiszem, hiába... én még soha nem voltam ennyire ébren... én még soha nem figyeltem ilyen élesen és körülményesen, ami velem történik... én tudom, hogy a kedvesnõvér most ide tolta az asztalkát, amin a kések vannak meg a csipeszek meg azok az éles görbe drótok... és hogy a méltóságos úr lassan mosakszik és álarcot vesz fel és a homlokára villanylámpát. És a másik doktor úr, aki a kezemet leszíjazta... És a kedvesnõvérek, akik olyan halkan járkálnak és minden milyen fehér és tiszta, és behallatszik a villamos... Én még soha ennyire nem voltam ébren.

Igenis... öt, hat, hét, nyolc...

Most akár el is lehetne kezdeni, nem érzem a kezem és a lábam... jöhetnek a kések és a csillogó fogók... és a gézek, a katlan, amiben víz fortyog... aqua destillata... antisepticum... bactericid. Méltóságos tanár úr... méltóságos tudomány... milyen nagyszerû dolog... miattam és velem, az egész dolog, ami itt történik egy emberrel... az egész emberiség... évszázadok óta... az egész föld kerekségén... énértem, miattam, hogy megmentsenek... kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettõ...

Nem fogok elaludni, nem is akarok. Odakünt utcák kanyarodnak, jól tudom, bár nem vagyok ott, autó fut, boltajtó csapódik... Csatornákban szalad a szenny, a korzón kacérkodnak... Még odébb a Kristóf tér, jól tudom, ott van, pedig én itt vagyok és talán nem vagyok többé... még odébb az Andrássy út, a Városliget, aztán kanyargó sínek, messze váltók, szemafor, Rákosszentmihály, veteményes táblák... mindez ott van, a helyén van, terjed és nyúlik, messze, egyre messzebb, csak ez van, mert én már nem vagyok... tizenhárom, tizennégy, tizenöt.

Csak ez van, egyre inkább, egyre biztosabban, egyre szélesebb gyûrûkben, egyre tágulva... Rákosszentmihály... azután Komárom, Bécs, Berlin, Párizs. A hullámgyûrû szétlapul... ez már az óceán... az ott egy fárosz, villanykévéit a süket feketeségbe ontja... Amerika... itt már nincs tovább, ha visszafordulni nem akarok... de nem lehet, hová fordulnék vissza, hisz én már nem vagyok... csak elõre... tizenöt, tizenhat, tizenhét.

Ez a Hold, ez meg a bolygók, a Nap... tovább. A Véga, Alcyone... állócsillagok... ködfoltok és Tejút... Hát aztán? Aztán is csak Van, aztán is Terjed még... terjed bizony, a lelket nem állítja meg semmi... az akarat megy tovább... De meddig? éppen ez a kérdés... Amíg majd nem lehet tovább... de mi lesz ottan, ahol nem lehet tovább? Csak akkor nem lehet tovább, ha ott egy fal van... De ha fal van... akkor milyen vastag ez a fal - ha pedig nincsen fal, akkor ... akkor hol van ez a fal?

Tizennyolc, tizenkilenc... hehehe, ez nagyon mulatságos, ezzel a fallal, ami ha nincs, akkor van, ha pedig van, akkor nincs. De hiszen ez nyilvánvaló képtelenség, nonszensz, ennek semmi értelme, ez tehát nem is lehet valóság. No de viszont, körös-körül, a legszélsõ, legnagyobb hullámgyûrõ, amibe mind a többi bele van foglalva... éppen ez a legnagyobb gömbalak... éppen ez az a bizonyos értelmetlen és képtelen és lehetetlen, tehát nem is létezõ agyrém... Az ám, csakhogy az a baj, hogy ebbe a lehetetlenségbe van belefoglalva az is, amibõl kiindultam, a lehetséges és létezõ... Mert az az ember, aki ott ül a fal elõtt, ami nincs, mert muszáj neki lenni... az az ember éppen olyan messze van éntõlem, mint én õtõle... tehát annak az embernek a számára én és ez a létezõ valóság itten körülöttem éppolyan képtelen és értelmetlen nonszensz, fából vaskarika, lehetetlenség, mint nekem õ meg a fal, ami elõtt ül, aminek lennie kell, mert különben nem lehet megállni, de nincs, mert ha van, akkor milyen vastag? Húsz... huszonegy... huszonkettõ millió... méter.

Hahaha? Milyen világos! Milyen egyszerû... Hogy én... meg a izé... ez itten, ez az egész... méltóságos úr... és ezek milyen komolyan veszik... mintha õk valóságosan volnának... és léteznének... pedig hát nem is létezhetnek, nyilvánvaló... hogy aszongya, aludjak el... hahaha... nevetséges... hogy aludjak el... mikor én nem is vagyok... és õk sincsenek...huszonnnégy... huszo-o-o-o-n... nnnnn nnnn... ööööö... ö... öö... ö...