NÉHÁNY OKOS SZÓ EGY BOLONDDAL

Miután a józanokkal nem lehetett okosan beszélni

Tréfán kívül, ahogy így végigszaladok emlékezetben ezen a héten, hogy mirõl írjak, ez maradt vissza a rostán: egy negyedórácskám drága, tehetséges és kitûnõ Gyula barátom társaságában, aki már megint bevonult az elmegyógyintézetbe, pont ebben a hõségben, minden lebeszélés ellenére, makacsul ragaszkodva hozzá, hogy õ bolond, akárki mit mond. Pedig sok mindenkivel beszéltem hat napon át, hogy a hetediken nyugtalankodni kezdjek: - rendkívül pallérozott eszû urakkal, híres gondolkodókkal, kritikusokkal, részben személyesen, részben papíron - nem maradt meg mégse említésre méltó ötlet, amit az ember eltesz magának. Eléggé furcsa, mert hiszen ezekben a mindenféle eszmecserékben szerényen hallgattam, inkább õk magyaráztak nekem, ellenben Gyula barátom alig szólt egy szót - vagy talán éppen ezért?

Negyvenen túl az ember nemigen hall már újat, hacsak maga nem mond - feltéve, hogy akad, aki meghallgatja.

Ezen a héten akadt.

Ha más nem, a fal. Nem holmi vékony rabic, jó vastag fal, amilyennel az úgynevezett nyugtalan osztályt választják el az elmegyógyintézetekben a többi, könnyed betegtõl. E fal elõtt áll, immár huszadik napja, mozdulatlanul, maga elé meredve, Gyula barátom, akinek semmi más baja nincs, mint hogy dühöngõ õrültnek tartja saját magát.

Ezt magyarázza az orvos, miközben felkísér a vasajtóig. Kérem, nehéz eset, nagyon óvatosan dolgozunk vele. Teljesen melankolikus lett, áll egy helyben, nem akar enni, inni, beszélni, olvasni - úgy érzi, nem érdemes, hiszen õ elmebeteg. Hiába próbáljuk meggyõzni, hogy semmi objektív elváltozás nincsen, hogy ez a dolog, izé, hogy ez az õ hite az õ elmebetegségében egy rögeszme, egy fixa idea, egy téboly, kérem, tiszta õrültség, kérem, hiszen semmi baja, nem is értem, kérem, hogy lehet valaki ilyen tébolyodott, hogy õrültnek képzelje magát, mikor nem az. Hát csak tessék beszélni vele, de óvatosan - ha baj van, tessék zörögni az ajtón.

Azzal már be is zárja mögöttem.

ÉN. Szervusz Gyulus.

Õ áll egy helyben, mozdulatlanul, a fal elõtt, fekete szakállban. Rám néz, nem felel, nem köszön vissza. De nagyon jól látom, hogy megismert. Tehát.

ÉN könnyedén. Jappardon, bocsáss meg... persze, nem ismersz meg. Ez és ez vagyok. Húsz éve jó barátok vagyunk, tudod, kérlek, azért látogattalak meg - de amilyen szórakozott szamár vagyok, elfelejtettem, hogy nem ismerhetsz meg, hiszen õrült vagy.

Õ maga elé mered, nagy fájdalommal.

ÉN. Tudod, sok bajom van ezzel az átkozott szórakozottságommal. Mindig elfelejtem, hol vagyok, kivel beszélek - isten tudja, hol jár az eszem. Ne haragudj a neveletlenségemért. Nagyon jól tudom, hogy ez egy ünnepélyes hely, a tébolyda nyugtalan osztálya, ahol nem illik összevissza fecsegni. Valami templomszerû van az egészben, áhítat való ide.

Õ tompán. Az élõhalottak háza.

ÉN. Úgy van. Ez a helyes kifejezés. Bocsáss meg, megérdemeltem a rendreutasítást. De meg fogod érteni élénkségemet - az ember ritkán jut ilyen szenzációhoz. Engem a halottak mindig érdekeltek és izgattak és ingerelték a kíváncsiságom - hát még az élõk, képzelheted! na és most, gondold el, egyszerre kapom egy személyben mind a kettõt! élõhalott! micsoda érdekes, kivételes állapot! a halottal nem kell közvetve, spiritisztikus ceremóniák útján keresnem az érintkezést - a halott személyesen világosíthat fel engem, szegény, szerény, szimpla embert, aki csak élek, nem vagyok azonkívül, hogy élek, még meg is halva. Bezzeg te, irigylésre méltó ember, neked jó dolgod van, huncut... ezt jól megcsináltad... Persze, jól érzed itt magad, mi?

Õ tompán. Rettenetes... Rettenetes...

ÉN csodálkozva. Rettenetes? Nem értem.

Õ tompán, üveges szemekkel. Körülöttem nyomorult férgek... dühöngõ õrültek... elõttem a fal... mögötte semmi... és ez így lesz, mindörökké...

ÉN ámulva. No de megbocsáss... hiszen nem erõszakkal hoztak ide... te magad jelentkeztél, immár harmadszor.

Õ tompán. Igen... mert nem bírtam tovább... a gondolatot... a percre meg nem szûnõ, kínzó, gyötrelmes gyanút... ami itt kísért, mint az Árnyék... hogy én elmebeteg vagyok.

ÉN vállat vonok, tûnõdve.

Õ vadul. Te talán nem hiszed el, hogy én elmebeteg vagyok?

ÉN legyintek. Elmebeteg? Mi az, hogy elmebeteg - nekem ne szépítsd a szót, egy sült bolond vagy, rendes õrült.

Õ tompán. Na ugye.

ÉN. Régebben tudom, mint te.

Õ meghökkenve. Régebben?

ÉN. Hát persze. Sokkal régebben. Nem is errõl van szó, hanem...

Õ kicsit pikírten. Kérlek... ami azt illeti... hogy régebben... ezen egy kicsit... ugyanis régebben nem voltam az... és most is csak...

ÉN. Ugyan hadd el, most is bolond vagy, ezen nincs mit vitatkozni, megbocsáss. És nem is errõl van szó, mondom, hanem arról, hogy nem értem... én azt hittem, te nemcsak tudsz errõl, hanem jól is érzed magad ebben az állapotban - örülsz neki, mint valami kivételes dolognak, ami elválaszt a többi embertõl, és fölébük emel. Ebbõl indultam ki, természetesen, miután magad jelentkeztél e kivételes úri ház lakói közé, ahol mindenki büszkén és boldogan vallja magát másnak, különbnek, császárabbnak, napóleonabbnak, költõbbnek, okosabbnak, hozzáértõbbnek, szakemberebbnek, megértõbbnek, kritikusabbnak, vígabbnak, szomorúbbnak, mélyebbnek, gõgösebbnek és alázatosabbnak a többinél. Az élõhalottak házába, igen, ahol sokkal különösebb és rendkívülibb és titokzatosabb dolog az, hogy a halott él, mint az, hogy az élõ meg van halva. Kiábrándultan. Ennem tudtam, hogy te itt rosszul érzed magad. Azt mondod, rettenetes. Akkor mért vagy itt?

Õ tompán. Innen nem lehet kimenni... Ide csak bejönni lehet. Ez pokol... Lasciate ogni speranza...

ÉN. Ja barátom, akkor persze hogy nem lehet kimenni, ha te bevallod, hogy idevaló vagy, anélkül, hogy erre büszke volnál...

Õ halványan megcsillanó reménnyel. Hát mit tegyek?

ÉN nem minden megvetés nélkül, vállat vonva. Hát, kérlek szépen... ha neked mi egészségesek jobban tetszünk, mint ti õrültek... bár nem egészen értem az ízlésedet... akkor igazán kár volt ekkora hûhót csapni... Ha te jobban érzed magad közöttünk, józanok közt, õrült létedre, mint én, józan létemre... akkor legjobb, ha itt hagyod ezt a házat.

Õ tompán. Nem engednek.

ÉN. Lárifári. Mondok neked valamit. A háborúban hallottunk emberekrõl, akik õrültet szimuláltak, hogy ne vigyék õket a frontra, egyszerûen azért, mert jobban érezték magukat a civilek, mint a katonák közt. Hogy miért? Isten tudja. Talán szerénységbõl. Nem akartak hõsök lenni, nem érezték magukat méltónak rá. Vagy mert az életet, a maga változatos, gazdag tartalmával, érdekesebbnek találták, szórakoztatóbbnak, változatosabbnak, mint azt a szép és magasztos, de egyetlen gondolatot, hogy õk hõsök, nem kevesebbek annál, de nem is többek. Te õrült vagy - ez nagyon szép és felemelõ dolog -, de miután itt rosszul érzed magad, ebbõl arra következtetek, hogy irigyled a többieket, akik azonkívül, hogy õrültek, még más foglalkozást is szoktak ûzni - politikával, kereskedelemmel, esztétikával foglalkoznak. Fiam, itt nincs más hátra - neked egészségest kell szimulálni. Tudom, hogy nehéz, de semmiképpen nem nehezebb, mint józan ember számára lemásolni azokat a furcsa mókákat, amiket az õrültek csinálnak. Csak egy kis önmegtartóztatás kell hozzá, egy kis fegyelem - egyszerûen megfigyeled, hogy a többi, rendes ember, odakinn mit szokott csinálni, beszélni, hogy osztja be az idejét, hogy vélekedik közérdekû kérdésekrõl - hiszen jó megfigyelõ, ügyes és ravasz ember vagy különben -, aztán szépen utánuk csinálod, utánuk mondod - rövid idõ múlva, meglásd, úgy kiállítják neked a bizonyítványt, hogy kutya bajod, mint annak a volt miniszternek, aki egyszer eldicsekedett nekem, hogy õ az egyetlen a magyar politikusok közt, akinek írása van róla, hogy õ nem elmebeteg. Kelj fel holnap rendes idõben, borotváltasd le a szakállad, mondd azt, hogy fontos dolgod van, ugyanis el kell menned a közigazgatási bizottság ülésére. Ebédelj meg abban a budai vendéglõben, ahol a koszt nem jobb, csak drágább, mint másutt, viszont mindenki odajár. Ebéd után, miután elolvastad a lapokat, amik az orosz-kínai háború lehetõségeirõl írnak, ásíts egyet, nézz be a hullámfürdõbe, és csevegj el a fõszerkesztõ úrral az aktuális kérdésekrõl, hogy Lonci õnagysága bokája vékonyabb-e, mint Manci õnagyságáé, vagy megfordítva.

Délután, mivel a józan embernek valami hasznos és progresszív munkát is kell végezni, esetleg írj egy cikket az Ady-revízióról, amelyben megtámadod Kosztolányit, és igazat adsz Fenyõ Miksának, aki igazat adott Móricz Zsigmondnak, amiért megtámadta Kosztolányit, amiért megvédett engem, akinek nem lehet igaza, mert Fenyõ Miksa szerint rém mérges vagyok.

Na látod. Én már megyek is, dolgom van. Szervusz, fontold meg a dolgot.