LEVÉL H. G. WELLS-HEZ

A Short History of the World költõjéhez és a First Men in the Moon tudósához.

Kedves H. G. Wells,

Meg akarom kérni Önt, olvassa el figyelmesen ezt a kis szatírát, amit zaklatott lelkiállapotban és keserves életkörülmények között írtam néhány évvel ezelõtt. Nálunk, kis Magyarországon vegyes érzelmekkel fogadta kritika és közönség - ismernie kellene furcsa írói pályafutásomat és beállításomat, hogy ezt megértse. Most, hogy talán németül s talán angolul is megjelenik, megint elolvastam, és ekkor jutott eszembe, hogy sürgõsen beszélnem kell Önnel errõl a munkáról. Mindjárt elmondom, miért csak most és nem elõbb, már akkor, mikor megírtam, és miért éppen Önnel.

Én ezt a könyvet nem akartam megírni, vonakodva és ellenszenvvel írtam, abban az idõben jobban szerettem volna boldog regényt, kacagtató színdarabot, vagy szép verseket írni a magam és mások vigasztalására. A gondolatokra és ötletekre, amikrõl szól, nem voltam büszke, jobb szerettem volna elkergetni, elfelejteni õket, kidobálni magamból - nem szeretek tartalmas ember lenni, élõ ember szeretek lenni, minden pillanatban megújuló tartalommal. De ezek a gondolatok és ötletek mégis megvoltak, és én egyszer egy téli délután, uzsonna közben, persze kettesben, egy kedves és bájos és elég mûvelt úrhölgynek a mulattatására rövidesen el akartam mondani mindazt, ami a Capilláriában van; ha akkor elmondhatom, soha nem írom meg. De valami baj volt, a hölgy eleinte figyelt, aztán szórakozott lett, pedig szerelemrõl is szó volt. Késõbb fel is ugrott, egy barátnõjének valami ügye jutott eszébe, akinek telefonálni kell. Mire visszakerült, bár udvariasan kért, hogy folytassam, kiestem a kerékvágásból, jelentéktelennek és idõszerûtlennek éreztem az egészet, abbahagytam. Igaz, hogy neki is mennie kellett aztán. De bennem megmaradtak, és késõbb egyik barátomnak említettem, futtában, ezeket a gondolatokat és ötleteket. Férfiakkal másképpen van az ember: vitatkozott, érvelt, csakhamar elhallgattam, láttam, hogy másról beszél. S mert mindig beleestem abba a hibába, hogy jobban érdekel annak a személye, akivel beszélek, mint a vita tárgya, inkább ezt is abbahagytam. S hogy ilyenformán ráfanyalodtam arra, amit irodalomnak neveznek: hogy egyszerre mindenkinek mondjam el azt, amit külön-külön senki se akar meghallgatni. A könyv megjelent, vitákat vártam, ellenkezést, hozzászólást. Mindez elmaradt - néhány ostobaságot írt néhány hiú és fáradt kritikus, rajongó fiatalemberektõl zavaros leveleket kaptam, amikben azt igyekeztek kimutatni, hogy csak õk értenek engem, mert õk még nálam is különbek. Az asszonyok tréfásan megfenyegettek ujjacskáikkal, aztán csönd lett.

Most a német kiadás sajtó alá rendezésekor átnéztem a Capilláriát. És három év elõtti önmagamtól megtermékenyülve különös izgalom és nyugtalanság fogott el, szívdobogást kaptam, az ájulás környékezett. Szóról szóra így volt, higgye el - eszembe is jutott, és nem véletlenül, Rousseau Vallomásai-nak egy passzusa. A genfi remete elmondja, hogy magányos sétája közben - ha emlékszik rá, szeretett gyalogolni - az emberi társaság együttélésének különös ellentmondásán töprengett.

- Hirtelen, mintha világosság gyúlt volna benne, egy egyszerû összefüggés felismerésének formájában, meg kellett állnia - a közelben egy körtefa volt, annak támaszkodnia. S félig önkívületben, megálló szívvel és aggyal, a matematikai törvények vakító tisztaságában bontakozott ki elõtte felfedezésének elsõ vázlata. „Mikor magamhoz tértem - írja a zord puritán -, csak azt láttam, hogy mellényem egészen iszamós lett lecsurgó könnyeimtõl s hogy három órája állok egy helyben.” Így született meg a Contrat Social, az a mû, amely nélkül - Ön jól tudja - talán késõbb tört volna ki a társadalomnak eddig egyetlen sikeres forradalma, a francia.

Eszemben sincs, hogy eszméim jelentõségét Rousseau-éhoz vagy Rousseau-ét a magaméhoz hasonlítsam: igazán kevés közünk van egymáshoz. De ezt az izgalmat ismerem: saját munkámnak, a Capilláriának elolvasása után rázott meg elementáris erõvel. Amit akkor gondoltam és hevenyészve megfogalmaztam magamban, az egyszerûbb és szerényebb dolog, mint amirõl Capillária beszél - és mégis túl van Capillárián, túl van azon is, amirõl most fogok beszélni ebben a levélben. Ha könyvet írnék belõle, ennek a könyvnek szerény címe ez volna: A kétnemû ember vagy a Nemi Szerzõdés. Sietek bevallani, hogy evvel a Kétnemû Ember címû könyvvel is úgy vagyok, mint a Capilláriával voltam annak idején - szívesebben mondanám el az egészet egy kedves, okos, másnemû embertársamnak, de most már tudom, hogy nem hallgatna végig, kénytelen leszek vagy megírni, vagy elfelejteni az egészet. Miután pedig okom van tartani az utóbbi eshetõségtõl, mint az elõbbitõl, miután remélem, hogy a Kétnemû Ember címû elvi tanulmány megírása helyett jobb dolgom is akad, én nem ambicionálom, hogy a házasság és szerelem nagy forradalmának úttörõi közé tartozzam, szeretném, ha legalább annyi maradna meg ennek az órának emlékébõl, amennyi elég hozzá, hogy ezt a Capillária címû munkámat mentegesse és védelmezze és magyarázza, és hozzáférhetõvé tegye annak a számára, akinek véleményét tisztelem.

Véleményekrõl, gondolatokról, igazságkeresésrõl, alapfogalmakról, helyes fogalmazásokról volt szó: Önre kellett gondolnom. Amit Ön és Önök néhányan odakint, Angliában csinálnak - bizonyára nem mondok evvel újat Önnek -, az külsõ formában nagyon hasonlít valamihez, ami itt Európában néhányszor már megtörtént - elõször talán nem is Európában, csak Európa számára, Alexandriában -, utoljára a tizennyolcadik század második felében, Párizsban. A párizsiak már tudatosan enciklopedistáknak nevezték magukat; õk már tudták, hogy a kibontakozás nagy mûvének alapja az analízis - a rettenetesen összekuszálódott fogalom-komplexumokat, melyeknek téves kapcsolódását a gyakorlati eredmény, szörnyûséges közállapotok mutatják, fel kell bontani, szétszedni, széttörni, ha másképp nem megy, megkeresni a tiszta, egyszerû fogalomelemeket, hogy aztán természetes, egészséges módon lehessen összerakni megint. Félig-meddig elvégzett munkájuk után megint gyom és dudva verte fel a kertet - jött a tizenkilencedik század, jött Napóleon: az alapfogalmakat nem a csöndesen tûnõdõ ész és szív, hanem a rémülettõl felzaklatott idegek kapcsolták átabotába. Eredmény: Hegel és Darwin, Marx és Metternich. Általános védkötelezettség, világháború, halva született forradalom: egy század, amelynek lángelméirõl sorban mutatta ki a pszichológia, hogy egytõl egyig õrültek voltak - s nem akadt, aki így tette volna fel a kérdést - micsoda gyalázatos, pokoli század lehetett az, amelynek lángelméi megõrültek.

Most Önök, néhányan Londonban, írók, ha nem is tudatosan, újra felveszik az abbahagyott munkát. A finnyás német esztétika némi lenézõ dicsérettel intellektualistáknak nevezi önöket - valahogyan szeretné kitudni önöket az irodalom szent berkeibõl, azzal a megokolással, hogy önök néha, ha kedvük szottyan, fogalmak tisztázásával is bíbelõdnek, s evvel érdemetlenné váltak az ihlettel alkotó mûvész rangjára és méltóságára, akik természetesen a központi idegrendszer megkerülésével, a periferikus idegeken át, legfeljebb a hasukon keresztül hozzák létre a Nagy Tükröt, melyben a valóság meglátja önmagát. Oda se neki - nevet mind! Legfeljebb kiderül, hogy az irodalom nem is mûvészet - annyi baj legyen. Ha nem mûvészet, bizonyára több annál - az egész embert képviseli, szõröstül-bõröstül, szívestül és eszestül, szemestül, fülestül és egyebestül. Szemben a valódi mûvésszel, aki mindig csak egy szervet reprezentál: festõ a szemet, muzsikus a fület, szobrász a tapintást, költõ a szívet, bölcselkedõ az észt. Legyenek büszkék az anatémára: így van, ahogy mondom. Ha egyszer az Isten, aki ráér, mert van ideje, mégiscsak lelátogat a földre, és követet rendel magához, beszámolni az Ember viselt dolgairól: ez a követ mégiscsak az Író lesz - festõ és muzsikus és költõ és filozófus csak kísérni fogják útjában, hogy tolmácsolják õt, hasonlatokkal illusztrálják az Egyetemes Gondolatot, mely rombol és teremt.

Rombol és teremt és szétszakít és összeköt, idõn és téren át. Most, míg ezt írom Önnek, egy budai kis kávéházban, a rikkancs lappéldányt tett le elém: az elsõ oldalon nagy betûkkel olvasom: Chamberlain, Benessel való tárgyalás után, be akarja terjeszteni a parlament elé az Európai Egyesült Államok alkotmányáról szóló törvényjavaslatot. Nem tudom, mit jelent, mi igaz belõle mi lesz belõle, nem tudom, hogy álljak fel a gondolattal szemben, eltiport, megvert, kifosztott, megkínzott ország eltiport, megvert, kifosztott, megkínzott gyermeke. Nem remélek, és nem félek, nem hiszek a javaslat jóhiszemûségében, komolyságában. De egy nyilvánvaló: ha semmi más nem lesz belõle, annyi maradandó haszna és eredménye meglesz ennek a javaslatnak, hogy nekem alkalmas fordulatot adott rátérni tárgyamra. Mert sokféle nagy közösség és hovatartozás zûrzavarában elém varázsolta egy minden közösségnél, európaiságnál, államnál, országnál, hazánál, nemzetiségnél, fajnál talán még családnál is kisebb, tehát szorosabb és mélyebb már régen meglevõ, minden Egyesült Államok Alkotmánya nélkül is egységes törvénnyel és alkotmánnyal érvényes közösség megnyugtató látomását: az élet folytonosságában hívõ és gondolkodó írók közössége ez Európa-szerte és világszerte. Ennek a közösségnek közös öröm és közös bánat diktálja törvényét - polgárainak egy kötelessége van: akarni és keresni a jót és helyeset és szépet, a rossz, és helytelen és csúnya helyett. Térben és idõben, élõk és holtak, tagjai ennek a közösségnek, csinálják, építik a Nagy Enciklopédiát, vakon néha, elkeseredve, felépítve, lerombolva megint - ha már olvasta volna „Capilláriá”-t, melankolikusan hozzátenném: Halvargót, a Bullok-tornyot, amit romba dönt a Goncsargó.

Jól emlékszem egyik tervére, az Új Bibliára - volt idõ, úgy látszik, mikor így képzelte el az Enciklopédiát. Nos tehát - tekintse ezt a levelemet egy szerény, de a fent jelzett közösségbe tartozó érdeklõdõ figyelmeztetésnek, aki, ha mással nem, legalább evvel a figyelmeztetéssel szeretne részt venni a munkában: vigyázzanak, az idõ alkalmas rá, hogy ez a Biblia tökéletlenül, döntõ és pótolhatatlan hiányokkal készüljön el, ha csak önök angolok akarják megcsinálni! Az angol enciklopédisták, az angol írók, élükön mostanában talán éppen Önnel, már eddig is mély utakat ástak az összekuszálódott fogalmak bábeli zûrzavarában - nagy vonásokban fölvázolták a Mû keretét, foglalkoztak múlttal és jövõvel és jelennel is, új történelmet álmodtak, és új utópiákat eszeltek ki, tanulmányozták a politikát és társadalombölcseletet, naivan, érdeklõdõ szemmel, Cartesius gyermekszívének friss kedvével, csaknem egészen szabadon. Rengeteg szép, okos, mindenekfelett tisztességes könyvet írtak az emberrõl, mindegyik alkalmas rá, hogy a leszûrt eredmény egy-egy mûszót magyarázzon a Nagy Enciklopédiában, mely mindenkihez szól, a föld kerekségének minden emberéhez, mert csak az kerül bele, ami állandóan és mindenütt emberi, emberhez szóló, ember által érthetõ.

De az istenért, uraim, van egy terület, a jelenségeknek egy kategóriája, ha úgy tetszik, amihez önök, angol írók - angolokat gondolok, nem skótokat és íreket - egyszerûen nem értenek, ahol Önök úgy mozognak, mint a fóka a parton, amihez nincs érzékük, nincs szemük és szívük, még csak nem is tudják magukról, hogy nincsen - agyrémnek, õrületnek, betegségnek gondolják a szenvedést és nyugtalanságot, amit e jelenségek okoznak, mint a Diderot „vakok országának” lakói a szín- és fénybenyomások okát. Éghajlat, különleges vérmérséklet, elkülönözött gõgös állami és társadalmi törvények által elnyomott, elcsökevényesedett érdeklõdés az oka ennek a vakságnak - vagy talán csakugyan az a közmondásos angol álszemérem (hypocrisy), amit írek és skótok annyit csúfolnak - nem tudom. Hogy magyarázzam meg, hogy értessem meg Önnel, mire gondolok? Képet próbálok Ön elé állítani. Tükörképet, tulajdon lelki arcuk tükörképét, aminek az Ön által láthatatlan fehér foltjaiból, a negatívumokból, legalább kvantitatíve következtethet ennek az Önök által felszántatlanul hagyott területnek jelentõségére. Angol könyvet veszek elõ kapásból - kettõt vagy hármat, a legjobbakat, elsõrangú, reprezentatív mûveket, regényeket. Gyönyörködõ lélekkel élvezem egyiknek csendes, mély bölcsességet, érzékeny megértését mindennek, ami emberi - a másik elragad bátorságával, ahogy farkasszemet néz az élet kegyetlen igazságával - a harmadik fellelkesít, megrázza képzeletem, csodás lehetõségek, még csodásabb valóságok kápráztatóan éles rajzával, mindig teljes kört leíró pazar gazdagságú reflektorával a képzettársításnak. Olvasom és élvezem - és akkor egyszerre jön a vakság.

Mind a háromnál ugyanakkor, ugyanazzal a jelenséggel szemben, szinte ugyanabban a pillanatban.

A regényben nõ jelenik meg.

És abban a pillanatban az angol író mekegni kezd, komoly, tûnõdõ, kedves arca furcsa torzba szalad, a derekát riszálja, nem lát és nem hall, áporodott vicceket mond, medvetáncba fog. Az ember nem hisz a szemének: egy oldalt fordít, és a zordon szépségû pompás tájkép helyén, amit, mondjuk egy Jack London-regény elfutó vászna tár fel: képes levelezõlap, komisz olajnyomat, csokoládéreklám vigyorog. A szerzõ mentegetõzik: egy szõke nõ bûvös mosolya tette ezt.

Kedves H. G. Wells, félre ne értsen, a szõke nõ mosolyát bûvösnek tudom magam is, és áldom érte Istent és a sugárzó napot, hogy egyebek közt ezt is megteremtette. De micsoda bûvölet az, ami a hegedûsírásból és orgonarengésbõl komisz, fülhasogató, áporodott verklimekegést csinál? Fordítva kellene lenni ezzel a bûvölettel.

Mi történt hát, hogy eshetett, hogy nem így esett?

Mégis a németeknek volt igazuk, hogy önök, racionalisták, csak a dialektikában erõsek, de rögtön megdermednek, komikusan tehetetlenné válnak, mihelyt az Élet Titkos Mélységeinek szele csapja meg önöket?

Nem, nem, egészen bizonyos, hogy nincs igazuk. Mert a Szõke Nõ odaát, náluk is megjelenik, megfelelõ helyen, és a bûvölet odaát náluk is beáll: azzal a különbséggel, hogy a holdfényben fürdõ képes levelezõlap helyén ezúttal a városligeti panoptikum borzalomkamrájának viaszfigurája hökkent meg. Ugyanannak a szõke nõnek most fekete a haja, mosolya sátáni bûvöletet áraszt, a kezérõl vér csorog, szemei vészesen lobognak - feltûnõen hasonlít egy szoknyában járó zupás õrmesterhez, aki kézitusából bukkant elõ, miután ötven kozákot levágott, és legszívesebben leharapná az orromat.

Mindez nagyon szép és a filozófus bólogat: Hja, hja! Ez azt jelenti, hogy a nõ sátán és angyal egy személyben, és hogy keserû meg édes az asszonyi állat.

De mit tegyek én, mihez fogjak én a csokoládéangyallal és a zupás õrmesterrel, aki se sátán, se angyal nem vagyok, hanem eleven ember és szeretnék egy eleven...

Azaz hogy álljunk meg csak egy pillanatra: mit is szeretnék én?

Mielõtt a Valóság kettõs tükrét, a Csokoládéangyalt és a Zupás Õrmestert, vagyis a tizenkilencedik század nõszemléletét megismertem volna, gyermekkoromban (véletlenül nagyon jól emlékszem gyermekkoromra) még elég szabatosan tudtam. A valóságot nem láttam kettõsen, nagyon megfogható és kompakt valami volt a valóság: úgy hívtam, hogy: én, és valami nagyon határozottat értettem ez alatt, bár a természettudományok ismerete híján akkor még nem tudtam, hogy a véglényen és a missing link-en keresztül hogyan vált lehetségessé ez a valami. Valószínûen azért nem tudtam arról se, hogy emlõsállat vagyok, eleveneket szülök, és azokat saját emlõmbõl táplálom. Az elsõ kellemetlen tapasztalatom az volt, hogy egy kislányt hoztak a rokonok, akivel ha kettesben maradunk, nagyon jól meglettünk volna. Játszottunk volna és mulattattuk volna egymást - ha végig így maradunk, kettesben (bocsásson meg az illetlenségért), valószínûnek tartom, hogy Darwin és Haeckel nélkül magunktól rájöttünk volna, hogy emlõsállatok vagyunk, eleveneket szülünk, és azokat saját emlõnkbõl tápláljuk. És ebbõl semmi baj nem lett volna, ennek mindketten egyformán örültünk volna, egyformán örültünk volna annak, hogy egymásnak örömet tudunk okozni, emiatt se össze nem vesztünk volna, se egymás fölé kerekedni nem akartunk volna: ebbõl semmi utálatosság nem lett volna, ahogy én magamat meg õtet ismerem. A kislányból nem lett volna se csokoládéangyal, se zupás õrmester, hanem együtt szerettük volna az angyalokat, és utáltuk volna az ördögöt - lett volna belõle egy hozzám legalább annyira hasonlító, mint amennyire különbözõ drága, kedves, édes társam az Emberben és én soha meg nem írom Capilláriá-t, hanem szép verseket írtam volna neki, és magamtól kitaláltam volna neki a repülõgépet és rádiót is, a kategorikus imperativust, és õ magától kitalálta volna nekem a mákos rétest és a caprice-párnát és istent és a túlvilágot.

Nem tehetek róla, még ma is meg vagyok gyõzõdve, hogy mindez így lett volna, ha a rokonok nincsenek. De a rokonok voltak, és a rokonok azon kezdték, hogy én álljak fel, és adjam át a helyemet a „kis kisasszonynak” és segítsem fel a kabátját, amit maga is fel tud venni. És azt mondták: nem szégyelled magad, milyen gavallér lesz belõled, nem tudod, hogy a nõkkel udvariasnak kell lenni? És röhögtek hozzá. És én abban a pillanatban meggyûlöltem a kislányt, és igazam volt, hogy meggyûlöltem, mert abban a pillanatban õ is affektálni kezdett, és szétterpeszkedett a széken, és elvárta, hogy feladjam a kabátját, amit õ maga is fel tudott volna venni. És attól a pillanattól fogva gyûlöltem õt, mert azt mondták, hogy azért legyek hozzá gyöngéd, mert õ gyengébb - és arra gondoltam rögtön, hogy ha én õt pofon vágnám, leesne a székrõl - de hát õ pofon vághat, és megalázhat engem csak azért, mert én nem üthetem vissza udvariasságból?

Persze késõbb megtudtam, hogy van valami egyéb oka is az udvariasságnak, mint az, hogy a nõk gyöngébbek. De ez keveset változtatott a dolgon. És mindig újra, ha találkoztam vele, akár õ közeledett hozzám, akár én közeledtem hozzá, valami közénk került, valami káprázat, amit nem tudtam eloszlatni. Én sokat tanultam és tanítottam is, õ pedig nem tanult és nem tanított semmit, és mégsem tudtam fölébe kerülni, se alul maradni: de mindig újra megbuktam elõtte és önmagam elõtt, mikor harcba szálltam vele. Legyõztem a nehéz kérdéseket, megnyergeltem a természet erõit, leküzdöttem magamban az ösztönöket. Felkorbácsoltam az akaratot, kinyitottam a rejtett fiókokat. Hiába, a nõvel szemben nem segített semmi, azon kívül, hogy férfi voltam. Pedig hát én igazán több vagyok, nem igaz? És közben folyton jelentkeztek a rokonok és biztattak, és magyarázták, hogy mit tegyek vele. Az egyik rokon a romantikát ajánlotta - nem ízlett, nagyon sok volt benne az alattomos hízelgés: nem ment a fejembe, miért rejtélyesebb vagy kevésbé rejtélyes õ, mint én? A másik, egy német rokon, korbácsot adott a kezembe - utálattal dobtam el, nem kellett, amit ezzel kényszerítek ki. A harmadik, a francia unokatestvér, azt ajánlotta, nézzek szembe vele, de ne nyúljak hozzá - szemléljem meg közelrõl tüzetesen, bontsam fel, majd kiábrándulok belõle. De én nem akartam kiábrándulni - nem volt hajlandóságom szétszedni azt, amit nem tudok összerakni megint. És közben õ ott állt, szemben velem, mosolyogva, hol mint Csokoládéangyal, hol mint Zupás Õrmester, de mindkét alakjában nyugodtan, várva, mire szánom el magam, kire hallgatok. Türelmet vesztve a negyedik rokonhoz fordultam, egy zsidóhoz, aki átszellemült arccal mutatott az égre: felejtsem el, úgymond, az egészet, nem méltó dolog az Isten képére teremtett emberhez. Legjobb, ha a pusztaságba megyek, megszabadulni az õ kísértésétõl. Ez volt a legrosszabb tanács. A misztikus aszkéták között rémesen éreztem magam, mindegyik a nõk elõl menekült, és rövid együttlét után kiderült, hogy életmódjukat, szemléletüket, bölcsességüket, egész világfelfogásukat sokkal jobban befolyásolta az a negatívum, hogy nekik nem kell a nõ, mint az enyémet az, hogy kell. A nélkülözéssel úgy jártam, mint Gautama Buddha: sanyargatott testem sanyarú bölcsességet izzadt ki magából. Velük vagy nélkülük: - a pusztaságban is miattuk volt baj, míg rá nem jöttem, hogy sárgára fogyott bõrömmel sokkal kísértetiesebb vagyok, mint õ, a kísértõ, aki elõl menekültem - a pusztaságból visszatérve, hamar észrevettem, hogy a kísértõ én vagyok. A rokonok egyre azt magyarázták, hogy milyen portéka a nõ, mire való, hogy kell bánni vele, és mikor összezavarva és elkeseredve szakítottam velük, megértve, hogy nem tudják jóvátenni kettõnk viszonyát, amit akkor gyermekkorunkban elrontottak: egyenesen a nõhöz fordultam, kinyújtva békítõ kezem, õ már nem fogadta el, duzzogva elfordult, vagy gúnyosan végigmért - talán meg volt sértve, lenézett és megvetett ostobaságomért, hogy ez nem elõbb jutott eszembe - vagy talán el is felejtett közben, magára maradván, amíg harcoltam érte: önmagában találva meg a boldogságot, amit én nem tudtam nyújtani neki?

És most sejteni kezdtem, hogy minden bajnak a rokonok, rokonlelkek, férfitársaim voltak az okai, akik közénk furakodtak, engem félrevezettek, õt pedig elrontották. A nõvel való dolgom kettõnk ügye volt, abba nem szabadott volna beleszólni senkinek, arról nem szabadott volna senkinek tudni. A születés pillanatában, mielõtt megláttam a napvilágot, már itt e Földön, és még Odaát egy pajkos angyal fülünkbe súgott valamit, egy Titkot, amit egyetlen valakinek vallhatok csak meg majd annak idején, a Másiknak, akinek szintén megsúgta: de jól vigyázzunk, kettõnkön kívül senki más nem tud róla! És én elindultam a titokkal, még nem tudtam, ki lesz az a másik, csak annyit, hogy hozzám hasonló nem sejtve a csúf tréfát, amitõl markába nevetett a garázda angyal -, hogy másoknak is ugyanígy súgta meg, hogy másokat is ugyanígy vezetett félre - és mások, ezek a mások, elõre telebeszélték az õ fejét, meg az én fejemet szerelemrõl, nemiségrõl, nemi harcról, szörnyû és rejtelmes és lényegbe vágó különbségekrõl kettõnk között, pólusokról, amik soha nem találkozhatnak, kettõsségrõl, amely szétbontja a világot, férfiatomról és nõatomról - és nõkérdésrõl, függetlenül a szerelemtõl. Aki õszintén tud emlékezni tulajdon tavaszának ébredésére, megtalálja emlékei közt az elsõ elkedvetlenedést, az elsõ undort, az életvágy elsõ sérelmének csíráját: bomlasztó, bûzös kukacot és csiganyálat a legelsõ rózsakehelyben, ami megnyílt elõtte - ez a kukac és csiganyál az a felfedezés volt, hogy mások is tudnak a titokról, amirõl azt hitte, csak õ tud.

És mégis ez nem volt puszta féltékenység. Nem arra haragudtam én, aki tisztán és egyenesen kívánta, amit én is kívánok - arra haragudtam, aki alattomosan és kerülõ úton, talán irigységbõl szétszedte és elrontotta és bepiszkította nekem a szerelmet, mielõtt hozzáérhettem volna. Arra, akit okom van vádolni, hogy Isten ajándékát, a legtisztább esszenciát meghamisította, belepancsolt - nem a fehér palástban érkezõ lovagot, ki kardot ránt szerelmeséért - hanem a reszketõ szakállas, csipásszemû Két Aggastyánt, akik rejtett helyrõl leskelõdtek a fürdõzõ Zsuzsannára, hogy összehunyorítva, tárgyilagosan „lerajzolják” és titokban terjesszék a rajzot, amit nem lehetett titokban tartani Zsuzsanna elõtt sem. Ez a két aggastyán ült aztán törvényt Zsuzsanna fölött, mielõtt szóhoz juthatott volna - ezek csináltak „nõkérdést”, ezek határozták meg a „nõ természetrajzát” minden században másképpen, de mindig úgy, mint ahogy a kitûnõ Brehm rajzol meg valami különleges háziállatot. S az egymást követõ századok alkonyán, egyre nyugtalanabb sejtések között, egyre határozottabban alakult ki bennem a hajmeresztõ gyanú, hogy itt valami sorrendi hiba történik. A század elején jól-rosszul megrajzolt Zsuzsanna a század vége felé egyre hasonlatosabb lett a rajzhoz, amit a Két Aggastyán alkotott: nem lehetett ez a rajz olyan hamis, elrajzolt, ferde és képtelen és felismerhetetlen, hogy a századvég Zsuzsannájában, mikor aztán találkoztam vele, ne találtam volna meg rémülten és elálló szívveréssel szakasztott mását eredetijének: a rajznak. Nem akarom megnevezni a tizenkilencedik század két Aggastyánját, kik kissé elkésve, de sohasem elég korán, megfestették Zsuzsánna-Nórát és Zsuzsánna-Satanellát és Dorian Gray-t és Franciskát, e valószínûtlen ábrákat, amin jót kacagott annak idején az elõbbi század örökségeként ránk maradt eleven, kecses kis Manon: - csak annyit állapítok meg, hogy az a kifestett szájú, borotvált képû, nadrágos és csizmás Zsoké, gúnyos mosolyával és szikrázó szemeivel, aki mint nõi ideál elsõnek futott be az utóbbi évtized nemi versenyében, ijesztõ hasonlatossággal igazolja a kifejezetten hímnemû Ördög és Faun és Krampusz víziójától inspirált képet, amit az asszonyi démontól borzadó nõgyûlölet apostolai festettek a múlt század derekán.

Kép és modell hajszálig hasonlít: és századunk gyermeke bizonytalanul pislog egyikrõl a másikra, hogy melyik az eredeti, melyik a tükör, melyiket ölelje meg, ha nem akarja kitenni magát annak, hogy üvegnek megy neki. A harmadik aggastyán pedig, aki nem rajzol, csak bölcsen bólogat, tétova mosollyal vonogatja a vállát: itt a lap másik oldalán, melynek címlapján az Egyesült Európai Államokat jelentik be, Pirandello úr, egy újságírónak átnyújtá a rezümét: a nõ illúzió.

Az önök tehetséges Wilde Oszkárja könnyed gesztussal utal az életmûvészet kölcsönhatására - a kölcsönhatás valamivel bonyolultabban, de sokkal mélyebben és valóságosabban igaz, mint ahogy bármelyikünk képzelni merné. Valóságosabb és álomszerûbb: több mint kölcsönhatás: úgy látszik, nem kevesebbrõl van szó e világon, mint arról, hogy minden, amit az ember elképzel, az meg is történik, csakúgy, mint az álomban. E szorongató sejtelem hatása alatt volt hát okom lázadozni a Két Aggastyán ellen, akik gonosz és rút és használhatatlan Zsuzsannát képzeltek el.

Míg aztán Capillária olvasása közben világosság nem gyúlt az agyamban. És rájöttem, hogy a két aggastyán nem hibás - nem is lehetnek azok, hiszen, a kutyafáját, elvégre õk se szakállal jöttek e világra. Voltak õk is fiatalok, és ha jól felgondolom, az ifjú trubadúr, ki szerenádot nyávog az ablak elõtt ahelyett, hogy bemenne, van olyan vén szamár, hozzájárult annyira Zsuzsanna elfajulásához, mint õk ketten.

Dadogva, torkot köszörülve, sok vargabetû után rugaszkodom neki, hogy megsúgjam Önnek felfedezésem: jól tudom, hogy szavakba elmondva egy spontán érzést, valami kis jelzõn, egy interpunkción, két szó viszonylagos helyzetén, egy igekötõn múlhatik, hogy a felfedezett puskapor útszéli közhelynek, vagy a világ legeredetibb igazságának bizonyul. Nem tudom, a világ megváltása, kétezer év szellemi tápláléka, az Új Testamentum végleges megoldása-e erkölcsi törvényünknek - a magamfajta Beszélõ Ember az Ótestamentumban és a buddhizmusban foglalt igazságok szabatosabb, világosabb, általánosabb és tökéletesebb megfogalmazásnak tekintem, és ezzel korántsem becsülöm kevesebbre jelentõségét, mint a római pápa. De soha nem tudta, mit jelent halálosan szeretni az igazságot, aki csak arra ügyelt, hogy amit kimond, vagy leír, igaz legyen: az igazság kimondhatatlan és az õszinteség még nem igazság - szavak útvesztõjében közeledünk a labirintus központja felé, ahol õ lakik.

Felfedezésem ugyanis abból áll, hogy az ember kétnemû.

Bármily furcsán hangzik, ezt a tényt nem szegezték még le matematikai pontossággal. Gyorsan hozzáteszem, hogy nem a kétnemû emberrõl beszélek, arról a testi és lelki elemzésrõl, mely kimutatta, hogy mindnyájunkban vannak férfi és nõi tulajdonságok. És nem arról beszélek, hogy a felsõbbrendû állat kétnemû. Mert azt tudtam, hogy a ló kétnemû, eleveneket szül, és azokat saját emlõibõl táplálja. A disznóról és a majomról is tudtam ezt a dolgot. De hogy az ember éppen úgy kétnemû, mint a ló meg a disznó, ezt a merész következtetést ma már kénytelen vagyok erélyesen visszautasítani, miután sem eleveneket nem szültem, sem pedig azokat saját emlõimbõl nem tápláltam. Ehhez semmi kedvem sincsen, és a jelek szerint nem is fogom tenni halálomig: - márpedig én ember vagyok, sõt csakis én vagyok ember Salamon király szerint.

Itt valami ellentmondás van, vagy Darwin tévedett, vagy Salamon király, vagy pedig az ember valahogyan másképpen kétnemû. Legalább ahogy ma állnak a dolgok. Az ember valahogyan úgy kétnemû, hogy nem olvad össze eggyé, mint az állatfajok, hanem két nemében megtartja egyéni mivoltát.

Ha egyedül vagyok a szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nõ, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nõ az, aki bejött a szobába.

Fogalmazásom tehát így módosul: az ember vagy férfi, vagy nõ. Így nézve a dolgot, ez a két szó, férfi és nõ, nem fõnév, hanem csak viszonyszó. Mert ha egy nõ van egyedül a szobában, akkor - hiába kukucskál, a két aggastyán nem fog egyebet tapasztalni - õ is csak úgy fog viselkedni, mint én: eszik, vagy ásítozik, vagy tûnõdik. Nõvé akkor válik, ha férfi jön be hozzá. De viszont tudni csak úgy tudnak egymásról, ha találkoznak - ha pedig találkoznak, akkor már nemük van. A gyakorlatban az ember szó válik viszonylagossá.

Végsõ formája tehát felfedezésemnek: ember nincsen, csak férfi és nõ van.

A tapasztalat igazolja elvont elmélkedésem. Járván a világot, embert még nem láttam soha, a szó eszmei értelmében, amit láttam, az vagy férfi volt, vagy nõ.

És minél férfibb a férfi és minél nõbb a nõ, annál emberebbnek nevezzük.

Annál emberebbnek, tökéletesebbnek, annál kiválasztottabbnak. A magyar nyelvnek egy különleges finomságára hívom fel a figyelmét (nyelvünk tele van ilyen mély és jelképesen lényegbe világító szavakkal, aminthogy árnyalati megkülönböztetésben is gazdagabb a nyugati nyelveknél - így például a love fõnévre is két szavunk van, aszerint, hogy általános emberi, vagy a nemek közötti vonzalmat jelenti). Mi a nobilitás fogalmát a nemes, az ignobilisét a nemtelen szóval fejezzük ki: betû szerinti értelmezésében nemmel felruházottat és nemileg közömböset jelent ez a két szó: - az emberi nemesség, elõkelõség mértéke tehát az, hogy mennyire férfi, vagy mennyire nõ az ember.

És ha már az etimológiánál tartunk, ne feledkezzünk meg róla, hogy a kultúra tetején élõ nyugati népek nyelvében a homo és vir fogalmak nevét gyakran használjuk közös jelölésre - hogy a man és a l’homme szó közhasználatban homó-t meg vir-t is jelent az angolban és a franciában (mi a homót és a virt - a házasság kivételével - minden esetben két szóval jelöljük).

Ez a nyelvi szûkkeblûség mélyebben szánt a nemi kérdés lényegébe, mintsem hinnõk - számomra e pillanatban világító ujjal mutat rá a bûn forrására, ahonnan minden bûnhõdés származott.

Hatezer éve valami különös makacssággal, aminek okát a pszichológia fejlõdéstörténet van hivatva kutatni, ember alatt öntudatlanul mindig férfit értett a filozófia, irodalom és mûvészet, még a szociológia is. A gondolkodás törvényeit, az emberi becsület zsinórmértékét, az emberméltóság jogait, kötelességeit olyan módon fogalmazták meg, mintha gyakorlati alkalmazásban mindezeknek az ideáloknak csak a férfiember életében kellene érvényesülni, igazolódni. A becsület, jog és kötelesség, emberi ideáljai, mikor példaképet kerestek rá, mikor követendõ elvnek állították elénk: az embert, akire vonatkoztak, éppen úgy férfi mivoltában képzeltették el, mint ahogy az Istent, egészen természetes módon férfinak képzelte el fogalmának elsõ megalkotója, egyszerûen azért, mert az illetõ véletlenül férfi volt és szórakozottságában, éppen egyedül lévén abban a percben, megfeledkezett arról, hogy nõ is van a világon.

Az elsõ ilyen szórakozott férfit aztán követte a többi - egy bolond százat csinál - és a szórakozottság éppen olyan ragadós, mint az ásítás. Ezek összeálltak, vita közben még jobban megfeledkeztek a nõkrõl, derûre, borúra gyártani kezdték a szemléletnek és akaratnak produktumait, a Megismerés megállapításait és az Erkölcs törvényeit. És minden megállapításnak férfiszaga lett, és minden törvénynek férfialakja, amibe nem is lehetett belegyömöszölni a nõket. A nõk mással voltak elfoglalva, és a törvénygyártás vígan folyt tovább. Persze hamarosan kiderült, hogy az egész alkotmány nem ér semmit: az elsõ primitív törvények és megállapítások nem voltak alkalmazhatók. Az embernek bátornak kell lenni, mondta a Törvény - de kiderült, hogy a nõnek például nem kell, sokszor nem is szabad bátornak lenni. Az embernek erõsnek és izmosnak kell lenni, mondta a Törvény - és kiderült, hogy a nõknek például gyöngének kell lenni. Az ember verejtékkel keresi kenyerét, mondta a Törvény -, és kiderült, hogy a nõk például nem keresik verejtékkel a kenyerüket. Az ember vérengzõ állat, mondta a Törvény, és kiderült, hogy a nõk például nem vérengzõek. Az ember a természet titkait kutatja, mondta a Törvény, és kiderült, hogy a nõk például nem kutatják a természet titkait. Szét kellett volna rombolni az egész hibás lexikont, ehelyett a régi tévedés megmentésére konstruáltak egy újabb tévedést. Miután a nõre nem lehetett alkalmazni a férfinak, mint embernek önmagáról szóló megállapításait, ehelyett kilökték a nõt, az önmagát önmagán keresztül megismerõ intellektus belsõ világából, és kicsukták a külsõ világba, amit érzékeink tapasztalata révén szemléletbõl ismerünk. Természetrajzi fogalommá alakították át, a külsõ természetbe osztották be, mint valami tüneményt, vagy jelenséget, aminek titkát (a nõ rejtély! Rémes! Hát akkor a férfi mi az istencsudája?) az emberi (alias férfi) elme van hivatva megfejteni. És hovatovább természetes alapelvévé lett a filozófiának az a hajmeresztõ feltevés, az a fából vaskarika, hogy a kettõs ember lényét is a férfi van hivatva megérteni, önmagán keresztül, belülrõl - és a nõ lényét is a férfi, természetszemléletén keresztül, kívülrõl. A végeredmény olvasható Pirandello úr interjújában: a nõ csak illúzió. Hát persze, a külsõ világ, ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes - hiszen akadt más filozófia, mely szerint csak ember van, világ, az nincs. Furcsa, hogy a fogalmak permutációjának az a lehetõsége, hogy csak világ van, pedig ember nincsen, még egy metafizikusnak sem jutott az eszébe! Rólam egyszer azt mondta valaki: magában van valami nõies. Azt feleltem neki ijedtemben: lehet, hogy az anyámtól örököltem: az anyám ugyanis nõ volt. De Pirandello úr, egy illúzió, egy árnyék gyermeke, embernek képzeli magát, aki nõt álmodik.

Most már megmondhatom: Capillária lidércnyomásos álma annak a felismerésnek nyugtalanító érzésébõl született meg, hogy miként felelt a nõ a fajtájából való kiközösítésre, a társadalomban való zsarnoki önkénnyel: miként bosszulta meg jogosabb és egészségesebb és eredményesebb önzéssel a hóbortos, értelmetlen, beteges férfiönzést, amivel megtagadta tõle az önmagát férfitársában, a másik énben felismerõ én biztonságos, boldogító érzését. Nem tehetek róla, tartsanak gyávának és nemtelennek: én képtelen vagyok abban a tényben, hogy a férfiak verekszenek, öldösik, tönkreteszik egymást, ziháló testi és értelmi küzdelemben pusztítják ki magukból az élet örömeinek fölfogására való lelket ahelyett, hogy ápolnák az élet-étvágyat, a nõk pedig önmagukkal, testi és lelki jóérzésükkel foglalkoznak ezalatt - én képtelen vagyok ebben az embernemesség, jóság, vitézség, önfeláldozás, értelmi fölény és erõ példaadó jelképet látni. Nem, nem tetszik nekem az egész dolog, valami alattomosat, valami álszentet, valami piszkos és gyáva megalázottságot érzek bûzleni a dolog mögött, amit nem tudok kifejezni. A modern divatos drámák tele vannak a nagylelkû és nemesszívû férj magasztos alakjával, aki hosszú belsõ szenvedés után megbocsát a hûtlen asszonynak, miután az kimondhatatlan szenvedést okozott neki - megbocsát, mert megérti gyengeségét és szereti õt. Nekem nem tetszenek ezek a drámák, nekem gyanús az a jóság, ami kizáróan csinos nõknek bocsát meg, véletlenül se kevésbé csinosaknak, vagy pláne férfiaknak. Nekem gyanús az egész lovagias kor, amely folyton az ember nõi becsületét védi, miközben senki sem védi az ember férfibecsületét. Nekem gyanús a férfiaknak a nõ szerelmét prédikáló, soha a nõknek a férfi szerelmét nem prédikáló, az anyaság eszméjének magasztos álarca mögé rejtõzõ rajongás. Valami nyomorúságot érzek mögötte, ami undorít, mint minden nyomorúság.

Az európai férfi nemi nyomorúságban, nemi elnyomatásban sínylõdik: ez az egész alapja a nõ hamis kultuszának. Hiába károg fülembe a természettudományos romantika, a természettudományos bizottság hollómadara, hogy ez nem társadalmi jelenség, kortünet, hanem örök természeti törvény - hogy a férfi szükségképpen alárendelt eszköze a nõnek, a faj szolgálatában, hogy a nõ a központ, ami körül rajzik a világ, hogy a nõ a tengely, a férfi a kerék, hogy a nõ a virág és kehely és gyümölcs, a férfi csak szürke porzó, hogy a nõ a csábító, a férfi a csábított, hogy a nõ önmagáért van, a férfi pedig a nõért, hogy a férfi harcot folytat a nõért egymással, a nõ pedig nem folytat harcot a férfiért, hogy a nõ a test, a férfi a lélek, hogy a nõ a szépség, a férfi az erõ. Hiába példálódzik a méhkirálynõvel és termesznõsténnyel és éjjeli pávaszemmel mindennek bizonyítására ahelyett, hogy legalább a kakassal példálódzna. Mert az ember nem méh, nem hangya és nem éjjeli pávaszem, akármit is csinálnak, nem lehet az embert természetrajzi mivoltával megmagyarázni. Mert minden állat- és növényvilágból vett hasonlattal szemben áll a tény, hogy az ember úgy, ahogy van, eleven társadalmi vonatkozásaival meghatározott eleven alakuló valóság. És az õ alakulásában éppen olyan döntõ faktor mindaz, ami származása óta történt vele, társadalmi élete, öntudata, állati akaratától független emberi akarata, lelke, vágya, terve, öröme és bánata, mint az adottságok, amiket állatszármazásával örökölt. A természetrajz kedvenc képe az a bizonyos petesejt, amiben minden adva van, a fajta egész élete kicsinyben haláláig. Nos, abban a petesejtben, melybõl fajtánk származik, mégsem volt adva minden - utóbb magunk is szereztünk hozzá valamit. És ha ez nem méltó állati mivoltunk fenségéhez, hát akkor legfeljebb lemondunk errõl a fenségrõl, és nem vagyunk állatok.

Nem vagyunk állatok, nem vagyunk hímek és nõstények, hanem férfiak vagyunk és nõk. És a mi szerelmünk nem kényszer és végzet, hanem boldog felismerése annak a boldogságnak, amit nyújtani tudunk egymásnak. És a nõ nemcsak test, és a férfi nemcsak lélek, és a nõ nem csábító és a férfi nem csábított, és nem tengely és kerék, és nem nap és hold, hanem ikercsillagok, egymás körül keringve csábító és csábított mindkettõ. Nincs szép nem és csúnya nem, egyformán szépek egymás számára, ha szeretik egymást és önmagukat, és egyformán harcolnak egymásért, ha kell, és ha nem kell, nem harcolnak. Ha pedig nincsen így, hanem rosszul van és átok és boldogtalanság és megalázás és megalázottság és elnyomás és zsarnokság, és nyomorúság van, ennek nem a természet és a végzet az oka, hanem az egyik fél gyávasága és ostobasága, a másik fél önzése és hatalmával való visszaélése. Európa rettentõ nemi nyomorúságának, nemi boldogtalanságának nem a nõi erkölcsök elfajulása az oka, hanem a férfiönérzet öngyilkos hanyatlása. Egy férfitársamnak mondom ezt, szokatlan és férfiatlan dolog, mi? - hiszen a férfiak politikáról és tudományról szoktak beszélni egymással - olyan kicsi és ostoba dolog, mint a boldogság, mellékes beszédtárgynak számít. Igenis, rajongva imádom a nõi szépséget, és mégis, higgye el nekem, ha egy üde és nevetõ nõi arc után megfordulok az utcán, nem az örök Éva, nem az én ellentétem és ellenfelem csábos ereje állított meg, hanem a csodálkozás és tisztelet, talán irigység is, hogy embertársam, én-társam, az Isten képére teremtett ember, íme, csakugyan hasonlítani akar Istenhez: mosolyog és örül, hogy él. Mert járván az utcán, férfiak jönnek szembe velem, akiknek arcáról se örömet, se istent nem olvasok le: ködös, veszekedésben és rablásban, nem szívesen végzett, megalázó munka lázában, kielégítetlen kéjvágyban elborult tekintetük gyanakodva sandít rám - az arcuk petyhüdt és fáradt és megviselt és elnyûtt, világháborútól, forradalomtól, gazdasági krízistõl. Hja, feleli Kovács úr, a férfinak nem kell szépnek lenni, elég, ha izmos és erõs - Ön talán beteges hajlamú, hogy szépséget vár a férfiaktól? Én nem, Kovács úr, de a nõk, képzelje, a nõk ilyen beteges hajlamúak. És ha szépséget nem is várok, azt elvárom, hogy emberi méltóság tükrözõdjön az arcukon, márpedig esküszöm Önnek, hogy ez az emberi, nem férfiúi vagy nõi, hanem emberi méltóság mosolygó életörömhöz hasonlít kifejezésben: és ebben a korban inkább csak gyermekarcon és nõi arcokon találtam meg, ott látható bizony, sajnos, bizony inkább csak ott - az üde és egészséges nõ arca, amit a savanyú természettudós csak nemi mágnesnek, a nemiség cégérének tud látni: bennem azt a gyanút kelti, hogy inkább hasonlít az Isten képére teremtett emberarchoz, mint például az Ön mély gondolatokat és nagyszerû eredményeket tükrözõ képe, Kovács úr - talán nem is a nemi vonzódás húz feléje, hanem az a vonzódás, amivel az egészség és öröm felé húzódik a betegség és boldogtalanság, függetlenül a nemektõl. Gyanúmat megerõsíti az a tény, Kovács úr, hogy a szép és egészséges nõk egymásnak is jobban tetszenek, mint ahogy ön tetszik nekik - polgári társadalmunknak Európa-szerte azt a feltûnõ jelenségét, a nõk mértéktelen barátkozását, egymás iránti érdeklõdését, egymás majmolását divatban és szokásban, a barátnõi kultuszt nem szabadna a fölényes felsõbbrendû férfi kézlegyintésével vagy a szimatoló aggastyán alattomos, kéjenc hunyorgatásával nézni - szégyellni kellene magunkat, Kovács úr, amiért a nõk nem velünk barátkoznak, hanem egymással.

De hogy lehet az, hogy a század asszonyembere boldogabb, mint a század férfiembere?

Egyszerûen úgy, hogy okos önzése legyõzte a férfi ostoba önzését. Kitagadva a fajtából, hozzánk hasonló énjük tagadása folytán, „élvezetcikké” magasztosítva és a „szerelem központjává” aljasítva, nem a ránézve hátrányos, hanem a ránézve elõnyös konzekvenciáját vonta le ennek a félreértésnek. Ha élvezeti cikk vagyok, legyek élvezeti cikk - mondta magában a nõ -, és óvakodott elárulni az egyszerû igazságot, amit Opula, az oihák királynõje e kérdés formájában vet fel: hogy lehet élvezeti cikk, ami maga is élvez? De akkor meg fogjátok fizetni ezt az élvezetet. Fiziológiai berendezése a nõnek erre a szerzõdésre kedvezõ elõnyöket biztosított. És a férfi végtelen önzésében nem vette észre a két fõbenjáró élvezeti cikk, nõ és rostélyos közti lényeges különbséget: hogy a rostélyos nem harap vissza, ha beleharapok, de a nõ visszaharap. És természettudományos képektõl, bikaharctól, méhkirálynõtõl, rózsaszáltól elvakítva, hajlandó volt ugyanúgy fizetni a szerelemért, mint a betevõ falatért, vagyis, kereslet és kínálat örök törvénye szerint, mindig pontosan annyit, amennyire neki szüksége volt rá. Ha nem nagyon kellett, kevéssel, ha mindenáron kellett, az életével. Hajlandó volt belemenni abba a képtelenségbe és ostobaságba, hogy a nõ szerelmének más ára és jutalma is lehet, mint a férfiszerelem - maga a férfi kap valami egyebet a nõtõl, mint amit a nõ kap a férfitól: - és megjelent az élet színpadán az Önérzetes Nõ, ez a nemi szélhámos, akit ünnepeltek és csodálnak ugyanakkor, amikor a nemével szélhámoskodó férfiak lenézték, és megvetették és kiközösítették. A valódi nõ pedig, akinek éppen úgy kell a férfi, mint a férfinak a nõ saját érdekében, bölcsen hallgatott: eljátszotta a szerepeket, amiket a két aggastyán kiosztott neki, a csokoládéangyalt és a zupás õrmestert, a zsokét - az angyalt, az ördögöt is, a Föld Szellemét, az Eredendõ Rosszat. Utóbbit nem szívesen - végre is nem kellemes, ha az embert folyton szidják, miközben vágynak rá; szerencséjére erõt adott a nõnek ehhez a szerephez az a kárpótlás, hogy míg férje sátánnak és vérszívó vámpírnak tisztelgette õt, a kisfia, akivel szerzõdés nélkül is megértették egymást, édesanyámnak nevezte. És tûnõdve, csodálkozva nézte, hogy bolondul a férfi, hogy rontja tulajdon esélyeit, hogy dobálja le magáról a csábítás minden eszközét, hogy ruházza fel a nõt vele - egy nõ bírásáért hogy vész össze egy férfi az egész világgal, míg egy férfi meghódítására, hogy fog össze a nõ mindenkivel a világon. És cserébe a békéért és nyugalomért, amihez hozzájutott, és amiben ráér fejlõdni az önnön testének örülõ, önnön testét szépítõ és boldogító lélek, szívesen elviselte a férfi megvetését, a férfivádat, hogy önzõ és kicsinyes, és csak az élet apró örömeivel foglalkozik, csupa olyan dologgal, amivel a férfi is szeretne foglalkozni, ha ráérne.

Kedves H. G. Wells, már nem sokáig feszítem próbára az Ön türelmét. Az ön „History of the World”-jának tudós alapgondolata, hogy az emberi fajta gyermekéveit éli még - csecsemõ, sõt embrióforma korunk furcsa, már fölösleges, visszahajló mozdulatai még világosan felismerhetõk szokásaiban, ösztöneiben -, ez a gondolat, ez a sejtelem sokszor vigasztalt meg engem is, múló bajnak mutatva a rosszat, amit a pesszimizmus örök végzetnek, halhatatlan sorsnak nevez. Hogy a véráldozat, a Totem és Tabu szokása ma is virágzik még százféle alakban, ez nem okvetlenül azt jelenti, hogy ezek örök és változhatatlan dolgok, tartozékai az ember konstrukciójának jelentheti azt is, hogy nagyon közel vagyunk még a messzinek hitt forráshoz, amelybõl sokféle salakkal és szeméttel és magzatvízzel keveredve bontakozik ki a Forma, ami aztán csakugyan maradandó és állandó és jellemzõ lesz az emberre. Csúszva az idõben, ahogy egyre jobban világosodik a jövõ, egyre jobban világosodik a múlt is - aki messze lát a jövõbe, a múltba is messzebb lát: - a tudat fénye, ahogy erõsödik, elõre és hátra veti fényét - ezért emlékszik jobban a ma embere kõkorszakbeli õsére, mint a római polgár, aki pedig idõben közelebb volt hozzá. A múlt fokozódó feltárása döntõ bizonyíték arra, hogy haladunk a jövõ felé, hogy fejlõdünk, hogy történik valami, hogy közeledünk valami messze hegygerinc felé, ahonnan egyszerre pillantjuk majd meg bölcsõnket és koporsónkat: - ahonnan szemmel és szívvel és ésszel tájékozódhatunk. Addig egy homályos érzés iránytûje vezet, valami különös egyensúlyozó ösztön, ami mindig megmondja: ez jó, ez nem jó, ettõl jól fogom érezni magam, ettõl rosszul, ez fölfelé, az élet és ébredés felé mutat, ez lefelé, az álom és halál felé.

Ez az ösztön határozott, harsogó igen-nel reagál a szerelem képzetére és határozott harsogó nem-mel a nemi harc divatos jelszavára. Lehet, hogy aki békét akar, annak háborút kell viselnie - de hogy szerelem és nemi harc nem azonos fogalmak, azt hiába tagadja az „õsi és örök nemi törvény” vajákosa. Talán nem is olyan örök ez a törvény, mint amilyen õsi. Se az örököt, se az õsit nem látjuk tisztán, de valószínû, hogy férfi és nõ alakját azért vette föl az ember, hogy életörömhöz, szerelemhez jusson, nem azért, mintha más módot nem talált volna a szaporodásra.

Ennyi az, ami a nõkérdésbõl kettõnkre, férfiakra tartozik: a többi már a nõknek szól, mert az már férfikérdés.

Annak a fogalmazásnak, hogy az ember vagy férfi, vagy nõ, a férfi számára is van egy nagy elõnye és egy nagy hátránya. Hátránya az, hogy a férfinak engednie kell emberi büszkeségébõl - elõnye, hogy módot ad neki önmagát kívülrõl, a nõszemléleten átismerni meg. Az emberrel nem sokat törõdik a nõ - a férfiról, magunkról olyan hírt adhat nekünk, olyan képet adhat át a férfival, mint objektummal foglalkozó nõi géniusz, amilyent soha nem fogunk alkothatni magunkról, mint ahogy a nõrõl nem adott helyes képet soha nõ, csak férfi. De csak akkor, ha egyenrangú felek vagyunk a szerelemben, ha nem hirdet harcot az egyik fél a másik ellen, a sacro egoismo zászlója alatt. Hanyatló századunkban ezt a harcot látszólagos sikerrel vívja a férfit nem támogató, hanem kizsákmányoló nõ - de el kell vesztenie, mihelyt a férfi felveszi az odadobott kesztyût, és felveszi a harcot a nõvel, nem szellemiekben és gazdaságiakban, ahol a nõ nem harcol, hanem a nõ saját területén, a csábítás és hazugság mûvészetében, a nõéhez hasonló fegyverekkel.

Csak a nemi nyomorúságot nyíltan feltáró forradalom tenné elkerülhetõvé ezt a rút harcot. Ebben a forradalomban a nõnek kell támogatni a férfit: a nõknek kell feldobni a masculinizmus, a férfiemancipáció, a férfi felszabadulásának jelszavát. A mindennapi kenyér forradalma után el kell következnie a mindennapi boldogság, mindennapi csók forradalmának. A szerelem rabság, ha egyik fél uralkodik a másikon - és jól jegyezze meg minden nõ: a szerelmet azért dicsõítjük és azért rajongunk érte, mi férfiak, mert a szabadság felé vezetõ utat látjuk benne - jól jegyezze meg minden nõ a mi Petõfink halhatatlan igéjét:

Szabadság, szerelem!
E kettõ kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Két férfifigurát állítok a nõk elé, mint ahogy elénk, férfiak elé állította a Két Aggastyán a Csokoládéangyal és Zupás Õrmester, Manon és Nóra figuráját: - Petrucchiót és Lohengrint. Melyiket akarjátok? A meghódításokért értetek, veletek harcoló ravasz és okos legényt, aki ha kell, álnokabb és õrültebb és kiszámíthatatlanabb és hazugabb tud lenni nálatok, s hatalmába kerít benneteket, jogosan, mert nem fog úgy visszaélni hatalmával, mint ti - vagy a fehérpalástos, titokzatos lovagot, ki önmaga becsületéért harcolt a másik férfival, más jutalmat nem vár, mint hogy õt jutalomnak tekintsd - de megsértõdik és otthagy a faképnél, ha megsérted kényes férfibüszkeségét.

Mit akartok hát - szerelmet vagy hatalmat?

Ezt kérdem én a század asszonyától - Önt pedig melegen és nagy tisztelettel köszöntöm, és kérem, adja át üdvözletemet barátainak.

Budapest, 1925. július

Õszinte híve:
Karinthy Frigyes

Különös örömöm telik benne, hogy ismét nekem jutott a szerencse, Gulliver hatodik, eddig ismeretlen útinaplóját kiadni, és bemutatni a közönségnek. Kitûnõ elõdöm a Gulliver féle kéziratok és hagyatékok felkutatásában és sajtó alá rendezésében, Swift Jonathan, kétszáz évvel ezelõtt négy teljes útinaplót hozott nyilvánosságra, Gulliver’s Travels címen a Lilliputban, Brobdingnagban, Laputában és Hahnhnbms-országban szerzett benyomások anyagából. Ezelõtt mintegy két esztendõvel sikerült rábukkannom - sajnos, csak töredékekben - az ötödik eredeti Gulliver-kézirat egy másolatára, melyet Utazás Faremidóba címen állítottam össze - a kitûnõ utazó barátai és szelíd, istenfélõ eszméinek kedvelõi bizonyára emlékeznek még erre a könyvre, mely, ha a benne foglalt csekély jelentõségû földrajzi és néprajzi adatokra való tekintettel, nem is mérhetõ Stanley vagy Nansen, vagy akár Vámbéry halhatatlan mûveihez - megfigyeléseinek jámbor és becsületes hûsége s ama lángoló hazaszeretet révén, mely az egészet besugározna, bizonyára odasorozható ama mûvek közé, melyeket minden pedagógus nyugodtan ajánlhat az ifjúság okulására, és ismereteinek fejlesztésére éppen úgy, mint a társadalmi együttérzés istápolására: - olyan erények ezek, melyek Gulliver minden eddig ismert írásában fellelhetõk. Itt következõ útleírását, mely Capilláriáról, azaz a nõi nem országáról szól, a benne foglalt tájfestésektõl, és bár nem nagy igényû, de hû és megbízható topográfiai és természetrajzi megfigyelésektõl eltekintve - fõként az a meleg és tiszta szeretet tünteti ki s teszi eléggé nem ajánlható olvasmányává mindazoknak, akik nem hajmeresztõ és tarka fantasztikumot keresnek, hanem õszinteséget és egyszerûséget, mellyel szerzõnk a családi élet idilli szépségét, a férfi és nõ viszonyának boldog örömeit s mindazokat a bölcsen felállított emberi és isteni törvényeket dicséri, melyek a fennálló társadalomban lehetõvé teszik, hogy férfi és nõ nemes összhangban élhetnek együtt a dicsõ emberi fajta fejlõdésére és boldogulására.

Karinthy Frigyes