ÖTÖDIK FEJEZET

Az oihák különös nyelve. - Az „oiha” szó eredeti jelentése. - Szerzõt Opula,
az oihák királynõje kitünteti bizalmával. - Néhány szó az európai nõk elnyomatásáról.

Ha mégis sikerült összeszedni néhány fontos adatot, amikhez csak szóbeli közlés útján juthattam - másrészt, vendéglátó gazdáim felvilágosítása révén, néhány összehasonlítást is tehettem Capillária és Európa közjogi és társadalmi jelenségei között: ez igazán nem az õ készségükön múlott, és gyakran csak zavar és fondorlatos fogások tették lehetõvé.

Az elsõ hetekben, mikor alkalmam volt az oihá-k nyelvének szellemét és lényegét megismerni, már-már azt kezdtem hinni, soha nem fogjuk megérteni egymást. Ez a nyelv ugyanis egyike a legsajátságosabbaknak, amiket alkalmam volt tanulmányozni. Elvont fogalmakra vonatkozó szavak és körülírások egyáltalában nem fordulnak elõ e nyelvben - csak érzékelhetõ és tapintható tárgyakra van szavuk: s ezek is (ezt nehezen tudom kifejezni) nem magát a tárgyat jelölik meg pontosan, hanem inkább csak azt az érzést, indulatot, amit az illetõ tárgy az oihá-k kedélyvilágában ébreszt, mégpedig a megfelelõ indulati színezettel - úgyhogy röviden szólva, az oiha nyelv csaknem csupa indulatszóból áll.

Változatosságot az a körülmény biztosít e nyelvnek, hogy egy és ugyanannak a szónak különféle hangsúlyozása és kiejtése különféle értelmet ad, mint ahogy a csecsemõk szótárában egy „á” vagy „vá” szócska, aszerint, ahogy a kicsike kimondja, örömet, bosszúságot, valamely tárgy kívánását vagy annak elutasítását jelenti. Maga az „oiha” szó is tulajdonképpen indulatszó, és ha pontosan használnám, a mi írásmódunk szerint felkiáltójelet kellene hozzátennem minden alkalommal - az öröm és elragadtatás felkiáltása ez a szó, melyet Capillária szülöttje a fölött érez, hogy él és lélegzik, és hogy szépsége és életöröme segítségével módjában van mindazt a gyönyört és mámort élni és élvezni, amit önmaga és a világ gazdagon áraszt számára.

Mert - e pontot felhasználom, hogy szóvá tegyem - az oihá-k egész élete az örömök és rafináltan válogatott élvezetek örökös gyakorlásában telik el. Mint ahogy nyelvük csak indulatok és kedélyhullámzások kifejezését célozza, cselekedeteik és minden ténykedésük is csak oda irányul, hogy az idegeknek és a léleknek azt a fokozott feszültségét tartsák éberen, ami az úgynevezett életmûvész számára az élet céljával és értelmével azonos.

Érzékeik örömét szolgálja minden, és minden érzékük oly fokozott mértékben érzékeny a kellemes ingerekre, mint amilyen érzékenységet európai ember csak egy bizonyos érzékszervével képes tanúsítani a megfelelõ ingerek hatása alatt. Így például láttam egyszer egy elõkelõ oiha hölgyet valóságos kéjes önkívületbe esni, s lihegõ könnyekbe törni egy finom kelme piros színének megpillantásakor - ennek a színnek ugyanolyan hatása volt rá, mint a legforróbb és legkézzelfoghatóbb szerelmi vallomásnak, ami valaha elszédíthetett holmi londoni vagy párizsi nagyvilági hölgyet. Ugyanilyen mámoros önkívületet idéz elõ náluk bizonyos hangszerek muzsikája, vagy még inkább bizonyos jól elkészített ételek és cukorkák ízlelése - ennek megfelelõen az étkezéseknek valóságos orgia színezete van, minden esetben. S ha tekintetbe vesszük, hogy a víznek, a levegõnél sûrûbb elemnek folytonos áramlása és érintkezése végtelenül gyengéd és érzékeny bõrüknek egész felületével szüntelenül csiklandozza és bizsergeti tapintóérzékük minden porcikáját: bátran elmondhatjuk, hogy az oiha születésétõl kezdve utolsó pillanatáig pillanatra sincsen híjával annak a ritka és sûrített állapotnak, amit mi a testi jóérzés legnagyobb fokát jelentõ szóval, a gyönyör-rel szoktunk megjelölni.

Ami az oihá-k szerelmi életét illeti, egyelõre, anélkül, hogy bõvebben kitérnék arra a rejtelmes módra, ahogy náluk az élet továbbtenyészik, csak annyit állapítok meg, hogy a szerelemnek náluk semmi köze nincs a fajfenntartás fogalmához - önmagáért való mûvészet és öröm, mely egyik oihá-nak a másik iránt érzett rajongásában és odaadásában merül ki anélkül, hogy egy harmadik lénynek - gyermeknek - létrejöttét célozná vagy elõidézné. Ebben is, mint minden egyébben, a lelki szenzációvá finomult és fokozott érzéki öröm az, ami egyedül érdekli az oihá-kat. Ha részletekre akarnék kitérni, nagyon nehéz volna, európai nyelvre fordítva, szeretkezéseik lényegét úgy fejezni ki, hogy az ne tûnjék törvénytelen és fajtalan üzelmek tiltott leírásának - bár, az õ nyelvükön elõadva és az õ érzéseikbe és felfogásaikba beleélve magunkat, mindez a legtisztább és legnemesebb örömök kultuszát jelenti, olyant, mint nálunk a zene és a költészet, amit nemcsak nem tiltanak le a népek vezetõi, de inkább pártfogolnak és ösztökélnek.

Capilláriában élve, pillanatig se jutott eszembe, hogy az, amit hallok és látok magam körül, tulajdonképpen szeméremsértõ és erkölcstelen szabadosság - sajátságos delejes álomhoz hasonló állapotban mindezt éppen úgy a testben élõ lélek legmagasztosabb és legfenségesebb megnyilvánulásának tekintettem, mint ahogy õk annak szánták és úgy élvezték.

Ezeket elõre kellett bocsátanom, hogy az olvasó megérthesse, miért volt szükségem bizonyos fondorlatokra - amiket most már restellek - ahhoz, hogy minden külsõ megismeréssel szemben teljes közönyös figyelmüket a magam számára le tudjam kötni.

Talán említettem már, hogy az oihá-k királynõje, Opula, kitüntetett bizalmával és barátságával, illetve megengedte, hogy közelében tartózkodjam s tõlem telhetõen mulattassam. Egy ilyen elõkelõ és választékos oiha hölgy mulattatása nem oly könnyû dolog, mint ahogy az ember gondolná, ha tekintetbe vesszük, hogy mindaz, ami bennünket Európában érdekel, az számukra teljesen közönyös. Hamar észrevettem, hogy õfelsége csak abban az esetben hajlandó valamely gondolattal vagy elbeszélt közléssel foglalkozni, ha az valamely érzéki ingerrel van kapcsolatban - megpróbáltam hát beszéd közben szájamat oly közel hozni a tökéletesen átlátszó, finom és halvány rózsaszínhez hasonló fülecskéhez, hogy a kiáramló lehelet állandóan borzongassa e gyengéd testrészt. Késõbb rájöttem, hogy még biztosabb hatást érek el, ha nem fülecskéit használom erre a célra, hanem hajlékony és lágy csípõjének egy bizonyos pontját - csodálatos, hogy e ponton keresztül sokkal jobban megértett mindent, mint a szavak befogadására szánt szerv segítségével.

Meg voltam lepetve, hogy e tökéletlen, csupa indulatszavakból álló nyelv ezen az úton milyen tökéletesen meg tudja értetni magát - mindazt, amit el akartam mondani, õfelsége e módszerrel hamarabb és teljesebben fogta fel, mintha ugyanazt angolul magyaráztam volna el a tiszteletre méltó Mrs. Pankhurstnek például, vagy Ellen Key asszonynak, kik pedig a nõk felszabadítása körül kifejtett munkásságuk közben a vitatkozás és szónoklás mûvészetében nagy ügyességre tettek szert.

Ily módon, röviden és összefoglalva, megismertettem õfelségét azokkal a fõirányelvekkel, amelyek a társadalomtudományok tanulsága szerint képet adnak a nõ helyzetérõl Európában, a történelmi fejlõdés folyamán. Nyíltan és leplezgetés nélkül beszéltem arról a sajnálatos elnyomatásról, melynek nagyságára és következményeire csak a legújabb kor kutatásai figyelmeztettek bennünket. Századokon keresztül a férfiak megvonták mindazt a jogot a nõktõl, melyeknek gyakorlása a civilizált polgár legszentebb kötelessége.

A férfiak maguknak tartották meg mindazokat az elõnyöket, amiket még ma is féltékenyen õriznek, s mindezt egyszerûen az erõsebb jogára hivatkozva tették, akinek a gyengével szemben minden szabad. A nõknek egyszerûen semmi sem volt megengedve, amit a férfiak szüntelenül tehettek. A nõk nem dolgozhattak és nem mûvelõdhettek - csak a férfinak volt joga egész nap törni magát eszeveszett és emberfölötti munkában, mely eltompítja a test érzékenységét és a lélek fogékonyságát. A férfiaknak joguk volt megnõsülni, gyermekeket nemzeni s azokat eltartani - a nõknek nem volt ehhez joguk.

De a legégbekiáltóbb igazságtalanság, melynek szégyenteljes visszásságát éppen napjainkban nyögik újra a megalázott és elnyomott nõk, az, hogy - amit restellek szinte bevallani õfelségének - a nõk nem katonáskodhatnak, meg vannak fosztva a szent és magasztos jogtól, melyben mostanában Európa minden nemzetének férfiai, kivétel nélkül részesedhetnek: hogy tudniillik mindegyik nemzet férfitagjai külön-külön, nemzetek szerint, megvédhetik méltatlanul megtámadott hazájuk határát a gaz és gyalázatos külellenségtõl, mely jogtalanul megtámadta és rákényszerítette a háborút. Franciák, angolok, németek, oroszok, magyarok, osztrákok, szerbek - mindnek joga van egymástól megtámadott hazáját egymástól megvédeni, csak a nõknek nincs sehol semmi joguk.

Ez elnyomatás következtében a nõk a tudós férfiaktól felfedezett történelmi materializmus és fejlõdéstan törvényeinek útmutatása szerint természetesen visszafejlõdtek és elmaradtak, lelkileg elkorcsosultak és elaljasodtak, amint azt néhány hatalmas pesszimista elme, Strindberg, Ibsen, Weininger és mások hangsúlyozottan kimutatták.

Az elnyomatás hosszú századai alatt, míg a férfiak dolgoztak a nõkért, a nõk, megfosztva a másokért való munka és fáradság lehetõségétõl, kénytelenek voltak önmagukkal foglalkozni, aminek az lett a következménye, hogy testileg finomabbak, szebbek lettek a férfiaknál, s így kétségbeesett helyzetükben nem maradt számukra egyéb, mint hogy az élet örömeit élvezzék, anélkül, hogy annak fáradságaiból kivegyék részüket. Míg a férfiaknak célt és hivatást és élettartalmat adott minden idõben a kényszerûség, hogy ne azzal foglalkozzanak, amivel az ember folytonosan foglalkozni szeretne, tudniillik a tulajdon testével és életével, hanem mindenféle egyeben törje a fejét, amivel másoknak használ, akik aztán a haszon ellenében megengedik neki, hogy addig, ameddig dolgozni tud értük, õ maga is életben maradjon - addig a nõk kénytelenek voltak abból élni, amiért éltek, hogy tudniillik szeretik és dédelgetik õket, és igyekeznek nekik minél több örömet okozni.

Õfelsége kérdésére, hogy hát mik azok a foglalatosságok, amik a férfiak számára a magasabb fejlõdést biztosítják, felsoroltam néhány gazdag és jó hírû ismerõsömet, s röviden összefoglalva élettörténetüket, elmondtam, hogy mint orvosok, ügyvédek, tanárok, kereskedõk, vállalkozók és mûvészek, egy élet megfeszített munkájával elérték azt a tiszteletet és közbecsülést, amit mindazon derék férfiak számára biztosít az általános felfogás, kik összegyûjtött vagyonuk révén szép és jó házból való feleségre és családra tettek szert, s leánygyermekeiknek tisztességes hozományt adhattak, mielõtt a halál jótékony ölébe tértek volna kipihenni a fáradalmakat.