AZ OLASZ FAGYLALTOS

I.

Tizenhárom évvel ezelõtt volt - világosan emlékszem rá, mert B.-t nagyon szerettem és becsültem is. Az eljövendõ magyar muzsika egyik legnagyobb reménysége volt valóban, huszonhat évesen, tele tûzzel és kedéllyel és hittel. Szlávosan túl érzékeny lélek maga is, mint eszményképe a költészetben, Petõfi, akinek verseihez önálló zenekölteményeket írt.

Akkor délután is muzsikáról volt szó. Két héttel elõbb mutatták be egy szvitjét - a siker felkorbácsoló hatása alatt elfojtott, régi tervek lángoltak fel benne. Az operáról beszélt, aminek körvonalai abban az idõben alakultak ki ködös, hõsi szólamokban, a hangokból szõtt lélek húrjain - a készülõ nagy operáról, ami már éjjel-nappal ott zengett benne, mióta elhatározta, hogy megírja. Most már hitt benne, hitte, hogy nemcsak az õ életében, de a muzsika történetében is fordulópont lesz ez a munka.

Az Andrássy úton sétáltunk lefelé, észre se vettük, hogy a Ligetbe értünk. Alkonyodott, és a tavaszi égbolt vörhenyes kékje áttüzesedett az õ lelkesedésétõl - a felhõk mögül szikrázó paripák dobogtak elõ, a Zenit és Nadír mint a Szférák zenéjének Szólama és Ellenszólama megnyílt a fülünknek, s a távoli harangszó annyi volt csak, mint árva timpano ebben az óriási zenekarban. Hangosan magyarázott, égõ szemekkel, kipirultan - csapkodta a karjait, sétapálcájával dirigálta a készülõ Nyitányt, ötféle hangszer szólamát dúdolva, énekelve, mennydörögve és furulyázva, egyszerre - az egész ember élt, lobogott, mint egy ég felé törõ ária. Elragadtatva néztem és hallgattam. És ekkor egyszerre leeresztette a karjait, és elhallgatott és eltûnõdött. Csodálkozva kérdeztem, mi ütött belé - kedvetlenül válaszolt, aztán percekig szótlanul mentünk.

- Magam sem tudom, mi az - mondta -, egyszerre olyan halálosan rosszkedvû lettem.

Abban az idõben, az akkoriban feltûnõ új, forradalmi tudományok lelkes híve voltam - a szigorúan egzakt lélekelemzõ módszer felfedezései erõsen foglalkoztattak, magamon és másokon kísérletezve kerestem mindenben a tételek igazolását. Nógatni kezdtem, próbálja meg ellenõrizni a gondolat- és képzettársulás útját, mielõtt a rossz hangulat beállt, hogy megtaláljuk azt a képzetet, a fertõzõ anyagot, ami kiváltotta. Ímmel-ámmal engedelmeskedett. Kiderült, hogy semmi különös képzete vagy emléke nem volt.

- Ki fogsz nevetni - mondta végre kitörve -, emlékszel arra a talján fagylaltosra, aki két perccel ezelõtt erre jött az ösvényen, a kocsiját tolva?

- Igen - mondtam elgondolkozva -, még félre is álltunk egy pillanatra, hogy elmehessen mellettünk.

- Nahát - mondta õ fanyar mosollyal -, abban a pillanatban lett ilyen nehéz a szívem. Nem emlékszem az arcára - nem is érdemes, jelentéktelen, érdektelen arc volt. De ahogy elment mellettem, mintha hátulról fejbe ütöttek volna, egyszerre elszállt belõlem minden kedv, ami pillanattal elõbb rángatott...

Megrázta magát, végigsimította a homlokát.

- Eh... ostobaság!...

Magyarázni próbáltam neki, hogy véletlen nincsen. Ha õ úgy érzi, hogy ez a beteges levertség az olasz fagylaltossal kapcsolatban lett úrrá rajta, akkor ez azt jelenti, hogy az olasz fagylaltos hasonlított valakire, vagy emlékeztette valamire, akár személyesen, akár a helyzetnél fogva, ahogy meglátta. Ez a helyzet talán szerepet játszott az õ múltjában, hihetõleg még nagyon régen, a gyermekkorában, de tudattalanná vált, ahogy az új lélektan tanítja. Igyekezzék rájönni, milyen gyermekkori emlékét idézi fel szabadon ez a találkozás - ha rájön, azonnal el fog múlni a rossz hangulat.

Udvariasan végighallgatott, de nem látszott meg rajta, hogy meggyõztem. Ettõl magam is kedvetlen lettem. Darabig még beszélgettünk, közönséges dolgokról, aztán elváltunk.

Akkor beszéltem vele utoljára. Egy hónap múlva kitört a világháború, és õ az elsõ csapatokkal elment.

II.

Múlt nyáron Padovában, korán érkezve az állomásra, egy óráig kellett várnom. A közeli utcákon barangolva, betértem egy osteriába. Halat ettem, chiantit ittam rá, és unalmamban beszélgetni kezdtem a pincérrel, egy fekete szicíliai emberrel, aki valami oknál fogva emlékeztetett egy ismerõsömre. Rossz olaszságom sajátos karakterén hamar észrevette, hogy magyar vagyok, néhány magyar szót mondott, s efölött való meglepetésemre bõbeszédûen dicsekedni kezdett, hogy tizennégyben fél évig Pesten dolgozott, mint fagylaltárus. „Ujjé, a lizsében nagyszerû” - dalolta ragyogó arccal, és biztosított, hogy Pest nagyon szép város.

Aztán az élettörténetét adta elõ. Öt évig volt katona, az Isonzónál is harcolt - hogy mikor? Tizenhét elején, pár hónapig. Madonna, bizony az pokol volt!

A léha újságíró-kíváncsiság piszkálni kezdett - meginterjúvolni egy „ismeretlen katonát”, aki ellenünk harcolt a világháborúban. Néhány kérdést kockáztattam meg, köztük egy gyermekesen cinikusat.

- Mondja... ölt embert?

Vállat vont.

- Mi lövöldöztünk... hogy talált-e a golyóm, azt én nem tudhatom. Csak egy katonáról tudom biztosan, hogy én öltem meg. Véletlenül ott is maradtunk akkor, és nagyon sajnáltam szegényt.

- Hogy volt az?

- Kavernát csináltunk éccaka. Kilesték. A zöld parolis vadászok rajtunk ütöttek. Szétszaladtunk. Hajnalban, egy szikla mögött kuksolva, a tetõn távcsöves magyar tisztet vettem észre. A káplárom intett mögöttem. Belelõttem. Legurult, de függve maradt egy kiálló gyökéren. Másnap visszafoglaltuk az állást... ott nagy dolog volt az! Megtaláltuk a tiszt hulláját, leszedtük onnan. A kapszliját átadtam a szakaszparancsnoknak - õtõle hallottam, hogy híres zenész volt odahaza. Én kitüntetést kaptam. De sajnáltam szegényt, olyan kedves arca volt. Magam temettem el, keresztet is tettem a sírjára.

Mire a végére ért a történetnek, már tudtam, honnan ismerõs nekem ez a volt fagylaltárus. Elszoruló torokkal és ökölbe szoruló kezekkel kérdeztem meg tõle, nem emlékszik-e a nevére?

És a pincér hosszas gondolkodás után képtelenül torz módon ejtve, de felismerhetõen nevezte meg B.-t, aki ezerkilencszáztizenhét elején esett el az Isonzónál.