MÁSODIK FEJEZET

Szerzõ megérti, hogy csodálatos módon élõ állapotban maradt a tenger fenekén. -
Megindul, hogy tájékozódjék. - Különös épületek. - Sajátságos növények. -
Egy ismeretlen állatfajta. - A bennszülöttek elfogják a szerzõt.

A látomás - mert kábult aggyal és lázas szemekkel nem tarthattam másnak - csak néhány pillanatig tartott, aztán a kékeszöldes villódzó háttérben, mint valami ködfátyolkép, lassan elmosódott és eltûnt.

Fölálltam és rémült csodálkozással tapogattam meg tagjaimat, kétségkívül megállapítottam, hogy élek és érzékelek, bár a rendkívüli körülményekhez képest nem oly mértékben és módon, ahogy ezt a szót szárazföldi vidékek felszínén értelmezik. Körülöttem és fölöttem áttetszõ víztömegek végtelensége zúgott - de lábam szilárd talajon állt, mely közeli láthatáromba veszett. Ezt a talajt sajátos növények borították: a közelben furcsán fénylõ tócsa vagy tavacska terült el, távolabb enyhe emelkedés, bizonytalan körvonalakkal. Hogy mindez honnan nyeri a világosságot, azt még nem tudtam: egyébként azonban meg kellett értenem, hogy bármilyen lehetetlennek látszik, a tenger felszíne alatt vagyok, igen mélyen, valószínûleg a fenekén és élek. Ezt megértve, pillanatig rettentõ rémület lett úrrá rajtam, s azt hittem, hogy most mindjárt meghalok, hogy pillanatnyi ébredésem a haldokló utolsó erõfeszítése csak, melyben kegyetlen sorsom még egyszer meg akarja mutatni önnön koporsómat és vesztõhelyemet. Nõmre és gyermekemre gondolva, kétségbeesetten kaptam fejemhez, és ekkor újból éreztem két halántékomon a különös, kagylószerû tárgyakat, szorosan füleimre tapadva. Ugyanabban a pillanatban rájöttem, hogy életben maradásom szoros összefüggésben van e két kagylóval. Semmi kétség: tüdõm szabályszerû mozgásokkal emelte mellkasomat, s hogy benne az oxigénnek és hidrogénnek ama sajátos keveréke dolgozik, mely minden szerves életnek alapfeltétele, azt vérem pezsgése és szívem dobogása árulta el. Jó egy percig tartott, míg rájöttem, hogy ezek az elemek nem szájamon és orromon keresztül hatolnak tüdõmbe, mint ahogy szoktak, hanem fülemen át, mégpedig nyilván a rájuk tapadó kagyló vagy szerkezet segítségével.

Átvillant rajtam azonnal, amit az iskolában tanultam, hogy a víz alatt élõ állatok, éppen úgy oxigént lélegzenek be, mint mi, s tüdejük is van: csakhogy az oxigént egy megfelelõ szerv, a kopoltyú választja ki a vízbõl. Nyilvánvaló tehát, hogy érthetetlen módon ilyen kopoltyúnak megfelelõ szerkezettel látott el valaki vagy valami, míg eszméletlenül feküdtem - mûkopoltyúval, mint ahogy vannak mûlábak és mûkezek, sõt mikrofonos mûfülek is. Világosan éreztem, hogy nem lehet másról szó, s emlékszem, még ilyenfélét is gondoltam: elég különös, hogy a diadalmas emberi szellem, mely a fotografálógéppel tökéletesebb szemet, a telefonnal tökéletesebb fület szerkesztett, s a légcsavarral felhõk közé emelte fel a nehéz emberi testet, példát látván a madarakban: eddig még nem gondolt arra, hogy a végtelen óceán mélységét is birtokába vegye, a kopoltyúval való lélegzés tanulsága szerint oly szerkezetet eszelve ki, mely e szerv mûködését tökéletesen elvégezve, éppen úgy szabad és korlátlan mozgású hallá, vagy kétéltûvé varázsolja az embert, mint ahogy a repülõgép madárrá varázsolja.

E pillanatban meg voltam gyõzõdve róla, hogy ezúttal olyan országba kerültem, ahol ezt a kérdést már megoldották. Kalandos hajlamom s az utazó-ösztön, mely annyi balvégzetû szerencsétlenség okozója volt már életemben (s amelynek elnézését csak azért remélem az olvasótól, mert hiszen mégis e nyugtalan ösztön tette lehetõvé, hogy az útleírások történetét néhány szerény és igénytelen adattal gazdagítottam) felébredt: második gondolatom már az volt, hogy meg kell tudnom, milyenek azok a bennszülöttek, akik ezt az országot lakják. Fel kellett tennem, hogy magas fejlettségû lények, kik a matematikában és a vele kapcsolatos mûszaki tudományokban talán még messzebbre jutottak, mint a szárazföldön ismert országok lakói - legalább a mûkopoltyú felfedezése erre engedett következtetni.

Úgy érveltem magamban, hogy a bennszülöttek nem is lehetnek messze: ahhoz, hogy még megfulladásom elõtt, idejében felszerelték rám a kopoltyúkat, kevés idõt vehettek igénybe - s azóta legfeljebb fél óra telhetett csak el. Hogy szemem a rejtelmes világossághoz kissé hozzászokott, bátrabban kezdtem mozgolódni. Kezeimmel úszó mozdulatokat végezve, óvatosan megindultam a fénylõ tócsa felé. Szívós indák és füvek csavarodtak lábamra: minden lépésért küszködnöm kellett. Finom vörös homokot kavartam fel, melybõl bizonytalan körvonalú halfélék rebbentek elõ, kígyózó csápokkal és uszonyokkal. Most már valamivel messzebb láttam magam elé. A tócsán túl szabályos vonalak rémlettek fel a magasba, megerõsítve gyanúmat, hogy értelmes lényektõl lakott és beépített vidékre kerültem. Nagy nehezen leértem a partra: fényes felszínû tó vakító tükre terült el elõttem - ekkor hökkentem csak meg a csodára, hogy a tenger fenekén külön, a környezõ víztõl elhatárolt folyadékot látok, melynek felszínét halkan borzolja és gyûrûzi valamely ismeretlen erõ. Csakhamar megértettem ezt is. A tükör fölé hajolva, megismertem rémült és sápadt arcomat, a görcsösen tátogó száj és dagadó orrlikak bizonytalan foltjaival: kétoldalt, a fülek táján, zöld korongokkal. Lehajoltam és tenyerem a folyadékba merítve kimertem belõle egy keveset, és szememhez közelítettem. A cseppek ólmosan ragyogó gömböcskéi sebesen peregtek le ujjaimról. Azonnal felismertem, hogy hidrargirum van a kezemben, közönséges néven higany: e cseppfolyós fém gyûlt itt össze tócsává, a tenger fenekén.

Áthaladva egy kis földnyelven, és bokáig gázolva a higanyban, egész sereg, a tengeri állatvilágot leíró tudomány elõtt ismeretlen halfélét, algát, tengeri pókot, rákot, kígyót és sok másfajta hüllõt (részletes leírásukkal nem akarom untatni az olvasót) figyeltem meg: mindez meggyõzött róla, hogy olyan mélységben vagyok, ahonnan semmiféle hírt nem hozott még eddig a tenger fenekét vizsgáló kutatás. A túlsó partra érve, meglepetve álltam meg: két szikla résén keresztül magas oszlopot vagy tornyot pillantottam meg, szabályos gyûrûkbõl egymás fölé építve, egyre keskenyülõ épület volt, befejezetlen teteje mintegy húsz méter magasságban veszett el. A legfelsõ körök tetején határozatlan nyüzsgést észleltem: villanásszerû gyorsasággal, mintha apró, fekete lángok csaptak volna ki.

Abban a reményben, hogy hamarosan megtudok valamit, közeledtem a különös épülethez. Kiderült, hogy a gyûrûk szélén tenyér nagyságú ablakocskák vannak kerek, szabályos távolságban. Örömmel fedeztem fel a nyílások két oldalán bizonyos mûvészi ornamenteket, jelezve, hogy nemcsak értelmes, de kulturált lények mûveivel állok szemben. Lehajoltam, hogy az egyik nyíláson bekukkantsak, amikor a nyílás fölötti párkány szélérõl rémült rebbenéssel szökkent fel valami, pillanat alatt a következõ gyûrûre kúszott fel, ott megfordult, és pihegve, riadtan, remegve, nézett vissza rám.

A különös, tudatosnak látszó mozdulat, ahogy visszafordult, annyira meghökkentett, hogy percekig néztünk farkasszemet, míg magamhoz tudtam térni. Lerajzolni könnyebb volna azt, amit láttam, mint leírni. Ez a különös állat - ha az volt - lehetett úgy huszonkét-huszonöt centiméter hosszúságú vagy magasságú. Hengeres, hosszúkás teste elsõ pillanatban az angolnáéra emlékeztetett. De rögtön észrevettem, hogy nem hal és nem kígyó - külön feje van, nyaka és törzse volt és sokféle, bonyolult végtagja. Ami meglepett és zavarba hozott elsõ pillanatban, az nyilván a fej lehetett: ennek a fejnek arca volt abban az értelemben, ahogy emberre szoktuk mondani. Széles és dudoros, kopasz koponya és igen magas homlok alatt két hunyorgó, lobogó szem, mély árkok keretében - orr helyett két nyílás, alatta lengedezõ hosszú szakáll, mely eltakarta a száját. A vastag, csaknem törzsvastagságú nyakból két igen keskeny kar nyúlt ki apró kezekkel - hátul még kettõ, széles és lapos, mintha szárny akarna lenni, és mozgás közben csakugyan félszeg, repdesõ mozdulatokban vonaglott ez a két iker-kar. Apró, csápszerû nyúlványok lengedeztek kétoldalt - a láb, széles és erõs, mint két golyó, uszonyokkal, ujjakkal és körmökkel felszerelve.

Lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik végtagját használja helyváltoztatásra - s hogy vajon hasán kúszik-e, vagy felegyenesedve, lábán jár, vagy talán, a nyomorék szárnyacskák segítségével lebeg a vízben. Általában mindegyik végtagja úgy hatott, mintha csökevénye lenne csak valaminek, ami valamikor szerv volt, vagy mint kezdetleges formája egy most fejlõdõ testrésznek. Mindene volt, amivel a természetrajz az egyes csoportokat egymástól megkülönbözteti - lába is, keze is, szárnya is, uszonya is - haja, szõre, tolla és pikkelye: de mindez nyomorék, fejletlen állapotban. Mintha a természetnek valami kísérleti modellje volna, amin kipróbálja a lehetõségeket, vázlatos vonalakban, hogy aztán más állatokra alkalmazza - mint a mûszerüzletek kirakatában látható bábu, melyen minden van, mûkéz, mûláb, mûkoponya, sérvkötõ. Egy személyben emlõs, hal, madár vagy talán inkább féreg - és ami a legfurcsább (ezt persze csak mint komikus impressziót említem), az egészben valami emberi is van. Mert bizonyos, hogy megdöbbenésem egyik fõ oka az az emberies tekintet volt, ami a magas homlok alól s a bozontos szakáll fölött rám meredt.

Forrón szeretett honfitársaimtól bocsánatot kérek, hogy ezt a furcsa rovart, ha csak pillanatra is, emberhez hasonlítottam - de tudjuk, hogy éppen a tenger állatvilága szolgál igen gyakran effajta külsõ, komikus hasonlóságokkal. Ki ne ismerné az akváriumokban sûrûn látható tengeri csikó nevû halat, melynek feje a paripáéra emlékeztet? Vagy azt a másik, lapos félszegúszót, mely kerek szemöldökeivel, lefelé görbülõ szájával mintha valami emberi indulatot, szomorúságot, rémületet fejezne ki?

Ezekre gondoltam, mihelyt meglepetésembõl felocsúdtam. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a különös állatot (hányattatásaim közben hozzászoktam, hogy a kíváncsiság és tudásvágy legyõzze bennem az undort) - de az éles, horkolásszerû hangot hallatott, és kicsúszott ujjaim között. A következõ pillanatban el is tûnt szemeim elõl.

Megkerültem a tornyot, és be-benézegettem a nyílásokon. Gyakran úgy rémlett, lángoló szemek villannak ki rám a sötétbõl, és a fordulóknál néha mintha az elõbbihez hasonló férgek ugranának el, amint odaérek. Hármat vagy négyet határozottan látni véltem az egyik nyílás mögött - de rögtön eltûntek megint. A furcsa mozgolódásból és nyüzsgésbõl, ami élénk, bujkáló tevékenység érzését keltette anélkül, hogy határozottan láthattam volna valamit, arra kellett következtetnem, hogy az épület belül tele van ezekkel az élõlényekkel - s hogy most, idegen és különös állat közeledvén lakóhelyük felé, riadtan visszahúzódtak, és a nyílásokon keresztül vizsgálnak.

Abban a feltevésben, hogy majd elõbújnak megint, ha csak egy kicsit eltávolodom, otthagytam a tornyot, és egy keskeny ösvényre tértem. Ekkor más, csodálatos látvány tárult elém, mely tökéletesen elfelejtette velem ezeket az utálatos kis férgeket.

Az ösvény végén pompás, hatalmas palota emelkedett: kolosszeumszerû, kör alakú épület, rózsaszín, márványszerû anyagból! Magas, büszke falai belevesztek a homályba - tetejét már nem is lehetett látni. De amit láttam, oly káprázatos volt, hogy lábaim gyökeret vertek.

A boltíves, pompás kapuban egy nõalak állott - szép, mint az álom, és mint a mûvész rajongása. Hatalmas, szoborszerû alak - két méternél is magasabb. Öltözékét nem tudtam kivenni innen - de mintha felhõk között úszott volna. Legfeltûnõbb a hajzata volt - aranyszõke folyó, mely puhán ringott és lebegett körülötte a vízben, s elveszett szinte, mintha sehol se lenne vége.

Azonnal meglátott engem. Valamit kiáltott befelé aztán leírhatatlanul kecses mozdulattal megfordult és befutott. Nem tudom, mi történt velem - arra emlékszem csak, hogy lihegve és fuldokolva értem a kapuig. Egy széles, kerek csarnokon áthaladtam - aztán gazdag, kõkockás folyosókon. Eleinte izgalmamban nem vettem észre, hogy valami akadályoz a futásban - sárga, sima, aranyos szálak hurkolódtak kezemre, nyakamra, lábamra. Egyszerre elvágódtam, és nem tudtam mozdulni többet. Ezer és ezer szál kötözött össze, sûrûn, mint valami szövedék, gubó vagy háló - szemeim elõtt keresztezõdtek a szívós, vékony szálacskák. A dongó érezhet ilyesmit, mikor ostoba fejét befúrva a pók szövedékén, keresztül akarja törni, s egyszerre belegabalyodik.