NEGYEDIK FEJEZET

A bennszülöttek közömbössége. - Az ország nyelve. - Oihák. - Néhány szó
a szerzõ határtalan hazaszeretetérõl, valamint a természet ostobaságáról. -
Az oihák bibliája. - A bullokok.

Csak néhány hónappal utóbb, Capilláriában való tartózkodás elsõ negyedének vége felé fogtam fel mindannak jelentõségét, ami ezen az elsõ lakomán annyira megdöbbentett és zavarba hozott. Nem akarom az olvasót untatni ennek a néhány hónapnak részletes történetével: hogyan szoktam meg, negyven esztendõm ellenére, a kopoltyúval való lélegzést; hogy ismertem meg ennek az országnak természeti törvényeit; hogy jöttem rá, sok félreértés és meglepetés után, annak a csodálatos hatásnak nyitjára, amit a bennszülöttek tettek rám, hogyan értettem meg sajátos szokásaikat, hogyan helyezkedtem el közöttük társadalmilag, és hogyan tanultam meg végre nyelvüket annyira, hogy utóbb a közvetlen érintkezés és fogalomkicserélés módszerével erõsíthettem és toldhattam meg mindazt, amit addig csak sejteni engedett a megfigyelés.

Haladásomat nagyban megnehezítette az az érthetetlen és szinte hihetetlen közöny, amivel a bennszülöttek országukban való megjelenésemet fogadták. Már az elsõ percben valószínû volt, amit késõbb be is bizonyítottam nekik és magamnak, hogy magamhoz hasonló szárazföldi ember soha még nem járt a tenger fenekének ebben a tartományában - legalább élõ ember nem (ami a hajótörések áldozatait illeti, ezekrõl még késõbb megemlékezem). Mindent tekintetbe véve, megjelenésem közöttük volt olyan ritka alkalom és újság, mintha, teszem föl, Londonban vagy Párizsban egy napon partra szállana holmi marsbeli ember - s be kell vallanom, hogy az elsõ napokban sokat foglalkoztatott a hiú dicsõség tudata, hogy nekem adatott a ritka feladat, az egész emberi fajt képviselni oly értelmes lények között, akik nememrõl mind ez ideig semmit se tudtak. Magamban készültem is rá, hogyan játszom majd el a nehéz s felelõsségteljes diplomáciai szerepet - hogyan gondoskodom majd, hogy szeretett hazám érdekeit mindig szem elõtt tartsam, hogyan elégítem majd ki módjával és méltósággal mohó kíváncsiságukat s általában hogy viselem magam, mint az érdeklõdés középpontja.

Hamar rá kellett jönnöm, a csalódott önérzet nem minden keserûsége nélkül, hogy mindeme lelki elõkészület kárba vész. A hölgyek semmiféle jellel nem árulták el, hogy különösebb módon érdekelné õket, ki vagyok, és honnan jöttem. Miután végigtapogattak, sõt, amint az elõzõ fejezetben már említettem - egyikük meg is harapott, mintegy megtudni, ehetõ vagyok-e, s ha igen, milyen ízû - hamar magamra hagytak és folytatták elõttem akkor érthetetlen, kicsinyes és gyermekes foglalatosságukat. A már szintén említett különös ebéd után (melyet különben éhesen hagytam ott, megundorodva a furcsa tápláléktól) megpróbáltam még egyszer, hogy figyelmüket magamra vonjam. Felálltam, s belátván, hogy nyelvük nem tartozik egyikéhez sem ama nyelvcsaládoknak, melyeket a mi egyetemeink ismernek, mindenféle jelekkel és jelképekkel próbáltam elmagyarázni nekik, hogy távoli országból jövök és legfõbb vágyam, hogy az útleírások történetét gazdagítandó, megismerjem szokásaikat és államformáikat, egyben felvilágosítsam õket mindarról, amirõl szükségképpen õk nem tudhatnak semmit.

De már az elsõ szavak után észrevettem, hogy nem is figyelnek rám. Apró, csicsergõ kiáltásaikkal szakítottak félbe - néhányan felugráltak, táncolni kezdtek, mások cukrocskákat szopogattak -, végre az egész társaság felkerekedett, s nagy örvényléssel átkerekedtek a szomszédos csarnokba, magamra hagyva az asztal mellett, zavartan és megszégyenülve.

Akinek felesége van, vagy volt már dolga huzamosabb ideig nõkkel, ismeri azt a furcsa érzést, mikor az ember értelmesen és logikusan beszélni kezd, felépít egy gondolatsort s mikor diadalmasan rátérne a konklúzióra, ami betetõzné az érvek pompás palotáját - õnagysága egyszerre azt mondja, pardon, azonnal, s kirohan a konyhába, vagy eltûnik egy fehérnemû-kereskedés ajtaja mögött, hogy aztán, mikor félóra múlva visszatér s te még ott állasz ugyanazon a helyen, türelmetlenül várva, mikor fejezheted már be mondókáidat - vidám csacsogásából és egész viselkedésébõl megdöbbenve tapasztalod, hogy fogalma sincs már róla, hogy te éppen beszéltél valamirõl, mikor faképnél hagyott. Eltûnõdsz s restelled emlékeztetni rá, mirõl volt szó, egyszerre úgy érzed, tulajdonképpen nem is volt olyan fontos, hiszen ha az lett volna, nem felejtette volna el oly könnyen.

Amiket tehát az alábbiakban röviden összefoglalok, hogy az olvasónak némi fogalmat nyújtsak Capillária törvényeirõl, azt mind magánszorgalomból tudtam meg, anélkül, hogy bárki is törõdött volna vele, vajon tudom-e már mindazt, amire szükségem van, vagy bárminõ módon igyekezett volna segítségemre sietni - õk bizony azzal se igen törõdtek, hogy ott vagyok-e vagy sem.

Capillária, vagy a nõk országa, ahogy magamban elneveztem, az Óceán fenekének körülbelül azt a területét foglalja el, mely az Egyesült Államok és Norvégia között fekszik, átlagban mintegy négyezer méternyi mélységben a víz felszíne alatt. A meleg áramlatok talaját kiváltképpen alkalmassá teszik mindenféle állati és növényi tenyészetre - faunájának és kövületeinek tanulmányozása arra enged következtetni, hogy egyike a föld legrégibb rétegeinek, ahol már sok-sok ezer év elõtt, olyan idõben, mikor a szárazföldek nagy része kietlen és lakatlan, forró pusztaság volt, már gazdag és változatos formákban tenyészett az õskori állatvilág. Hogy maguk a bennszülöttek mikor vándoroltak be, vagy mióta laknak itt, arról keveset tudhattam meg - Capillária lakói, az oihá-k, ahogy magukat nevezik, nem ismerik a történelemtudományt, és a hagyományok ápolásának nem érzik szükségét. Ami magát a fajtát illeti (nagyon nehezen tudom kifejezni, hogy megértessem magam), legfõbb sajátsága nem annyira az emberi fajtától való különbségben rejlik, hanem abban a csodálatos tényben, hogy az oihá-k mind egynemûek, mégpedig, hogy alkalmam volt meggyõzõdni róla, nõk, vagy ha jobban tetszik, nõstények. Mégpedig kifejezetten és fokozott mértékben csak azok; ezt azért kell hangsúlyozni sietve, nehogy a tudósok holmi egyivarú fajtára gondoljanak, melynek szaporodása az alsóbbrendû állatok módjára holmi öntermékenyítés vagy spórázás útján történik. Errõl, mint meggyõzõdtem róla, szó sincsen, az oihá-k szaporodása éppen úgy kétnemû, mint minden felsõbbrendû emlõsállaté, csakhogy...

És e pontnál valamit elõre kell bocsátanom, valamit meg kell magyaráznom, néhány hasonlattal kell élnem, nehogy forrón szeretett honfitársaim és imádott fajtám büszke férfiai azzal vádoljanak, hogy hamis és útleíróhoz méltatlan adatok koholásával, vagy valódi megfigyelések elferdítésével, hibás és felületes értelmezésével olyan jelenségek lehetõségét állítom, melyek mélyen sértenék a férfibüszkeség nemes kultuszát, s jogos s méltó önérzetében támadnák meg a világ urát, az alkotó és hódító férfiembert, kinek korlátlan bátorságát és tökéletességét éppen napjainkban bizonyítja diadalmasan sok dicsõ ütközet, ostrom, ragyogó elõrenyomulás, halált megvetõ vitézség, ragyogó hõsi halál. Vajha megértenék, hogy én, a szerény utazó és seborvos, nem kívánok magamnak méltóbb hivatást, mint hogy vitéz bajtársaimat, a hõs angol katonákat, néhány szerény megfigyelésemmel mulattassam a pihenés óráiban - s ha hazám szebblelkû honleányai is szívesen olvassák egyszerû útleírásomat, ezzel már többet értem el, mint amennyit megérdemeltem. De a valósághoz ragaszkodnom kell, mert sem ékesen szóló, sem a képzelet ragyogó ajándékával megáldott nem vagyok - kárpótolnom kell hát az olvasót mindezek hiányáért azzal, hogy szerény adataim, melyeket bolyongásaim folyamán összegyûjtöttem, ha érdektelenek is, de legalább megbízhatók és bárki által ellenõrizhetõk.

Nos tehát - még egyszer kérem a mûvelt férfiolvasót, próbálja meg tudományos tárgyilagossággal elgondolni a természet különös játékait s ne vegye magára, amit tanít - legyen elnézéssel a természet iránt, mely, mint tudjuk, nincsen felruházva az értelem és bölcs belátás adományával, ami a világ urát díszíti - a természet nem végzett egyetemet és neki nincs doktori diplomája, a természet mûveletlen és tanulatlan és a büszke öntudat és önérzet híjával szûkölködik õ - bocsássuk meg hát neki, hogy durva és pallérozatlan tréfákat enged meg magának, s ezeket gyakran odáig viszi, hogy az már egyszerûen tiszteletlenség a nemes férfi és - mondjuk ki - az angol alkotmány és angol törvények szabványaival szemben, melyeket úgy látszik, nem is ismer.

Ilyen tréfák például, hogy vannak bizonyos fajták, s fõként a tenger alsóbbrendû élõlényei között, melyeknek nõstényei jóval nagyobbak, fejlettebbek, mint a hímek, ellentétben minden szokással és illemmel. Van egy bizonyos tengeri pókfajta, melynek a nõsténye hússzor-harmincszor akkora, mint a hím s ennek következményei gyanánt ez állatok mûveletlen és - mondjuk ki nyíltan - embertelen szokása szerint gyakran, sõt, majdnem mindig megtörténik, hogy a nõstény, ha szeme elé kerül, egyszerûen bekapja és lenyeli a hímet, mely ugyancsak igyekszik elrejtõzni elõle, ha fajfenntartás szükséglete rákényszeríti, hogy párját felkeresse. Ugyanazt figyelték meg egy másik halfajtánál, melynek hímje a nõstényhez képest oly kicsiny, hogy tõle való félelmében állandóan a nõstény bélcsatornájának túlsó nyílásában tartózkodik, s különös szerencséjének tekinti, hogy a nõstény fajfenntartásra szükséges szervei véletlenül ugyanott vannak, és nem például a szemei között, mely esetben nem volna ideje hozzá, hogy dolgát elvégezze, mert kegyetlen és barbár párja elõbb felfalná. A mantis religiosa például, amit a köznép imádkozó bogár-nak vagy ájtatos kabócá-nak nevez, meg is teszi ezt: párzás közben hátrafordítja fejét, s a nála gyengébb és fejletlenebb hímnek egyszerûen leharapja és megeszi a fejét, ami ájtatosságnak legalábbis különös. De számtalan más példát hozhatnék még fel annak igazolására, hogy az oihá-k királynõjének, Opulá-nak, akivel szerencsém lehetett e kérdésrõl vitatkozni egyszer, egy megjegyzése, ha nem is megbocsátható, de legalábbis érthetõ.

Ez a kitûnõ hölgy ugyanis, aki mint valódi oiha, sem történelmet, sem hagyományt nem ismer és nem is akar ismerni, egyszer, mikor a mi történelmünkrõl és fõként a biblia szent hagyományairól beszéltem neki - kapcsolatban az ember teremtésével - csodálkozásának adott kifejezést, hogy mi ezt szimbolikusan úgy képzeljük el, hogy elõbb volt a férfi, Ádám, s ennek egyik testrészébõl, vagy, ahogy a biblia mondja oldalbordájából lett a nõ, Éva. Ez a szimbólum, szerinte, ellentétben áll a természet tanításával, és minden tapasztalattal. Õ, éppen ellenkezõen, ha már ilyen haszontalan dologgal foglalkoznék - bár eddig ennek semmi szükségét nem érezte -, inkább úgy képzelné el a dolgot, ahogy egyedül lehetséges: hogy tudniillik kezdetben volt az Oiha (az õ nyelvükön ez Embert, a Természet Tökélyét és még ennél is többet jelent), olyanféle lény, mint õk, mely önmagától termékenyült és szaporodott, mint ahogy sok kezdetleges fajtánál még ma is látjuk.

Dicsõbb, kényelmi és fõként (ez náluk a legfontosabb szempont) szépészeti okokból az õs-oiha, azaz a mi nyelvünkön õs-nõstény, egy bizonyos kényelmetlen és rút szervét, mely az öntermékenyítést végezte saját testén belül, kiküszöbölte és végül teljesen leválasztotta testérõl - s azóta ez a szerv, amit mi nagyképûen és elbizakodottan hím-nek nevezünk, holott nem más, mint egy különélõ testrésze a nõnek: ez a testrész afféle élõsdi módjára ott él az oiha környezetében, önálló szerepkör nélkül, örökös, tudatlan és tehetetlen sóvárgásban, hogy ismét egyesüljön a testtel, melybõl mint méltatlan, kiszakadt és kitagadtatott.

Meg kell adni, hogy a királynõnek ezt a szörnyû és tiszteletlen tévedését érthetõvé teszi az a tény, amit majd a következõ fejezetben fejtek ki bõvebben, s amit itt szárazon és egyszerûen leszögezek. Arról van szó, hogy Capilláriában a hím, a másik nem, mely nálunk uralkodó: tökéletesen visszafejlõdött, elcsökevényesedett kis szörnyszülött, megvetett és lenézett kis háziállat formájában él - teste nincs ötvenedrésze sem az oiha testének s élete kényre-kedvre ki van szolgáltatva az oihá-nak. Bullok-nak hívják õk ezt a háziállatot - s kérem az olvasót, ne émelyedjen el, ha már most közlöm vele, hogy azok a kis szörnyetegek, amelyeket a palota felé való utamban láttam a torony nyílásai között, s amelyeket késõbb terített asztal mellett tányéromban pillantottam meg, ilyen bullok-ok voltak éppen, természetes nagyságban és fejlettségben.