A KÁLYHA MINDENKIHEZ MELEG

Azelõtt tudniillik mindig fáztam. Tíz éves koromig az anyám egy kád hideg vízben tartott, attól való félelmében, hogy beszáradok neki. Késõbb itatóspapírba csavarva odaadott apámnak, aki növénygyûjtõ volt, lepréselt és beletett a herbáriumba ilyen cédulával: „Exotikus északi növény, közönséges néven: poéta.” A herbáriumban pókokat és pirított árnyékot ettem, paprikás penészgombóccal. Közben több verskötetem jelent meg és egy filozófiai értekezésem az érzelmi életrõl.

De tudniillik a kezeim mindig össze voltak gémberedve és a szájamon mindig párafelhõt fújtam ki és az egész arcom kék volt. Akik hozzám nyúltak, utána mindig kezükre leheltek. Megkérdeztem egy orvost, aki hosszasan megmagyarázta, hogy az úgynevezett „fázás” címû betegségben szenvedek, mely onnan magyarázható, hogy hõfokom igen alacsonnyá hanyatlott a penész-evéstõl.

Ekkor történt, hogy egyszer egyedül maradtam.

Abban az idõben nagyon el voltam keseredve, mert rájöttem, hogy a ruhám nem irántam való vonzódásból és ragaszkodásból marad meg rajtam, hanem azért, mert begomboltam elöl és így nem tud lecsúszni. Ha le tudna csúszni, biztosan lecsúszna és én végleg megfagynék meztelenül. Ez a megismerés igen rossz hatással volt rám és Schopenhauer álnév alatt hosszabb értekezést írtam „A halálról és az élet semmiségérõl” címen.

Egyedülmaradásom egy szobában történt, ahol egy cserép chrisantém állt az asztalon. A szoba egyik sarka felõl különös hullámok jöttek felém és a mellényem alá bújtak. Odamentem és egy barna négyszögût láttam ott, két tüzes szemmel, amik nevettek. Bemutatkoztam, õ nem felelt, de a két tüzes nyíláson láttam, hogy Kályhának hívják. Leültem mellé és felolvastam neki „Végtelen vágy” címû pályadíjat nyert költeményem.

Egy idõ múlva láttam, hogy a két tüzes nyílás elborul: egyidejûleg olyan kellemes zsibbadás fogott el, hogy egy percre szinte az hittem, levehetném a mellényemet. Elbámultam és ránéztem a Kályhára: rájöttem, hogy õ küldi felém a hullámokat, melyekrõl könyvekben olvastam, hogy Melegnek hívják õket. Ismeretlen, mámoros érzés fogott el és rajongva szóltam a Kályhához:

- Hát megértetted a versemet?

Újabb és hevesebb hõhullám áradt felém és én felujjongtam a boldogságtól.

- Megértett engem és meleg hozzám - mondtam.

És sírtam.

Másnap eljöttem Hozzá megint: ugyanazon a helyen találtam, hû volt hozzám, várt rám. De a tüzes karikák halványak voltak és én azt mondtam magamban: „Õ fázik, mert a lelkemet akarja.” És „Az én lelkem” címû verskötetemet beledobtam a tüzes karikákba: a szemek felvillantak és vörös forróság áradt.

Átöleltem a Kályha lábait és szóltam magamban: „Most legyen csöndesség. Megtaláltam a Meleget és az én lelkem nem végzett hiábavaló munkát. Õ megállt egy helyben, várt rám és megértett. És meleg lett hozzám.”

A szemek ismét elborultak: felsírtam a kíntól és benyúltam a koponyámba, egy marék agyvelõt dobtam a karikák közé. A kályha sírt és kitüzesedett. Fejemet derekához szorítottam és csaknem megfúltam ezen az éjszakán. Borzalmas volt õ és végtelen. Csudálatosan és emberfölöttien szép volt rajta a két szem, a kockák, a kémény és a repedés az egyik oldalon. Elhatároztam, hogy „A csoda megtörtént” címen verskötetet adok ki, az elsõ vers így kezdõdött: „A kéményed, ez az egész világ - repedésed, mint egy kis virág.” Madách Imre álnéven a következõ költeményt adtam ki:

„Ó spórhert, ha te meg tudnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem -”

Azonkívül Goethe álnéven is megjelent tõlem:

„Das ewig spórhertliche
Zieht uns heran...”

Végre „A spórhert metafizikai lényege” címen nagy értekezést terveztem, de nem jutottam a megalkotásig.

Verskötetemet nagy siker követte. Kritikusaim kifejtették, hogy Kályha alatt a világrejtély szimbólumát értem és hogy a „virág” és „világ” rím meglepõ metafizikai döbbenete egy új és ismeretlen szenzációnak. Kétszáz év múlva szobrot kaptam.

Boldogan és dobogó szívvel siettem a Kályhához, hogy beledobjam a kritikákat. Legnagyobb megdöbbenésemre egy idõsebb barátomat találtam mellette, aki átölelve tartotta a Kályhát és kicsit szuszogott.

- Mi ez? - kérdeztem.

- Mi volna? - csodálkozott barátom. - Fázik a hasam és az orvosom mondta, hogy melegítsem föl. Ez egy nagyon jó kályha, jól fûtés nincs szaga. Csak te valami parfümöt, vagy mit kentél rá.

Megálltam és néztem õket.

- No és? - kérdeztem aztán.

- Mi az, hogy no és? Mindjárt felmelegszik a hasam.

- Felmelegszik a hasad? Hát tehozzád is meleg a Kályha? - kérdeztem, és visszatettem szemeimet, amik ijedtükben kiugrottak.

- A kályha mindenkihez meleg - mondta idõsebb barátom.

Felordítottam és tõrt rántva bele akartam döfni a Kályhába. De barátom kivette a kezembõl, hazavitt és lefektetett. Öt napig feküdtem, azután letörtem szakállamról a jégcsapokat és megírtam életem legnagyobb mûvét, mely így hangzott: „A kályha mindenkihez meleg”.

A mû egy szemlében jelent meg és rettenetes felháborodást és derültséget keltett. Háromszáz elõfizetõ visszaküldte a lapot, azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen aljas disznóságot, hogy a kályha mindenkihez meleg, mégse lehet írni. A konzervatív lapok hosszú cikkeket közöltek, hogy ezek a modernek már egészen megõrültek, õk maguk se értik, amit leírnak: mert mi értelme van annak, hogy a kályha mindenkihez meleg? A koszorús akadémiai mûfordító kuriózumból lefordította németre és otthon elszavalta a gyerekeinek. De a gyerekek nem tudtak rajta nevetni és azt mondták a papájuknak, hogy õk értik, mert a kályha csakugyan mindenkihez meleg. Erre behoztak engem ide a bolondházba.