EGY POGÁNY LÉLEK MEGTÉRÉSE

Ünnepélyes bejelentés

Igen a pillanat ünnepélyes. Bár külsõségeiben nem hasonlít Benczúr híres képéhez „Vajk keresztelésé”-hez, ahol az ókor utolsó mohikánja, a pogány magyar hajtja bizánci pompájú templomban keresztvíz alá makacs nyakát, s még Constantinus megrendítõ látomásával se szolgálhatok - bár megtérésem bejelentésének nagy horderejû aktusánál nincs jelen más tanú, mint két hûséges csatlósom és fegyverhordozóm. Töltõtoll és Papír, azért ez a megtérés, amaz Új Egyház szempontjából, amelybe felvételemet kérem jelen sorokban, remélem, legalábbis akkora nyereségnek számít, mint a Saulusé volt a keresztény egyház számára.

Kötelességemnek tartom, hogy megtérésemet elsõsorban az Olvasónak jelentsem be, aki elõtt egy negyedszázad óta állok a régi, ma már pogánynak minõsített istenek fegyverzetében, mint az Egyéni Szellemben Megnyilatkozó Isteni Szikra egyik szerény apostola, az emberi énben kifejezett megváltó lélek és értelem s más ily ócska, túlhaladott és levitézlett tanok hirdetõje.

Elsõsorban az olvasónak s az olvasón keresztül rögtön és átmenet nélkül lelki atyámnak, hittérítõmnek és mentoromnak, akinek megtérésemet köszönhetem, aki kinyitotta szememet, s bevezetett az Új Vallás Üdvösségébe, Gottfried Benn úrnak, a Berlinben most megjelent Der neue Staat und die Intellektuellen címû szentírás szerzõjének.

Ennek a könyvnek elolvasása közben történt meg bennem a Nagy Átalakulás - ez a könyv valósította meg bennem kitûzött célját, hogy a régi embert lerombolja, s szövétneket adjon az új ember kezébe.

Ebbõl a könyvbõl ugyanis kiderül, hogy így mondjam, napnál világosabban látható, hogy micsoda sötétségben éltem én eddig.

Õmaga a könyv vallásalapító szerzõje, vallomása szerint szintén megélte ezt az átalakulást. Mint jó nevû és kitûnõ mûveltségû író, a régi Németország rohasztó „mûvészi légkörében” a „spekulatív intelligencia” képviselõihez tartozott, s e minõségében meg volt gyõzõdve róla, hogy az emberi lény legértékesebb tulajdonsága és képessége, a társadalom szempontjából is az úgynevezett Ész és Gondolat, az a bizonyos intelligencia.

Egy különös, szerencsésnek mondható véletlen úgy akarta, hogy e sötétségben - az Ész Sötétségében - való tévelygésére ugyanabban a pillanatban eszméljen rá, amikor az események (a Harmadik Birodalom megszületése) véletlenül nagyon kedvezõvé tették a talajt arra, hogy Új Hitét és Meggyõzõdését akadály nélkül terjeszthesse.

Micsoda irigylésre méltó apostol!

Akinek pont nyáron jut eszébe, hogy a hõség milyen egészséges és helyes dolog!

Boldog történelemfilozófus, akinek számításaiból pont Brumaire tizedikén, Napóleon konzullá kiáltása napján jön ki a végsõ eredmény, mely szerint Franciaországnak s rajta keresztül a világnak egyetlen emberre van szüksége, a többi nem fontos, s ez az ember, véletlenül éppen Napóleon!

Gottfried Benn könyve ugyanis egy remekbe készült algebrai mûvelet, mely az emberi fajta történetének két posztulátumából, Ádám és Évából kiindulva, rámutat az eddigi számítások hibája következtében elõállott tévedésekre, s egy új számítási alap módszerével eljut a Nagy Egyenlet helyes megoldásához, a végsõ megfejtéshez, a kor mindent megoldó és megmagyarázható Binominális Képletéhez és Pitagorász-tételéhez, amelynek a neve: a Vezér.

Õrült érdekes, hogy az a sok ember, aki eddig az igazságot kereste, Platón, és Giordano Brunó és Voltaire és Darwin, hogy eshettek ekkora tévedésbe, hogy ezt nem látták, amit most Gottfried Benn megmagyaráz nekik.

Ezek (s velük együtt mi többiek is) azt hitték, hogy az ember legfontosabb szerve az agyvelõ, s a haladás és fejlõdés leghasznosabb lendítõereje ennek a produktuma, a gondolat.

Nagy tévedés.

Az agyvelõ egyáltalában nem fontos szerv, sokkal döntõbb és jelentõsebb szerepet játszanak például a mirigyek - de a legfontosabb maga a vér, Goethe „különös folyadék”-a, amirõl Benn most kiderítette, mitõl olyan különös: a fajtájában élõ egyén lényegét, lényegében adott szerepét és teendõjét fejezi ki.

Ez a szerep és teendõ Benn szerint világos.

Miután minden emberi egyén a fajtának egy molekulája, s értékét csak a benne felhalmozott faji sajátságok, faji ösztönök mértékegységével lehet meghatározni (testi mivoltában is annyit ér, amennyi faji sajátságot mutat), hivatását akkor tölti be leghelyesebben, ha lemondva a Fajta Egészét zavaró egyéni gondolkodásról, kizáróan azokat a testrészeit bocsátja a fajtát képviselõ Állam rendelkezésére, amikkel a nagy összhangot támogatja: agyvelejét és ennek váladékát, a gondolkodást pedig egy félrefejlõdött mirigy kóros melléktermékének tekinti, amit sürgõsen vissza kell fejleszteni. Ily módon válik egészséges és építõ sejtté az Állam nevû óriás élõlény szolgálatában...

Az állam ugyanis, ebben az új vallásban, egy óriási élõlény. Sejtekbõl áll, szervei vannak, mája és veséje.

A régi hitben gyökerezõ naiv pogány erre naivan és kárörömmel közbekottyan: hát ha élõlény, s méghozzá az emberhez hasonló, akkor nyilván agyveleje is van, egy központi szerv, egy lény, aki az egészért felelõs, az egészet vezeti, az egész nevében cselekszik.

Hogyne. Úgy is van.

Ez a központi lény, az egész államnak és fajtájának és nemzetnek megtestesült agyveleje, akinek vakon engedelmeskedni tartozik a többi - a Történelmi Gondolatnak s a biológiai Akaratának ez a megszemélyesítõje, a nemzet jövõjének s a jövõ felé törekvés csalhatatlan tudásának ez a letéteményese, ez az egyetlen egyénben az egész fajtát és nemzetet kifejezõ, tehát minden más egyéntõl különbözõ, minden más egyén feltétlen elismerését és vak bizalmát megkövetelõ valaki a Vezér, aki mint a Nemzet vagy Fajta vagy Állam agyveleje, célja és értelme, ösztönének s a gyõzelem és haladás útját látnoki módon elõre érzõ Akaratnak nagyszerû Toteme és Tabuja egy személyben, nem tartozik felelõsséggel senkinek, mint ahogy agyvelõm (amíg szabadott viselni) nem tartozott felelõsséggel a tüdõmnek és a térdkalácsomnak, akinek viszont mindenki felelõsséggel tartozik, mert tulajdonképpen valami rejtelmes és õsi törvénye szerint a Történelem Logikájának, mi vagyunk õérette, és nem õ miértünk - a Vezér, a Fõnök, a Felelõs, akié a hatalom és a dicsõség, mondjuk ki egyszerûen és ünnepélyesen: az új vallás istensége.

De mit magyarázzak soká.

Aki Gottfried Benn könyvét nem olvasta, ezekbõl a dadogó érvekbõl és magyarázatokból úgyse fogja megérteni, mirõl van szó. „Át kell élni” ezt a könyvet, ahogy õ átélte, mikor a születõ új kor hajnalán, melynek napja Németország láthatárának peremérõl indul el meghódítani a világot, az elavult „spekulációk” és „meggondolások” mankóit elhajítva, a benne lappangó õsi ösztönök fellángolásának kábulatában eszmélt rá az egyedül üdvözítõ igazságra.

Na hát, ez történt velem is.

Olvasás közben eleinte próbáltam ellenállani: odafigyelni, mirõl is van szó, spekulálni, összehasonlítani egymással, megegyezés és egymásra vonatkozás szempontjából a mozdulatokat (hogy mennyiben igazolják egymást!) a régi módszer szerint - szégyenkezve és bûnbánattal vallom be, még vissza is lapoztam párszor, miután nem ment a fejembe, hogy mondhatja valaki éppen az ellenkezõjét annak, amit az elõbb állított - de aztán magával ragadott a hitnek és meggyõzõdésnek ösztön sugalmazta, látnoki ereje, sikerült kikapcsolni átkozott csökevényeit a bennem bujkáló õslénynek (Benn tanai szerint ugyanis az intelligens egyén, homo sapiens, kezdetleges formája a fajtának), magyarán mondva megállt az eszem, és attól fogva úgy hullott idegeimre az Ige, mint a mennyei manna, egészen addig a pillanatig, amíg bekövetkezett a Megtérés Pillanata.

Azzal tettem le a könyvet, hogy a Gottfried Benn-féle szentírás megrendítette egész belsõmet, kiforgatott önmagamból, és hogy megtértem: az Új Vallás apostola meggyõzött. Ezennel tehát ünnepélyesen bejelentem, hogy csatlakozom Gottfried Benn világszemléletéhez.

Úgy van, ahogy õ mondja.

Vele együtt hiszem és vallom, hogy az egyéni Értelem, Belátás és Megismerés, a régi, individuális korszak szemléletének szentháromsága, elavult, téves és hibás módszer, s általa nem jutunk el az igazsághoz.

Vele együtt hiszem és vallom, hogy az egyénnek nem szabad spekulálni és kritizálni, hanem vakon engedelmeskednie kell ama csalhatatlan Belátásnak és Akaratnak, amit kiválasztott inkarnációja, a Vezér képvisel.

Tökéletesen egyetértek vele abban, hogy a születendõ új világban az intellektusnak háttérbe kell szorulnia a fajta és nemzet és állam e megtestesült akaratának képviselõje elõtt.

Egy egészen apró kis dologban van még közöttünk jelentéktelen nézeteltérés.

Nem is lényeges, csak mellékesen jegyzem meg, hiszen ez a kis különbség egyáltalán nem a Tanra magára vonatkozik, inkább formai természetû, az egész pusztán az elnevezésen múlik, terminológiai természetû, mondhatnám mindössze afféle kis nyelvtani kérdés.

Õszerinte ugyanis az a fent említett csalhatatlan Akarat és Faji Inkarnáció, aki tehát méltán hordja a Vezéri jogart, jelenleg Hitler Adolf.

Ez tévedés. Mondjuk így: helytelen szóhasználat.

Hitler helyett mondjuk inkább: e sorok szerény írója.

Csak azért mondom.

Énnekem nem fontos, akárhogy hívják az illetõt, de mégiscsak különös, fõorvos úr kérem szépen, hogy ez az alak itt folyton azt óbégatja, hogy õ az Isten.

Elõször is, hogy lehet egy ember Isten, ápoló úr, kérem szépen, nem igaz? Ilyet csak egy sült bolond beszélhet.

Másodszor, hogy lehet õ az Isten, mikor én vagyok az?