FELJEBBVALÓVAL SENKI SE IDEGES

Idegkórtani értekezés

Bocsánatot kérek szerkesztõ úrtól, amiért ezen kis tanulmányommal olvasóit untatom - tulajdonképpen orvosi szaklapban volna a helyén, mivel azonban nem vagyok tagja az orvosok egyesületének, s így szaklapokba se dolgozhatok, újságírói összeköttetéseimet vagyok kénytelen felhasználni, ha tudományos vizsgálódásaim szerény eredményeirõl idõnként mégis számot óhajtok adni.

Az utóbbi években különös érdeklõdéssel tanulmányoztam a modern idegkórtan irodalmát, s az összegyûjtött adatokat, szerény megfigyeléseimmel párosítva, igyekeztem összhangba hozni a mindennapi élet tapasztalataival. Nem kerülte el figyelmemet az a páratlan fellendülés, mely a rokontudományok kultuszával karöltve az ideges tünetek helyes fogalmazásához vezetett a diagnosztikában - ennek a fellendülésnek köszönhetõ, hogy ma már alig van ember, akinek idegrendszerében a tökéletesen kifejlõdött orvosi gyakorlat fel ne tudná fedezni ama kóros elváltozások ismérveit, melyeknek összessége a különbözõ neuraszténiák, hisztériák, neurózisok és pszichózisok klasszikus klinikai kórképét nyújtják a lelkiismeretes orvost gyönyörködtetõ tisztaságban. E téren, a diagnosztikában, a kórképek etimológiájában s a különféle kórokozó lelki sérülések vizsgálatában különösen a nagy fejlõdésnek indult lélekelemzõ módszer ért el szép eredményeket - Freud és követõi az ideges tünetek elméletét a gyakorlati megfigyeléseknek, klinikai adatoknak olyan gazdagságával támasztották alá, amire nem volt példa a múlt század tudományában.

Alábbiakban éppen az utóbb említett megfigyelések tárházát szeretném egy szerény adalékkal gyarapítani, helyesebben felhívni az idegesség és ideges tünetek tanulmányozóinak figyelmét valamire, amirõl, az idevágó szakirodalom tüzetes tanulmányozása után, bátran merem állítani, hogy elkerülte a pszichiáterek figyelmét.

Az idegesség különféle megnyilvánulásainak számtalan fajtáját és fokozatát ismertetik a nagy tudású és nagy tekintélyû szerzõk, de sehol nem akadtam nyomára feljegyzésnek, mely az idegesség eme különleges sajátságát rögzítette volna le. Ez a sajátság nemleges természetû ugyan, de annyira általános, tehát nyilván jellemzõ jelentõségû az idegességre magára, hogy úgy érzem, nem végzek fölösleges munkát, amikor szóvá teszem, éppen általános jellegénél fogva talán alkalmas lesz rá, hogy az idegesség még mindig ismeretlen és rejtelmes lényegét egy lépéssel közelebb hozza a világossághoz.

Tudományos szabatossággal vizsgálódásaim eredményének ismertetését ezzel a címmel szeretném az orvoskongresszusnak bejelenteni: „Ideges tünetek kihagyása, illetve szünetelése olyan egyedek jelenlétében, akikkel szemben a páciens bizonyos természetû függõ viszonylatban áll.”

Egy szerencsés véletlen adta az elsõ ötletet, hogy a kérdéssel ebbõl a szempontból foglalkozzam. Feleségem, akinek idegállapotát számos pompásan körülírt tünetcsoport állandó jelentkezésén volt módomban tanulmányozni, e jelentkezések legkedvezõbb feltételeinek együttmûködése közben éppen a tünetek mennyiség- és minõségbeli optimumát nyújtotta: sírt és nevetett egyszerre, miközben az elõzõen darabokra tört Vacuum-féle porszívógép (igen ajánlhatom a céget) alkatrészeit dobálta abba az irányba, ahonnan õt megfigyeltem, azzal a határozottan kóros jellegû megokolással, hogy én gyilkos vagyok (mellesleg nem is igaz). Ezek az ideges tünetek teljes koncertben mutatták éppen a kórképet, mikor váratlanul belépett a kalaposnõ, hogy az új modelleket bemutassa. Feleségem abban a pillanatban megnyugodott, barátságosan és udvariasan tárgyalni kezdett a kalaposnõvel, a tünetek per primam megszûntek, amint azt a páciens tudta nélkül ejtett reflexvizsgálatokkal azonnal konstatáltam.

Gondolkodtam az eseten, és arra az eredményre jutottam, hogy az ideges tünetek szünetelése s a kalaposnõ megjelenése közt a kauzális összefüggés nem incidentaliter, hanem kategorice alakult ki. Feleségem a kalaposnõvel szemben függõ viszonyban van, a kalaposnõtõl függ, hogy neki lesz-e jó kalapja, és nem megfordítva. További megfigyeléseim kiderítették, miszerint:

a hadnagy sohasem ideges a fõhadnaggyal szemben, hanem mindig a zászlóssal szemben,

az osztálytanácsos sohasem ideges az államtitkárral szemben, hanem mindig a referenssel szemben,

az ideges ember a drágaság miatt például rendesen a pincért szidja és nem a kormányt,

és általában nem a gazdát, aki okot adott az ideges tünetek jelentkezésére, hanem az alkalmazottat.

Ez a megállapítás, ha ellenõrizzük, olyan általános tüneménynek fog bizonyulni, hogy komoly lehetõséget nyújthat a terápiának az idegesség gyógykezelésének új irányban való fejlesztésére. A magam részérõl pácienseimnek máris melegen ajánlhatom, hogyha nem bírnak az idegeikkel, ne idegorvoshoz menjenek, aki velük szemben van függõ viszonyban, tekintve, hogy belõlük él - hanem mindig inkább egy másik ideges emberhez aki még náluk is idegesebb - mondjuk, a fõnökükhöz - vagy valakihez, akinek több pénze és hatalma, ennek megfelelõen érzékenyebb idegei révén, okvetlenül le fogja õket csillapítani.