IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library |
I.
- Most már mindegy - mondta az ezredorvos türelmetlenül -, nem lehet visszafordítani az összes aktákat. Berukkoláskor õ maga vagy valamelyik családtagja jelentsen beteget, és küldjék helyõrségi kórházba - az ilyesmit úgyis csak kórházban lehet konstatálni.
A nagybácsi vállat vont. Szerette volna még megjegyezni, hogy Vaszilijnak Kazánba kell berukkolni, oda õ nem utazhatik utána - de az ezredorvos kinyitotta az ajtót és bement. Tûnõdve nézegette az iratokat, zsebre tette, és tétován megindult lefelé a lépcsõn.
És így esett, hogy Vaszilijt, aki féléve került csak ki a gyengeelméjûek intézetébõl, egy öreg szolga kíséretében el kellett küldeni Kazánba. A hatalmas, szõke fiú aggódva nézegetett ki a vonat ablakán: ha szóltak hozzá, ugyanazzal a zavart mosollyal hallgatott, és nyomkodta a homlokát, amit otthon már megszoktak: ebben a mosolyban valami szelíd és szégyenkezõ bocsánatkérés volt, hogy nem érti a kérdést, nem tud rá felelni. Ahogy a süket vagy a vak figyelmezteti szerényen a felületes ismeretlent nyomorúságára: úgy mutatott Vaszilij tétova mozdulattal szegény nyomorék agyveleje felé, mely nem tudott összekötni egymással két képzetet: melyben a fogalmak „étel”, „víz”, „álom”, „ember” külön-külön éltek megdermedten és vakon, és nem volt köztük összefüggés. Még ez a két fogalom: „én” és „Vaszilij” se tudott összeállni, egybeforrni e híg, béna kocsonyában. Vaszilij, ha néha hebegve megszólalt, magáról mindig harmadik személyben beszélt.
A kaszárnyában sorba állították õket - az öreg, ügyetlen szolga eltévedt az irodákban, nem tudta, hová kell menni, kinek kell elmondani a dolgot. Lerázták és megnyugtatták õt: csak menjen, hagyja itt a fiút, ha valóban tökéletlen elméjû, fedezettel küldik majd utána.
Azonban menetalakulatok zavarában Vaszilij azok közé került, akiket egyenesen a frontra küldtek, hogy majd ott a lövészárkok között képezzék ki két-három hét alatt. Az altisztek észrevették útközben, hogy szegény fiú hülye, de vállat vontak: ha a doktor uraknak jó volt, õk minek okoskodjanak? Hagyták hát, nem ismételték a kérdést, legyintettek és odébb álltak. A bajtársak etették Vaszilijt, aki szelíden mosolyogva tûrte, hogy tréfáljanak vele és rajta. A kiképzésnél kiderült, hogy Vaszilij elég jó arra, amire kell: mint a jó medve, eltanulta és megcsinálta a fegyverfogásokat - eleinte eldobta puskáját, mikor elsült a kezében, de aztán ehhez is hozzászokott. Hatalmas válla meg se érezte a batyut - nem ellenkezett, mikor felrakták rá. Az elsõ felváltásnál leküldték ötvenedmagával az árkokba.
II.
Mikor a gránát lecsapott, Vaszilij éppen a futóárok torkolatában igyekezett elõre. Pár lépésnyire volt egy tiszti fedezék: ennek betonfalával együtt õ is a levegõbe repült, aztán a hasára esett, mint a béka. Három óra múlva, mikor magához tért, több katona közt hevert félrefektetve az útból: néhány szanitéc éppen a hadnagyot cipelte kifelé: a hadnagy viaskodott velük, a nyelve lógott ki és hebegve, hülyén, folyton nevetett. Vaszilij felült, és mintha villámcsapás érte volna, úgy cikázott át rajta ez az ismerõs, hebegõ nevetés. Mintha saját magát látta volna, életében elõször: saját magát, élõ és valóságos dolog között. Hadonászni és hangosan kiáltozni, aztán, életében elõször, fuldokolva zokogni kezdett. Végre megint elájult.
III.
Hogy történt, senki se tudta, az orvos, talán helyesen, a légnyomásnak tulajdonította a csodálatos gyógyulást. A bajtársak nevetve veregették Vaszilij vállát, öreg kujonnak nevezték, és arra céloztak, hogy el akart lógni, hülyének tette magát, aztán meggondolta a dolgot. Vaszilij nem bánta: mohón és izgalmas ámulattal fedezte fel az életet, melyre érett, tizennyolc éves testtel adatott születnie. Mint a gyerek a játékkereskedésben, kíváncsian fogdosta össze a keze ügyébe került tárgyakat: ez puska, ez tõr, az ott az ellenség, akit le kell lõni. Bámulatos gyorsan megtanult mindent - és minden, amivel az intézetben éveken át hiába gyötörték, most felszínre került a tudat mélyébõl: kiderült, hogy tud írni, olvasni, számolni - csak persze nem emlékezett rá, honnan tudja mindezt. Az esze frissebb volt, mint bárkié: néhány hónap múlva tisztában volt az egész mesterséggel - amit megtanult, jobban tudta, ügyesebben annál, aki megtanította. Elõrecsúszott a drótkerítésig és elvágta: szabad szemmel észrevette, hogy a leplezett cserjés mögött ágyú van, és megkülönböztette az igazitól; elõször hallotta meg, alkonyatban, a repülõgép búgását.
És Vaszilij világra született, odakint a harcmezõn - megszületett, szürke egyenruhában, puskával a hátán, oldalán tõrrel - úgy, ahogy a karvaly karmokkal születik és a rák ollóval és a bika hegyes dárdákkal a homlokán. Ahogy a többiek akkor csodálkoztak, mikor elõször vették fel a fegyvert - úgy csodálkozott õ, mikor elõször jött rá, hogy le lehet venni a testérõl, mintha a kezét vagy a lábát csavarná le és rakná maga mellé. Megszületett a világra, mely hegyekbõl és völgyekbõl és mezõkbõl áll: és a mezõkön hosszú, keskeny csíkok húzódnak, az árkokon túl fák és a fákon hegyes drótok és a drótokon túl az ellenség - és a levegõben madarak és repülõgépek vannak: a madár elrepül, a gépre pedig rá kell lõni, éppen úgy, mint azokra a másféle sapkájú állatokra, akik a dróton túl vannak.
És megszületése után öt héttel úgy lõtte az elsõ katonát, aki a drót mögött felbukkant, mint a kölyöktigris, mikor az elsõ mezei egér torkát átharapja, kinyújtva körmeit és szemeit összehúzva.
IV.
Az állóharc öt teljes hónapig tartott: ekkor egy éjszaka kimásztak az árokból. Az ellenség visszahúzódott. És Vaszilij végigcsinálta az egész elõnyomulást, le a nagy homokhegyig. Két hónap alatt vagy harminc ütközetben vett részt - márciusban káplárrá léptették elõ, májusban szakaszvezetõvé. Ekkor már három kitüntetése volt: följebbvalói úgy csodálták, mint valami különös jelenséget. Egyszer név szerint szerepelt a jelentésben: egy híres író, aki mint tudósító beszélt vele, nagy cikket írt róla, és a lapok átvették. Más ezredhez került, ahol nem tudtak róla: katonai dolgokban többet tudott, mint a legöregebbek - mihelyt másról volt szó, elhallgatott, de ez nem tûnt fel ott, ahol annyian voltak, kiknek senkije-semmije otthon, akik azóta élnek, mióta katonák. A koritói ütközet után, ahol egy felderítésével megmentette az ezredet, s autóstól elfogott egy vezérkari tisztet, iratokkal, okmányokkal együtt: szóba került, hogy kitüntetést alig lehet már adni neki, rendkívüli szolgálataiért tisztté kellene lennie. Kihallgatták, kiderült, hogy gyakorlatilag többet tud, mint a kapitánya - az elméletekbe belezavarodott. Ekkor két és fél éve harcolt már anélkül, hogy egy napra hazakéredzkedett volna. A hadügyminiszter külön rendelettel nevezte ki hadnaggyá - ugyanekkor megkapta egyikét a legmagasabb kitüntetéseknek.
V.
Tiszttársai eleinte nem vettek észre semmit: az a tónus, ami a tiszti fedezékben, elfoglalt városok szállásain, gyõzelmi banketteken uralkodott, nem volt alkalmas arra, hogy kiderüljön valakirõl, kicsoda, milyen ember, mit tud, ki volt azelõtt. Mihelyt a múltról volt szó, városi életrõl, civilekrõl: Vaszilij hadnagy elhallgatott, de ez nem tûnt fel senkinek. Néha, mikor a civil életrõl kérdezett valamit, a kérdés oly hihetetlenül naiv volt, hogy azt hitték, tréfál, nem feleltek, kacagtak. Nem is erõltette hát: valami homályos, távoli kép alakult ki benne holmi ismeretlen világról, amit képeken látott, szavakból állított össze: furcsa világról, ahol különös, természetellenes törvények uralkodnak, falak és házak közt - ahol minden másképpen és fordítva van, mint a valóságban, ahol fegyver nélkül járnak, és mégse félnek semmitõl, ahol nemcsak hogy nem jutalmazzák meg, aki sok embert leölt, de még inkább megbüntetik. És mint ez ismeretlen földrész bennszülötteit, távoli jövevényeket, ismeretlen ország furcsa vadállatait, mint ahogy mi Afrika tarka küldöncét, a papagájt nézzük állatkertjeinkben - úgy nézte õ azt a néhány nõt, leányt, asszonyt, akivel elhagyott városok kocsmáiban, duhaj mulatságok mámorában találkoztak, s akiket fegyverrel az oldalán ölelt meg, ahogy bajtársaitól látta.
Gyakran volt szó a békérõl, hogy ennek egyszer vége lesz: az ellenséggel barátkozni fogunk, úgy, mint ahogy mi most egymással. Eleinte zavarba jött ilyenkor: de késõbb vígan mosolygott, ha ilyesmi szóba jött; elvégezte magában, hogy ez, hogy ilyeneket mondanak, valami társasjáték, mint a kártya meg a kabaré, amit egyszer rendeztek, és ahol a tisztek nõi ruhába öltözve, mindenféle bolondságokat énekeltek össze.
Februárban megsebesült, fél évre szabadságolták, és Moszkvába küldték üdülni.
VI.
Feodorovna pár percig görbén, nevetõ szemmel nézett Andrej fõhadnagyra, aztán szája elé tette kezét, és úgy kérdezte, elfojtott nevetéstõl csukló hangon:
Andrej lovagolva ült a széken, lovaglópálcájával a bársonyrojtokat veregette, és gonoszul nevetett.
- Láthatja. A hadsereg egyik legtöbbször kitüntetett tisztje, az én Vaszilij barátom. Jó, jó - csak nevesen - hiszen maga kacérkodott vele. Persze, megijedt a váratlan hatáson. Hja, ma chêre, ez egyenes ember, egy katona, ez egyszerûen megfogja, ha valamit odatartanak elébe.
- Kolosszális!
- Mit akar? Huszonegy éves az egész kölök. És csinos fiú. És tegnap elõször volt színházban.
- De mikor olyan furcsán nézett! Mint egy õrült! Hahaha!
- Hát akkor - fél tízkor, jó lesz? Magammal viszem a kulcsot. Isten vele.
- Isten vele, Andrej. Jaj, az oldalam!
*
- Szervusz Vaszilij! Hát te még itt ténferegsz? Nem jössz a kabaréba?
- Hová?
- A kabaréba. Onnan hazamegyek, holnap találkozhatunk megint.
*
Vaszilij olyan rekedt volt, hogy alig tudott beszélni.
- Maga... maga õrült... Menjen most.
- Jöjjön tíz órakor vissza... Egyedül leszek.
És mikor a fiú eltûnt, vállat vont.
- Majd addig kitalálok valami...
*
A csengetés felsikoltott, hosszan, kábultan visszhangzott a sötét elõszobában. Kétszer, háromszor, négyszer. Negyedóráig is eltartott, míg elhitte, hogy nem eresztik be. Lassan kifordult, tapogatva ment végig a sötét kerten. Mikor a kertajtót megfogta, a kilincsére fényreflex villant fel. Megfordult, és az erkély függönye elõtt meglátta õket.
- Vaszilij... te vagy az... Hahó... Hát te itt vagy? Nem hallottuk a csengetést! Gyere vissza, csacsi!
Az asszonynak csak a nevetését lehetett hallani, amint a zsebkendõjébe fojtja. Hirtelen elhallgatott.
Vaszilij egy ugrással ott termett, fegyveréhez kapott - fülében ismeretlenül zúgott a hang, nem értette, azt hitte, németül szóltak. De mikor a fénysávba ért, egyszerre eleresztette a fegyvert. Andrej fõhadnagy állt elõtte, két lépésnyire. Vállára dõlve az asszony. Andrej fõhadnagy - abban a ruhában, amiben õ... nem ellenség... nem német sapkában... bajtárs... orosz katona... nem lehet... hiszen azt mondta... és mégis... de hát akkor...
*
- Hohó! Mi az?... Mi történt?... Vaszilij!... Hé... Lámpát...
De Vaszilij már nem felelt. A fûben feküdt, egész teste rángatódzott és feje dadogva, hebegve egyenletesen reszketett.
Évek hosszú során át többféle diagnózis alakult ki; abban megegyeztek az orvosok, hogy az idegsokk ugyanolyan természetû volt, mintha gránát csapott volna le mellette. Az egyik elmélet, mely a páciens múltját is tekintetbe vette, úgy oldta meg a kérdést, hogy a régi állapot tért vissza, a három év elõtti, öröklött imbecilitás - a másik lehetségesnek tartotta, hogy a hároméves harctéri szolgálat lappangó idegbaja tört ki, váratlanul, amint már sokszor elõfordult.
H. G. Wells egyik regényében olvastam, hogy az óriás, géptestû marsbelieket, akik ki akarták pusztítani az emberiséget, egy ártatlan baktérium ölte meg, amit a mi szervezetünk fel se vesz, mert már hozzászokott. Vaszilij nem tudta meg soha, hogy agyát, mely ágyúk bömböléséhez idomult, az elsõ, ártatlan hazugság pattantotta meg, amivel életében találkozott.