HARMADIK FEJEZET

A bennszülöttek leírása. - Építkezés Capilláriában. - Szerzõ bemutatkozik,
és igyekszik megértetni magát. - Az elsõ ebéd Capilláriában.

Meglepetésem annál nagyobb volt, hogy az az anyag vagy fonál, ami így gúzsba kötött, merõben láthatatlan volt, legalább az én szemeimnek, vagy ebben a közegben. Meg kell jegyeznem, hogy a világítás ebben az országban teljesen elégséges ahhoz, hogy földi szemeimmel éppen úgy észrevehessem a legfinomabb részleteket, mintha valami angol ligetben vagy mezõn járnék, déli napsütésben: központja nincsen ennek az egyenletes fénynek s így az árnyék Capilláriában ismeretlen fogalom, de sokféle árnyalata van, az enyhe rózsaszíntõl a sötét bordóig, halaványlilától át a szivárvány minden felhõzetén, rikító sárga és haragos vörös.

Minderrõl lesz még alkalom szólni. Egyelõre elég annyi, hogy végtelenül finom és tapinthatatlanul síkos kellett hogy legyen az a szívós kötelék, amibe belebonyolódtam, mint dongó a hálóba. Ez az állapot percekig tartott: hanyatt feküdtem, és ámulva láttam fejem fölött karcsú ívekben feltornyosulni a kupolaszerû csarnokot. Az építkezés, architektúrában, monumentálisan hatott - szédítõ, hatalmas oszlopok, mintha örök idõkre szóló, égbe nyúló paloták számára készültek volna. Az oszlopok hatalmas tömbökön nyugodtak, rettenetes súlyokra méretezve. Azt kellett volna hinnem, hogy óriások lakják ezt a vidéket, félelmes géniuszok, ismeretlen célok félistenei, ha az eddig tapasztaltak nem gyõznek meg az ellenkezõrõl.

Egyébként mindabban, amit láttam, volt valami befejezetlen, valami félbehagyott, valami töredék-jelleg. A monumentálisan megalapozott oszlopoknak nem volt feje, a tetõzet sietve és ideiglenesen alkalmazott deszkákkal volt összeeszkábálva. A legcsodálatosabb ellentét azonban e palota építkezése és berendezése között tátongott. A nehéz márványfalakat gyermekesen naiv csecsebecsék, csipkék, rajzocskák borították, - játékszerû, furcsa kis bútorok, törékeny, ismeretlen célú állványok, tele egzotikus gyümölcsökkel és virágokkal: a papírházakban gügyögõ tarka és kecses és jelentéktelen japán mûvészetre emlékeztetõ stílus.

Míg ezen töprengtem, könnyû szellõként csapta meg arcomat a víz. Nehezen fölemelve fejem, ámulatomban hangot se tudtam adni: most egészen közel, háromlépésnyire állott tõlem az a tünemény, mely az imént úgy elbódított. Magas, rendkívül karcsú és mégis telt nõi alak volt, rózsaszín köpenyben, lebegõ és elfolyó hajában csodálatos színû virágok. Mosolyban fürdõ arcán semmi meglepetés vagy félelem nem volt - szép volt ez az arc, hihetetlenül, anyagtalanul szép; a kék szemek valószínûtlen, enyhe foltja, mint két drágakõ úszott az áttetszõ ajkak fölött: sehol határozott, szögletes vonal, sehol semmi nyoma a kemény, sárga váznak. Apró, hosszúkás kezeit állához emelve, nyugodtan és mosolyogva nézett rám. Valami köszönésfélét dadogtam, elõbbi magatartását tekintve, fõúri hölgynek néztem, s nem tudván, asszony-e vagy leány, tapintatosan myladynek neveztem.

Tágra meresztette szemeit, aztán hirtelen felkacagott. Egyben gyors és heves mozdulattal megrázta a fejét, suhogó hullámzás pezsdült meg körülöttem a lila fényû vízben s abban a pillanatban éreztem, hogy kötelékeim meglazulnak. Ülõhelyzetbe emelkedtem, majd, hogy a szép látomás még egyszer megrázta fürtjeit, talpra álltam.

Most szemtõl szemben állottunk. Meghajtottam fejem, s ebben a helyzetben, a különös alkalomhoz és érthetõ zavaromhoz képest elég folyékonyan néhány mondatot ejtettem angol nyelven, abban a feltevésben, hogy ismeretlen tartomány vendége lévén, már most hangsúlyoznom kell szeretett hazám igényét az általam felfedezett országra, mint angol gyarmatra. Elmondottam, hogy Gulliver seborvos vagyok, hogy tanulmányaimat a legjobb angol egyetemeken végeztem, s hogy tagja vagyok az Angol Seborvosok Egyesületének. Röviden kitértem azokra a szerény érdemekre, amelyekkel mint útleíró imádott hazánk irodalmát gazdagítottam s nem felejtkeztem meg a pályadíjról sem, mellyel a nyákhártyák szerepe az emberiség szellemi fejlõdésének történetében címû tanulmányomat jutalmazta legutóbb a National Academy. Végre közöltem, hogy nõm és gyermekem Redriff jobb társaságának kedvelt és dédelgetett tagjai, s hogy mint katona szerencsém lehetett a legelsõk között lehetni, akik Németország elfoglalásáért folyó, ránk kényszerített védelmi háború hadseregében fegyverbe öltöztek.

Rövid bemutatkozásom után felemelve arcomat, meglepetve láttam, hogy az elõbb említett hölgyhöz hasonló bennszülöttek közül már vagy tizenketten állanak körülöttem: oly nesztelenül s könnyen suhantak oda, hogy észre se vettem. Meglehetõsen hasonlítottak egymáshoz, s ha azt mondom, hogy egyik szebb volt, mint a másik, csak a szokásos népies szólásmóddal élek - e percben alig tudtam különbséget tenni. Már-már azon voltam, hogy a nagyobb társaságra való tekintettel újból belefogok mondókámba, midõn a hozzám legközelebb álló hölgynek egy mozdulata a legnagyobb álmélkodás döbbenetével forrasztotta ajkamra a szót. Mosolyogva és lágyan, mint mikor egy madár kétfelé csapja fehér szárnyait, ez a hölgy váratlanul széttárta habos köpenyét - s a következõ pillanatban mezítelenül állott elõttem.

Angol ismerõseimre való tekintettel hangsúlyozom, hogy meglepetésemben szerepet játszott természetesen az a köteles szemérem- és tisztességérzet, mely, mint családapát és férjet megillet - de be kell vallanom, hogy nem kisebb mértékben ejtett ámulatba az, amit láttam. Ennek a hölgynek - s mint kiderült, mindazokénak, akik körülöttem állottak - a teste, míg egyrészt formáiban magában foglalta mindazt a szépséget és elfinomodott kecsességet, amire szárazföldi nõ valaha büszke lehetett - másrészt anyagának sajátos természetével messze felülmúlt mindent, amit mi élõ és szerves test finomságáról valaha elképzelhettünk. A tengeri állatvilággal foglalkozó tudomány felsorol néhány igen ritka halfajtát, melyre véletlenül bukkant rá a tudomány - a vízben ugyanis nem láthatók, lévén a testük átlátszó, mint a tenger vize. Nos tehát, e hölgyek teste, amellett, hogy a finom és hajlékony idomaikra feszülõ selyembõr tisztán kivehetõ és érzékelhetõ: a tejüvegnek vagy inkább a legnemesebb tejopálnak áttetszõ ragyogásában láttatja vagy inkább sejteti a belsõ szerveket.

Határozottan emlékszem, hogy már az elsõ pillanatban észrevettem, hogy az elõttem álló meztelen nõ mögött egy másik áll - a testén keresztül vettem észre, mint homályos derengést. És látható volt testén belül a csontváz, de nem a megszokott durva hálózat, ahogy klinikák üvegablaka mögött látod: - mintha vékony, világossárga és hajlékony üvegbõl lennének ezek a csontok, finomak és kecsesek, mint az apró halacskák gerince. És látható a két tüdõ, két lágy kék folt és látható a szív, középen egy rózsaszín folt. S amellett az egész, úgy, ahogy van, áttetszõ, fehér alabástrom, belül az erek csendes lüktetésével, a rózsaszínû vér áramlik, és piheg keringve, a szív ritmikusan lüktet, s mindez együttvéve tökélye mindennek, ami finomság, gyengédség, hajlékonyság - mint egy megelevenedett fehér ködgomoly, mely minden pillanatban szertefoszlani készül.

Annyira el voltam kábulva, hogy talán órákig álltam volna így mozdulatlanul és elmerülve a látvány szépségében, ha a hölgyek váratlan közeledése magamhoz nem térít. Be kell vallanom, azt vártam, hogy szokatlan külsõm - mert hiszen bizonyos, hogy szárazföldi ember nem járt még közöttük - félelmet vagy meglepetést vált ki e gyengéd lényekbõl, s hogy ha megszólalnék, akár szavakban, akár jelekkel, ámuló kíváncsiságuknak adnak kifejezést s elhalmoznak kérdésekkel, hogy honnan jöttem, mely csodálatos országból, és hogy ki vagyok, mint ahogy megszoktam útjaim folyamán. Minderrõl azonban szó sem volt. A hölgyeket ugyan nyilván érdekeltem, de korántsem, mint távoli jövevény vagy ismeretlen tájak hírnöke. Az a kíváncsiság, amivel felém hajoltak, nem árult el sem meglepetést, sem csodálkozást. Arcom és alakom nem is érdekelte õket, a ruháimat nézték inkább - egyik felemelte kabátom szárnyát, és hangos, rikoltásszerû hangot hallatva a másik felé fordult. Különös rövid kacagás hangzott fel. Aztán még néhány különbözõ, artikulálatlan hang. Holi! Holé! Ujjé! És effajta, csak fonetikusan ábrázolható indulatszó.

Megpróbáltam, hogy megértessem magam: egy és ugyanazt a szót több nyelven elmondtam, aztán a kitûnõ Berlitz módszere szerint magamra mutattam, és azt mondtam: ember. Eljárásomnak semmi hatása, mikor kinyitottam a szájam, egy pillanatra elhallgattak, az egyik kíváncsian felágaskodott, és belenézett a szájamba, már a következõ pillanatban, mintha nem is hallanák, hogy beszélek, megint a ruhámnak estek, rángatták, egyik jobbra, másik balra, és közben folyton hallatták azokat az apró kiáltásokat - az egész olyan volt, mintha sokféle, egy ketrecbe zárt madár csicseregne és csacsogna. Már ekkor megfigyeltem, hogy minden kiáltáshoz másféle arckifejezésük volt: hol a szemüket hunyták le, hol a szemöldöküket rántották fel, hol a nyelvükkel nyalták végig szájukat. Egészen el voltam kábulva, látván, hogy ügyet sem vetnek arra, amit mondok, amikor egyikük hirtelen fölemelte karomat, és olyan egyszerûen, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleharapott hüvelykujjamba, utána csámcsogott egy kicsit, mint aki valamit megkóstol.

Az éles fogak csontig hatoltak, értelmetlen jajkiáltás tört ki belõlem. Abban a pillanatban mind felkapták a fejüket, visszaugrottak, aztán hangosan felnevettek, és most úgy néztek rám, mint aki végre értelmes dolgot mondott, s most már tudni lehet, kicsoda. A jajkiáltást többen ismételték. Az egyik minden további nélkül karon ragadott, és száguldó iramban, olyan erõvel, amit nem tettem volna fel ily gyengéd testben, hurcolni kezdett magával. A többi hangos fercseléssel és csacsogással iramodott utánunk.

Tágas folyosókon vonszolt keresztül kísérõm. Csak futtában láttam, hogy a falak mentén mindenféle furcsa bútor és csecsebecse áll, s hogy a folyosók gazdagon be vannak rendezve szõnyegekkel, csillárokkal, dísztárgyakkal. De mekkora volt meglepetésem, mikor egy pillanatra megfordulva, az utánunk eredõ hölgysereg néhány tagját azon kaptam rajta, hogy dudorászva és szimatolva meg-megállanak egyik-másik bútortárgy elõtt, könnyedén letörnek egy darabot belõle, szájukba veszik és lenyelik. Akkor még nem tudtam, hogy ebben az országban minden használati tárgy vagy mûszer ehetõ anyagból, rendesen cukorból vagy csokoládéból készül.

Annak a csarnoknak a közepén, ahová utunk vezetett, óriási ovális asztal állott, hatalmas üveglappal a tetején. Még mielõtt odaértem, kísérõm elengedte a karomat, zsibongva és zajongva ugrálták körül az asztalt, melynek közepén hatalmas fedett tálat pillantottam meg. Megértettem, hogy ebédre vagy vacsorára van terítve - a hölgyek szinte elfeledkezve rólam, mohón estek tányérjaiknak. Megvallom, hiúságomat kissé sértette, hogy ilyen kis szenzációt keltettem - vállat vontam és látván, hogy senki se szól, tüntetõen helyet foglaltam egy üresen maradt teríték elõtt.

A legmagasabb hölgy - az, aki idehozott - elõrehajolt, és felemelte a tál tetejét. Bugyogás és zúgás hallatszott - a királynõ (így neveztem el magamban) kézzel nyúlt a tálba, és hurkaszerû, fekete tárgyat emelt ki belõle. Rémülten láttam, hogy amint egymás után a tányérokra ejtette õket, a hurkák ugrálva és vonagló rángásokban jelezték, hogy élnek. Mekkora volt meglepetésem, mikor az én tányéromra dobott darabban egyikét ama különös kis szörnyeknek ismertem fel, akikkel a palota felé vezetõ utamon találkoztam. Undorodva és émelygõ gyomorral lopva oldalt pillantottam, megtudni, mihez kezdjek vele, hogy szégyenben ne maradjak. A mellettem ülõ hölgy bezzeg nem volt zavarban: a tányér mellé helyezett lapos és éles kis fémtárggyal egyenesen nekiesett a tányérján ugráló és vonagló kis szörnyetegnek - két ujjal lefogta a fejét és a fémdarabbal egy gyakorlott és erõs nyomást mért rá. A fejbõl sárgásfehér velõ freccsent ki - szomszédnõm kanálba fogta fel, mohón felhörpintette ezt a sûrû pépet, a kipréselt és kivégzett állatot pedig minden további nélkül az asztal alá dobta.

Szokásom, hogy bármilyen vidéken járok, alkalmazkodjam a helyi szokásokhoz, ha ízlésem és természetem fel is lázad ellene. Eszembe jutott, hogy az osztriga, amit elõkelõ csemegének tartanak nálunk, nekik éppoly undorító lehet, mint nekem az, amit õk esznek - hõsiesen legyûrtem tehát ellenszenvemet, s felemelvén a tányérom mellé helyezett tárgyat, megnyomtam a fejét az én porciómnak is úgy, ahogy szomszédnõmtõl láttam. A velõ kifröccsent - a vonagló állat abban a pillanatban halálvergõdésében felszökkent, és másik oldalára fordult. Olyan ijedelem és borzongás fogott el, hogy azt hittem, elájulok. A kés kiesett kezembõl. Lehet, hogy lázas torzítás túlozta ijesztõ víziómat - de ebben a pillanatban a tányérról megtört szemekkel és kitátott szájjal és ráncolt homlokán halálos verítékkel egy apró, halvány emberarc meredt vissza arcomba.