A HALÁL ÉS A FAVÁGÓ

Három nap óta, mióta a dolog határozottá vált benne, és térbe és idõbe helyezõdött, miután már azt is tudta, részletesen, hol és hogyan fog megtörténni: valami egész, tiszta érzése volt, csaknem a nyugalomhoz hasonló, a régi, régi érzéshez, amit már szinte elfelejtett. Emlékek is ébredeztek, régiek, gyerekkoriak. És mindebben volt valami titkos, szép, komoly tevékenység. Milyen furcsa volt például ez: az utóbbi években, mióta ebben a lelki pokolban élt, a külsõ dolgok iránt minden érzéke béna lett, megvetette és lenézte a céltalan nyüzsgést, sürgést-forgást, fontoskodást, amivel a körülötte kavargó élet intézte a maga kis formaságait. Kézlegyintéssel tért napirendre fontos ügyei felett, levelekre nem válaszolt. Minek? Kinek? Mire jó? gondolta mindenre, ami a valósággal, az õ életével, körülményeivel, környezetével összefüggött. Nem törõdött vele, milyen érzéseket vált ki az emberekbõl közönye és megvetése; ha véleményt hallott saját magáról vagy szemrehányást: fáradt, torz mosoly jelent meg az arcán. Soha nem ítélte érdemesnek megcáfolni a róla szóló hamis híreket, amiket nemtörõdömsége szült, elintézetlen ügyei komplikáltak.

Most pedig, három nap óta, mióta igazán semmi érdeke nem volt már közös a világ érdekeivel, mióta oda készült, ahol már nincs vélemény és ítélet, vagy ha van, bizonyosan nem embereké: most egyszerre ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy a világ elõtt tisztázza magát. Egész délelõtt leveleket írt, hosszú, formás dolgozatokat, amikben részletesen és tárgyilagosan elemezte az õ „esetét”, kifejtette, megmagyarázta, hogy miért kell meghalnia. Mindenkire gondolt, mindenkivel a maga nyelvén beszélt. A kapitánynak írt levelében katonailag tisztázta magát, függõ ügyeirõl rendelkezett. Anyját, aki évekig nem tudott választ kapni tõle, egy ötoldalas kéziratban szenvedélyesen vigasztalta, megértette vele, hogy nem tehetett másképpen. Barátjának, az orvosnak, egész tudományos értekezést írt, sok szakkifejezéssel, az õ sajátságos lelki betegségérõl, ami predesztinálta õt az öngyilkosságra. Kitetszett az írásból, hogy esetét határozottan különálló és egyéni esetnek érzi, és feltûnõen hangsúlyozta, hogy semmi külsõ, tárgyi oka nem volt búskomorságának, mint a „közönséges” öngyilkosjelölteknél. Menyasszonyával, akinek eddig legfeljebb levelezõlapokat küldözgetett, melegen és hosszan beszélt, egész szívét kitárta. Mikor ezt az utóbbi levelet befejezte, csaknem boldog meghatottság öntötte el, érezte, hogy a menyasszonya egy életen keresztül szeretni fogja azt, aki ezt a levelet írta. Ebben a hangulatban még ki is javított két jelzõt, és letisztázta az egészet.

Délután néhányszor elõvette a leveleket. Elmenet a kaszárnya kapujában hirtelen megállt - egyszerre az jutott eszébe, vajon nem volna-e jobb, kifejezõbb, ha mindezeket a leveleket összetépné, és ehelyett asztalára egyetlen papírszeletkét tenne, egy vagy két mondattal legfeljebb, ami tömören és egységesen magyarázna meg mindent.

Több ilyen mondatra gondolt. „Nem így képzeltem”, vagy: „A fenékre értem, mélyebben nem lehetek”, vagy: „Nincs többé tartalma az életemnek - a puszta élet nem elég nekem”, vagy: „Nincs mit mondanom”, vagy „Nincs semmi, csak kedd... szerda... csütörtök... péntek... szombat... elég volt”. Ez utóbbit különösen kifejezõnek találta. Néhány percig úgy tûnt, ebben minden benne van, amit a levelekben írt, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább a leveket küldi el.

Miután mindezeket elvégezte, nagy megkönnyebbülés fogta el. Kedvet kapott hozzá, hogy a többi még hátralévõ dolgát is rendben és szabályosan intézze el. Bement a bankba, és elõkérte könyveit. Kiszámított mindent, és végrendeletét, amit már régen, ösztönszerûen megcsinált, megtoldotta néhány ponttal. Négy órakor bezárkózott és írásai között rendet csinált, rózsaszín szalaggal átkötött egy csomó levelet, és külön, feltûnõ helyre tette, ellátta felirattal.

Megnézte az óráját - még volt ideje. A szolga kibontott gallérral szunyókált az elsõ szobában. Beintette:

- Ezeket a leveleket otthagyod az asztalon. Ha nem jövök haza este, holnap reggel feladod õket. Megértetted?

- Igenis, hadnagy úr!

- Elmehetsz.

Megvizsgálta a fegyverét, és hátsó zsebébe süllyesztette. Künn a folyosón az õrmester cselédje kiabált valamit, a szavakat nem értette, de az a furcsa és ismert érzése volt, mintha mindez pontosan így, a cselédleány kiabálásával, a haránt esõ napsugarakkal és azzal, hogy õ itt áll az íróasztal elõtt, már egyszer ugyanígy megtörtént volna. Rögtön utána érezte, hogy többet nem fog megtörténni, és ez az újság mély izgalmával töltötte el.

És tudta, hogy most mindentõl búcsúzik, anélkül, hogy ezt szavakba öntené. Búcsúzik a lépcsõfokoktól, külön-külön. Az utcától és házaktól, amiket most észrevett, mintha elõször látná õket. Csodálatos. Sohasem érdekelte úgy a szembejövõk arca, mint most. Mindegyikbõl kiolvasott valamit, amirõl az illetõ sem tudott. És szerette volna, ha megjegyzik az õ arcát, ha találna köztük néhányat, akik holnap majd azt mondják: „Én néhány órával elõbb találkoztam vele az utcán, és jól megnéztem - az arca nyugodt és átszellemült volt.”

A villanegyedtõl kezdve kezdte felismerni a húsz év óta nem látott utcákat. Itt kell befordulnia, hogy ahhoz a házhoz érjen, a két jegenyével. Már este volt, szél kezdett duruzsolni, az égen elõtte csillag ütközött ki. És most egyszerre, könnyûen és magától, mintha rejtett ajtót nyitottak volna ki nesztelenül a szívében, megértette azt, amit csak ötletszerûen határozott el három nap alatt, nem tudva okát, hogy miért kell neki meghalnia annak a háznak kertjében, amelyben született. A végnek egyesülnie kell a kezdettel - helyre kell hozni egy nagy hibát, amirõl õ nem tehet. Be kell bizonyítania önmaga elõtt és a világ elõtt, hogy õ, a Lélek, többre és másra lett volna méltó, mint amire nyomorult, anyaszülte teste kárhoztatta, nyomorult teste, amit már nem is érez, élete, amivel semmit sem tudott kezdeni, és amit büszkén eldob magától.

Forró, bõ könnyek csurogtak végig az arcán, szája hangtalanul mozgott. A fegyver felé tapogatott. Rettenetes fájdalmán keresztül, mélyen, valami belsõ ujjongó elégtételt érzett, hogy ebben a fájdalomban megtalálta önmagát és ezt a ritka percet nem fogja elszalasztani.

II.

- Halló, Sándor, állj meg!

A sötétben hórihorgas alak futott feléje. Mikor egész közel ért, ismerte csak meg az orvost.

- Már vagy öt perce futok utánad - lihegte -, miért sietsz annyira? Engem kerestél?

Révedezve és valami kellemetlen, bosszankodó érzéssel nézett rá. Csak most jutott eszébe, hogy az orvos itt lakik, és hogy csakugyan úgy fest a dolog, mintha õt kereste volna.

- Éppen el akartam menni - véletlenül vettelek észre. De legalább túlesünk rajta. Jöjj, kérlek, felmegyünk a laboratóriumba.

Magyarázat nélkül elõrement, az arcát nem lehetett látni. Míg tehetetlenül követte, valami ellenséges hangulat kezdett ködleni benne, barátjának parancsoló viselkedésével szemben. Szerette volna megalázni, megdöbbenteni, hogy érezze, kivel bánik így, s hogy hová készült éppen.

A fajansz-kockákkal borított helyiség sötét volt. Az orvos felgyújtotta a villanyt, és egy üvegasztalkán babrált valamit. Ekkor észrevette, hogy az orvos nagyon sápadt. Elcsodálkozott. Abban a pillanatban élesen és keményen fordult feléje az orvos.

- Hát kérlek... Felnõtt ember vagy, és kötelességeid vannak. Ülj le, viselkedj nyugodtan. Õszintén fogok beszélni veled.

Rámeredt, érezte, hogy szívébe szalad a vér, aztán rendetlenül fut szét a testében. Egy pillanatra azt hitte, elájul. Aztán csak egyes szavakat hallott - az értelmüket percekkel utóbb fogta fel.

...már múltkor, mikor az idegbajodról beszéltünk... sejtettem valamit... még nem akartam szólni... az az ekcéma - szájüregben... a punkciót is azért csináltam... vegyelemzés... ma délután megnéztem... sajnos, az a baj, hogy az elsõ stádiumról nem tudtál... Ez már a nehezebbik része...

Egyszerre mint a villám cikázott át rajta. Felállt. Kétszer meg kellett köszörülni a torkát. Az orvos is felállt.

- És a prognózis?

Az orvos egy pillanatig habozott. Ezért a pillanatért meggyûlölte.

- A kezelés talán még nem késett el végleg - de hosszadalmas, és mindent fel kell áldozni. Legjobb, ha egy idõre visszavonulsz a polgári életbe... katonának egy kicsit bajos.

Még egyszer megköszörülte a torkát.

- Röviden - milyen kilátásaim vannak?

- Röviden - nem jók. A dolog erõsen elmérgesedett. Úgy látszik, a kisagy meg van támadva. De talán visszafejlõ...

- Értem. És ha nem - mennyi idõ kell hozzá - hogy...

- Egy év, másfél év.

Felvette a kabátját, határozott mozdulattal gombolta. Az orvos odaugrott - elõzékenyen segített. Közben hadarva, gyorsan beszélt.

- Hát nem tudom... Mint orvos biztatnálak... mint katona, nem szólhatok bele... Ha valami szamárságra gondolsz... verd ki a fejedbõl... minek az? De ha mégis... várj vele egy-két napig... Az ember intézze el az ügyeit - mások is vannak...

- Gyáva, szájhõs... - hörögte, lefelé futva a lépcsõn, a vér az arcába szaladt. - Hogy élvezte ezt a nyomorult pózt... hogy férfiasan és õszintén beszél velem...

Fújt, az öklét rázta.

- Élvezte ezt a helyzetet... a tárgyilagos ember... az orvos, aki nem undorodik, de meg tudja érteni, ha én undorodom magamtól...

Megállt, annyira lihegett.

- Élvezte... kiélvezte... tódította... valószínûen még hazudott is... csakhogy ünnepélyes legyen a helyzet... õ, az egészséges férfi... és én...

Megint megindult, hangosan beszélt, gesztikulált.

- Túlzott... bizonyosan túlzott... Hogy azt higgyem, csalhatatlan... Mindig nagyképû volt és tetszelgõ... Embertelen komiszság... Mirõl is van szó?

Észre sem vette, hogy idegen, külvárosi utcákban csatangol. A gondolatok száguldoztak, elvesztette az idõ fogalmát. Mint aki lázas, nagy terveket kovácsolt, csupa izgalom volt és vad, keserû elhatározás. Egy sárga, nagy épület elõtt megtorpant. Nehéz jódszag ütötte meg az orrát. Ekkor magához tért. Elsápadt, és úgy elkezdett remegni, hogy a falnak kellett támaszkodnia. Homlokát hideg verejték ütötte ki.

Az utcán már senki sem járt, késõ éjszaka volt. Közelben, a kápolna mellett, egy gázláng sziszegett. A kórház sárga, komor fala nyirkos hideget lehelt vállai közé. Lassan, nesztelenül csúszott le a fal mellett, úgy maradt, ülve az utcán, hátát a kórház falának támasztva, és fejétkét nedves tenyerébe hajtotta.

Odabent, a sárga falakon túl, sebekkel borítva lihegnek nyomorult halandók. Kötések és jódos vatták alatt felvágott belek, arcok, koponyák. Kitaszított bélpoklosok, akiken megkönyörült a duzzadó és gazdag egészség, és fölöslegébõl odadobott nekik egy szalmaszálat, hogy próbáljanak megkapaszkodni benne. És õk megkapaszkodnak - vagy nem csúsznak-e a földön, hasukon, fadarabkákkal kezükben, a levágott lábú koldusok, hogy könyörgõ szemüket felemeljék a járókelõkre: a gyomrom még megvan, adjatok valamit, hogy megtölthessem. És az egészséges megkönyörül és ad.

Megtapogatta magát: neki még megvannak a lábai. A kápolnában rekedten, álmosan kondult meg egy csengettyû.

III.

Az orvos riadtan fordult meg, amint a beteg, kék hajnalban valaki csendesen megfogta a karját. Éppen be akart fordulni a kórház kapuján.

- Mi az?... Te vagy az? Itt vártál rám, reggelig az utcán?... Honnan tudtad, hogy én ilyen korán bejövök?

A másik bólintott. Lázas szemekkel, harag nélkül nézett rá. Egyenletesen, csöndesen remegett.

- Meg akartalak kérni, hogy végy fel engem... ha nincsen terhedre... Megpróbálom ezt a kúrát... Másfél év... Ha mindent abbahagyok... talán sikerül...

Az orvos nem tudott szólni. Az nyugtalanul nézett rá, aztán gyorsan, mohón belefogott, mintha elejét akarná venni a kételkedõ ellenvetéseknek.

- Eszembe jutott, amit errõl a dologról olvastam... Ne tagadd, te magad is beszéltél nekem... hogy az újabb teóriák szerint minden a kúra lelkiismeretességétõl függ... És hogy igenis, vannak szerencsés esetek... Én pedig lelkiismeretes leszek... Várj... már mindent aprólékosan elgondoltam. Óráról órára... az életmódomat. Délelõtt kezelem magam... délután valami munkát vállalok...

Egészen vidám lett, szemei gyorsan, szorongva pislogtak.

- Ó... már kész programom van... majd meglátod... ha én valamivel komolyan foglalkozom... majd meglátod... nem vagyok én olyan könnyû legény...

És furcsa gyerekesen, éles és hamis hangon, összekoccanó fogakkal nevetett, és aggódva nézte az orvost, hogy miért nem mosolyog õ erre.

Az nem tudott felelni. Intett, hogy jöjjön utána.