SOK A HALLGATÓ

Fájtak a beleim, és fájt a mellem belül, mit tegyek? Gondoltam, elmegyek a belgyógyászati klinikára, megkérdezem, mi bajom van.

A klinika bejárata elõtt nyüzsgõ tömeg feketéllett. Kérdésemre, hogy kik azok, egy szakállas aggastyán választolt, mondván, hogy õk orvostanhallgatók, akik az indexüket akarják aláíratni Ázalag dr. egyetemi tanárral, és hogy reggel öt óra óta állanak itten. Be akartam hatolni az épületbe, és kétségbeesetten furakodtam, gyömrõdtem és gyömöszöltem, rugdalóztam - az ember mit meg nem tesz az egészsége kedvéért -, de a hallgatók határozott elõnyben voltak, többnyire másod- és harmadévesek lévén, a tájanatómia és élettan fölényes ismeretével nálam pontosabban tudták, hogy a gyomornak melyik részébe kell rúgni, hogy nagyon fájjon.

Mire a folyosóra értem, megállapíthattam, hogy nekem tulajdonképpen nem is a belgyógyászaton van dolgom, hanem a sebészeten, hiszen tele vagyok daganatokkal. De ha már itt voltam, megkérdeztem egy ápolót, hogy merre kell bemenni a tanárhoz. Kérdésemre az ápoló az indexemet kérte, és nem akarta elhinni, hogy nincsen. Azt mondta: jó, látott õ már olyat, hogy be akartak csúszni ezek a szemérmetlen hallgatók. Mikor végre mégis meggyõztem, hogy beteg vagyok, nagyon udvarias lett, és bevezetett a tanterem elõszobájába. Õ maga bement a tanárhoz. Az ajtón keresztül hallottam a tanár bizalmatlan hangját:

- Biztos, hogy nem hallgató?

- Nem nagyságos uram - mondta az ápoló -, beteg, egy valóságos beteg.

- Hát akkor vigye be a katedrára, és ültesse le - mondta a tanár örömtõl reszketõ hangon.

Három ápoló jött ki, nekem estek, és összekötöztek. Azután bevittek egy tanterembe, ahol mintegy kilencszáz hallgató ült - én csak kilencszázat láttam, de mondják, hogy tulajdonképpen ezernyolcszáz volt ottan, csakhogy az egyik fele a másik feje mögött foglalt helyet. Mikor behoztak, a hallgatók hangos ordítozásba törtek ki, és fogcsattogtatva a katedra felé nyomultak. De az ápolók visszaszorították a tömeget; az egyik közbe a fülembe súgta, hogy már nagyon régen nem láttak beteget, mert ebben az évben minden betegre négyszáz orvostanhallgató jut, úgyhogy a tanárok a színészegyesületet kérték fel, szállítana néhány ügyes színészt, akik jól tudnak betegségeket ábrázolni, hogy a tanítás folytonossága meg ne akadjon.

E percben lépett be a tanár.

A hallgatók hangos üvöltésbe törtek ki, és indexeiket lobogtatták.

- Aláírni, aláírni! - ez volt, amit utoljára hallottam, azután megállapítottam, hogy nekem tulajdonképpen nem is a sebészeten, hanem a fülgyógyászaton volna dolgom, mert megsiketültem.

- Ki vizsgázik ma? - kérdezte szigorúan a tanár.

Ötven hallgató ugrott fel, és megrohanták a katedrát, indexet lobogtatva.

- Csend! - mondta szigorúan a tanár - Majd meglátjuk, tud-e felelni is úgy a kollokváló, mint ahogy zajongani tud. Neveletlen népség! Beteg, nyissa ki a száját.

Ijedten engedelmeskedtem.

- Nos - mondta a tanár -, mi baja van ennek a betegnek?

Harminc vizsgázó rohant a szájamnak, hogy megnézze a nyelvemet.

Hosszas verekedés után végre egy szõke, izmos hallgató jött be elsõnek, aki ötletesen nyakig bedugta fejét a torkomba, hogy elõször vizsgázhasson.

- Torokfájása van - mondta aztán a tanárnak. - Tessék aláírni az indexemet.

De a tanár gúnyosan nevetett.

- Majd, ha meg tudja mutatni, hogyan kell gyógyítani a beteget.

A hallgató megvakarta a fejét, aztán megvakarta az én fejemet. Aztán egy pohár benzint öntött a szájamba, és kérdõleg nézett a tanárra, hogy jó lesz-e? De a tanár pokoli gúnnyal rázta a fejét, nem segített a felelõnek. Mandula, mandula - súgtak hátul a kollégák, mire a hallgató megfogta a manduláimat és kiszedte, közben kérdõleg nézett a tanárra, aki azonban erre is a fejét rázta. Erre a hallgató dühösen nekem jött, és felvágta a torkomat, aztán a tanárra nézett - na, így jó lesz? De a tanár megint a fejét rázta és végre megszólalt.

- Nem jó. Nem készült. Nem tud semmit. Mars helyre. Pollák, mondja meg maga: mire van szüksége a betegnek?

- Brómra - mondta Pollák.

- Nem jó. Szecsák!

- Császármetszésre.

- Nem jó. Egyikük se készült. Nem tudnak semmit. A betegnek feltétlen nyugalomra van szüksége.

Amire ezek után számíthattam is: örök nyugalomra. Úgy ahogy voltam, bevittek a bonctanterembe. Mellettem egy másik hulla feküdt, aki vigyorogva intett a szemével, és odasúgott, hogy ne szóljak senkinek, õ nem is hulla, hanem orvostanhallgató és az indexét akarja aláíratni, de csak így tudott bejutni a tanterembe. Elõre mulatott rajta, hogy meg lesz lepõdve a tanár, mikor bele akar majd vágni, mire õ felegyenesedik, és elõmutatja az indexet.