ELSÕ FEJEZET

Szerzõ mentegeti magát, amiért esküje ellenére hatodszor is útra kelt. Elfogadja a
seborvosi állást a „Queen” fedélzetén. - A németek megtámadják a hajót. -
Szerzõ kétségbeesett helyzetében már-már halálra szánja magát, és különös
körülmények között partra száll Capilláriában.

Az olvasó bizonyára csodálkozni fog, hogy annyi keserû tapasztalat ellenére s miután csak a legcsodálatosabb véletleneknek köszönhettem, hogy imádott hazámat s forrón szeretett családomat viszontláthattam Redriffben - s hogy esküvéssel tett fogadalmam után, mellyel szeretett nõmnek megígértem, hogy ezentúl békében és nyugalomban szentelem életemet neki és leányomnak: mégis, hatodízben is rászántam magam, hogy mint seborvos, részt vegyek egy nagyon is bizonytalan kimenetelû úti vállalkozásban.

Annál csodálatosabb ez, minthogy forrón szeretett nõm, Faremidóból való visszatérésem óta, anyai és hitvesi kötelességének tökéletes átérzésével igyekezett meggyõzni a vállalkozásaimban rejlõ sokféle veszélyrõl, melyek testem épségét, sõt életemet fenyegetve egyszer s mindenkorra lehetetlenné tehetnék, hogy családfõi hivatásomat, az õ és leánykánk fenntartását betölthessem.

Imádott nõm mintaszerûen példás hitvesi magatartását nem gyõzöm eléggé hangsúlyozni: annak idején igen szép leány volt, akinek sokan udvaroltak, s szerették volna elvenni s õ, miután számot vetett a lehetõségekkel, nagylelkûen engem választott, hozzám kötve sorsát, s nekem ajándékozva azt az örömet, amit szerelme nyújtott, neki is, meg nekem is. Azóta soha egy pillanatra sem szûnt meg az erényes és magasröptû hitvesnek ama kiválóságát gyakorolni, ami a házasélet legszentebb feladata: hogy engem férji hivatásomnak minden erõmmel való betöltésére buzdítson. Egész életét a jó feleség ama legfõbb kötelességének szentelte, hogy engem szüntelen és állandóan figyelmeztessen és nógasson arra, ami az igazi férfi legszebb ékessége: a feleség s család iránt táplált mindent feláldozó önzetlenség. E hivatásának és kötelességének minden más szempontot, minden léha örömet alárendelt - önzetlenül és rajongó hittel egyre azon fáradozott csak, hogy én azzal az önérzettel állhassak embertársaim elé, amit a feleségéért és családjáért rajongó és nekik mindent odaadó, értük mindenrõl lemondó férfi öntudata nyújt.

Hogy engem ilyen eszményi férj és férfi gyanánt tiszteljen és becsüljön mindenki: ez volt csak velem törõdõ feleségemnek minden törekvése. Sokszor, ha hitemet vesztve vagy elbúsulva, vagy elfáradva a nehéz munkától, amivel családomat fenntartottam: léha szórakozásban akartam feledést keresni - az õ erõs és önzetlen akarata mentett meg attól, hogy valamikor úgy beszéljenek rólam unokáim, mint könnyelmû és gonosz emberrõl, aki még a családjával sem törõdött. Ilyenkor nem kímélt fáradságot, hogy visszaadja önbecsülésemet. Figyelmeztetett rá, hogy itt meg itt még lehetne pénzt keresni, ha egy kicsit megerõltetem magam. Elvitt magával kalapot vagy ruhát vásárolni neki, hogy ez ékességekkel bizonyíthassa barátaim és barátnõi elõtt, milyen derék és jó férj vagyok. Szüntelenül serkentett, buzdított a jóságra, önzetlenségre, önfeláldozásra, a legszebb keresztényi tulajdonságokra: s igyekezett nekem alkalmat adni, hogy e tulajdonságokat vele szemben gyakorolhassam. Reggel felkeltett, ha henyén és resten még aludni akartam - dolgozni küldött, ha céltalan merengés ejtett rabul -, egyszóval, mindent megtett, hogy jó hírnevemet megõrizze.

Lassanként el is érte, hogy kezdtek úgy emlegetni, mint a vidék egy legtisztességesebb és legmegbízhatóbb polgárát. Mikor a németek forrón szeretett hazámat, mely ártatlanságában nem is lévén elkészülve az emberi gonoszságra, s éppen azon fáradozott, hogy Görögországot bekebelezze és Transvaal királyát számûzve, néhány német gyarmatot magáévá tegyen - megtámadták: a jogtalan cselekedet feletti felháborodás minden becsületes férfit fegyverbe szólított, közöttük magamat is. A lángoló jelszó, hogy meg kell védeni gyönge nõinket és gyermekeinket, könnyeket csalt ki imádott nõm szemeibõl - mint a hazáért mindent feláldozó rajongó honleány pillanatig se habozott, hogy ha kell, akár életemet is feláldozza ezért a célért. Õ maga buzdított, hogy csak vonuljak be minél hamarabb.

Eleinte Liverpoolban teljesítettem helyi szolgálatot. Életem ebben az idõben igen nehéz volt, míg erõim egyrészt erõsen igénybe vette az a munka, amit ingyen és önzetlenül ajánlottam fel bajtársaimnak, kik a szent cél érdekében, hogy védtelen nõinket megvédelmezzük a barbároktól, egyesültek - másrészt, e külön munka mellett egyre nagyobb gondot okozott, hogy feleségemet és leánykámat eltarthassam. Fõként az a félelem tartott vissza, hogy azonnal a dicsõség mezejére siessek, hogy imádott nõmnek abból a csekély és elégtelen segélybõl kellett volna megélnie, amit a hadbavonultak hozzátartozóinak biztosít az állam.

Imádott feleségem, akit büszkeségemnek ez a sérelme érthetõen lehangolt, végre olyan megoldást talált, mely férji önérzetemnek teljesen megfelelt, s ismét visszaadta már-már megrendült nyugalmamat. Rávett, hogy életemet egy ebben az idõben alakult társulatnál biztosítsam - a biztosítás, tekintettel katonai mivoltomra, kissé nehezen ment, s igen magas évi befizetéssel vált csak lehetségessé.

Ez évi összegnek elõteremtése annyira kifárasztott, hogy 19...-ban önként jelentkeztem harctéri beosztásra.

Mint seborvost a „Queen” kereskedelmi hajóra rendeltek ki, melynek az volt a hivatása, hogy katonai fedezettel fenntartsa a közlekedést azokon a veszélyeztetett vonalakon, melyek a német tengeralattjárók zónáján keresztül kötötték össze Anglia és Amerika kereskedelmét.

19.. június 26-án délelõtt búcsút vettem hát imádott nõmtõl, aki keserves sírásra fakadt, de azután erõt véve magán, figyelmeztetett kötelességemre, mint ahogy a derék katona feleségéhez illik.

Aznap délután kicsiny málhámmal és felszerelésemmel behajóztam, és átvettem a parancsnoktól a teendõimre vonatkozó utasításokat. Hajónk jó széllel futott ki a kikötõbõl és néhány nap múlva rakományának egy részét letéve G... írországi városban, július 3-án a nyílt tenger felé fordult.

Egy ideig zavartalanul folytattuk utunkat. Július 6-án a szélesség 13” 27 1 és a hosszúság 49” 22’ és 36” alatt voltunk. Ezen a napon, restelkedve vallom be, valami érthetetlen és léha jókedv uralkodott rajtam, mely élénk ellentétben volt szeretett hazámnak szomorú helyzetével, s az olvasó csak úgy bocsáthat meg nekem, ha bevallom, hogy elõzõleg némi szesztartalmú italokat élveztem. De jó kedvem volt és - csak azért vallom ezt be, mert elhatároztam, hogy mindent úgy mondok el, ahogy történt, nem szépítve és nem színezve az eseményeket oly utazók módjára, akik csak külsõ hatásra törekszenek - bevallom, még daloltam is. E napon délután szikratáviratot kaptam feleségemtõl, melyben értesít, hogy jól érzi magát, fogfájása elmúlt már, pár kesztyût vett magának igen jutányos áron, s így nem kell tartanom semmi bajtól, feltéve, hogy én is elintéztem minden dolgomat.

Mintha villám sújtott volna le, olyan rémület és kétségbeesés fogott el a távirat elolvasása után. Eszembe jutott ugyanis, hogy elfelejtettem befizetni múlt héten legutóbb esedékes részletét annak az életbiztosításnak, mely halálom esetén imádott feleségemnek húszezer font sterlinget juttatott volna - hogy ezt a részletet legföljebb egy hét múlva juttathatom el a társulatnak s így, ha közben halálos szerencsétlenség ér, az eddigi befizetések kárba vesznek s nõm egy pennyt se kap. Nagyon kevéssé mégis megvigasztalt az a meggondolás, hogy ez esetben viszont az említett összeg megmarad a biztosító társulatnak, amely állami intézet volt, annak az imádott államnak birtoka és tulajdona, melyért életemet és véremet szívesen áldozom vala, hogy gyenge és védtelen nõit és árváit megvédelmezzem.

Ily kétségek és félelmek között hánykódva ébredtem a július 10-i napra, mely örökké emlékezetes marad számomra. E nap estéjén rettenetes kiáltozás csalt fel a fedélzetre. Riadtan futkosott a legénység, a parancsnok fejvesztetten kiáltozott. Csakhamar megtudtam, hogy hajónkat német tengeralattjáró torpedója érte, mégpedig egészen váratlanul, mert e vizeken - az Óceán egyik legmélyebb pontja fölött lebegtünk éppen - nem lehetett számítani támadásra.

Nekem azonnal eszembe jutott az elmulasztott biztosítás, lelki szemeim elõtt megjelent imádott nõm szemrehányó tekintete s fájdalmamban hangos kiáltozásban törtem ki. A hajó azonnal süllyedni kezdett s annyi idõnk volt csak, hogy huszadmagammal egy mentõcsónakba ugorhattam. Néhány perc múlva a büszke „Queen” rakományostul, mindenestül eltûnt a felvert hullámok között.

Számítottam rá, hogy csónakunkat felveszi valamelyik cirkáló, sajnos, a balszerencse démonának úgy tetszett, hogy szenvedéseim serlegét megtetézze: három óra múlva irtózatos dörej röpített a levegõbe, csónakunk egy elszabadult aknára futott, és darabokra tört. Visszazuhanva a vízbe, darabig úszással próbáltam megmenteni életemet, keservesen átkozva a pillanatot, mely annyi szomorú tapasztalat után hatodszor is kitaszított az ismeretlenbe.

Egyszerre örvénybe kerültem, erõm elhagyott. Még egyszer fölvetettem szemem, hogy búcsút vegyek az ég napfényes felhõitõl, melyek oly békésen úsztak a magasban - aztán széttártam karjaim, s csendesen átadtam fáradt testemet a mélységnek. Néhány pillanatig ringatózva és csendesen forogva süllyedtem lefelé ez áttetszõ zöld nedûben - emlékszem még, hogy egészen naiv és fájdalmas csodálkozással pillantottam meg egy lapos és vörös halnak komikusan tátogó száját, amint orromhoz ütõdött, s riadtan hõkölt vissza. Én is kinyitottam számat, hogy a halált befogadjam, sõt - furcsa, de így volt - néhány ütemes és szabályos tátogást is végeztem, mintha az utolsó pillanatban el akartam volna tanulni a halaktól, hogy a víz alatt élni és lélegzeni tudnak.

Ezután nyilván elvesztettem eszméletemet, és nem tudom, percekig vagy órákig tartott-e ez az állapot, mely tökéletesen hasonlított a halálhoz.

Magamhoz térve langyos és lágy közegben éreztem magamat, s felismerve, hogy élek, azt gondoltam, hogy talán kihalásztak és valamely hajó fedélzetén vagyok. Azonban kinyitva szemem, legnagyobb meglepetésemre magam fölött sûrû, zöld vizek roppant tömegét láttam lebegni, melyben soha nem látott halak, kígyók és gyíkok suhantak - s karomat felemelve, éreztem az elem ellenállását. Egyben fülem körül különös búgás és tompaság zavart: odanyúltam és fülem helyén kerek, mintegy tenyér nagyságú dobozt vagy korongot éreztem, szorosan odatapadva halántékomra, mint valami kagylót. Másik fülemen is ugyanolyan készülék. Álmélkodva vettem észre, hogy szájammal szabályos lélegzõ mozgásokat végzek.

Nyögve ülõ helyzetbe emelkedtem. Ekkor suhogás támadt mellettem, s odatekintve, az elmosódó közeg halvány és lágy hátterébõl s mintegy összefolyva a láthatárral, melyet szakadozott hegyláncok kerítettek körül, csodálatos szépségû nõi fejet pillantottam meg, amint álmélkodva és idegenül mered rám.