HATODIK FEJEZET

Szerzõ igyekszik megértetni a királynõvel a férfiak magasabb hivatását. -
Tudomány, irodalom. - Néhány szó Capillária épületeirõl. - Az oihák ruhái. -
Mivel táplálkoznak az oihák? - A Bullok-hizlalás.

A nõk választójogának bátor és lelkes elõharcosai, kik Európa-szerte küzdenek a nõi nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára csodálkozni fognak, s talán el sem hiszik nekem, hogy Opula, az oihá-k királynõje, ki egész életét örömök és élvezetek keresésében, játékkal és cukorkák szopogatásával töltötte, s így a mi felfogásunk szerint, az elképzelhetõ legalacsonyabb szellemi életet élte, meglepõen gyorsan fogta fel egész értelmét és jelentõségét mindama bonyolult kérdéseknek, amelyeket szárazföldi életünkkel kapcsolatban elõadtam neki: - annál csodálatosabb ez, mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és megalázó módot, amihez folyamodnom kellett, hogy teljesen közönyös értelmét érzékein keresztül közelítsem meg, az oiha-nyelv sajátságos lelkendezõ, csupa indulatszó, inkább érzékingerlõ, mint fogalomkeltõ zenéjével.

Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján váratlanul megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét, s hosszú szempillái alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent tud, és hogy remélhetek. Ez utóbbit nem értettem, hogy mi összefüggésben van tárgyilagos elõadásommal, de nem is volt módomban gondolkodni rajta, mert õfelsége másról kezdett beszélni.

Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem, s legnagyobb megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két nemének viszonyáról egészen hamis fogalmaim vannak. Abból amit elõadtam, semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva a nõk, és hogy általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak. Igaz, hogy a mi nõink, ahogy leírtam õket, nem élnek olyan jól, mint az oihá-k - de viszont az a benyomása, hogy a férfiaink még sokkal rosszabbul élnek, és sokkal alacsonyabb színvonalon állanak - körülbelül olyan viszonyban vannak a nõkkel, mint a cselédek.

Ez a meglepõ kijelentés, mely homlokegyenest a valóság ellenkezõjét állította, annyira meglepett, hogy hevesen és haragosan tiltakozni kezdtem. Mosolyogva hallgatott, és megkért, magyarázzam el, hogy gondolom, mire alapítom azt a meggyõzõdésemet, hogy a férfiak nálunk magasabb színvonalon állanak, hogy a fajtát õk képviselik és reprezentálják, hogy a fajta fejlõdését õk készítik elõ, s õk biztosítják a jövõt, egy magasabb és tökéletesebb élet irányában.

Boldogan, hogy nemem legdicsõbb szellemeirõl beszélhetek, néhány nevet soroltam fel kapásból, megszemélyesítõit a legmagasztosabb és leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek és találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlõdését, kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvõ vágyait készítik elõ. Beszéltem a természettudomány lángelméirõl, kik a logika anyagtalan birodalmának útvesztõiben oly összefüggéseket fedeztek fel, melyeknek gyakorlati megoldása lehetõvé tette, hogy földön, vízben és levegõben legyõzve a holt anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben közlekedhessünk, mint bármely más élõlény a Földön. Elmondtam, hogy évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthetõ, mint az élõ élet legmagasabb formája, lehetõségeiben egyesítve mindazt, amit az élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlõs és rovar és hal és madár. És ezt mind férfiaknak köszönhetjük, kik századokon át hangyaszorgalommal gyûjtötték és rakták össze a téglákat, hogy felépítsék azt a hatalmas épületet, ahonnan a jövõ embere beláthatja a Földnek golyóját, melyen él, s fejét a csillagos ég közelébe emelheti. Ez az épület egyre nõ, egyre hatalmasabb lesz, s végre el kell, hogy érje a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erõnek, melyet Kant kategorikus imperativus-nak nevez, a Legfõbb Erõ trónját, melyet az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.

Hogy érzékelhetõvé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam egy csillagásztornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a kicsinyes és nyüzsgõ élettõl, a tiszta légóceán legmagasabb rétegeiben. Üvegkupolája, mint egy ég felé fordított szem, mered a csillagok felé: e szem bogarából átszellemült emberi arc tekint ki: egy õsz tudós arca, ki túl van már az állati test nyomorult vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló lüktetésénél életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem elvont pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb, annál erõsebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az Elérhetetlent.

S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövõ Lovagját, az Ismeretlen Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az önfenntartás ösztönének szûk börtönén, az egész Fajtát képviseli, az egész fajtáért harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb legyen, mint amire született.

E mondatnál úrnõm félbeszakított, s a maga közönségesen egyszerû és szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és érthetõ modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb, amirõl beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam elmondani, hogy ezt Ama Férfi egyelõre még maga se tudja, de szent hivatásának tekinti, hogy közelebb férkõzzék hozzá és megismerje. Éjjelét és nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog, amit eddig elhalt társai, a múlt mélyén, összegyûjtöttek - lángoló hittel, hogy egykor, ha õ nem, valamelyik kései szellemtársa mégiscsak eléri. Beszéltem a könyvekrõl, amelyeket a régiek írtak, mindent összegyûjtve bennök, amit rövid életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E könyvek egyre növekvõ piramisát, melynek épülõ felszínérõl lehullanak az elhalt építõk, minden újonnan született férfi újra megmássza, hogy élete alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg végre eléri azt az Ismeretlent, amirõl beszéltünk.

Itt úrnõm megállított, s egy megjegyzést tett, mely a hasonlatnak komikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok praktikus matematikai érzéket árult el.

Azt mondta, hogy ez a piramis, amirõl beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az emberi élet, akár férfié, akár nõé, nem lesz hosszabb soha ötven-hatvan évnél, sõt, úgy látszik, inkább rövidebb lesz. Mármost, ha ez a piramis egyre nõ, nemsokára ott tartunk majd, hogy az újonnan született kõmûvesek, mire felérnek, éppen elmúlik ötven-hatvan év s már nincs erejük és idejük hozzá, hogy tovább építsék. Kezdhetik az egészet elölrõl. Õ inkább azt ajánlaná, hogy mielõtt piramist kezdünk építeni, elõbb talán azt kellene elintézni azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem, hogy az ember az egyre növekvõ és sûrûsödõ okossággal és bölcsességgel, amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne forduljon fel és dögöljön meg ötven-hatvan éves korában, magával rántva a semmibe minden tapasztalatát, amiknek gyûjtését az újszülöttnek aztán újra kell kezdeni.

Egyébként az egészbõl, amit elmondtam neki - úgymond - nem sok volt, ami érdekelte. („Értem” és „érdekel”, e két fogalmat az oiha-nyelv egy szóval jelöli.) Figyelmét egy kép ragadta meg, az is fõként azért, mert valamire emlékeztette, amit nagyon is jól ismer. A csillagásztorony volt ez a kép, de nem a fényes üvegkupola, hanem az alap, amit tágas, oszlopokon nyugvó csarnoknak képzel.

És úrnõm néhány rövid és tartalmas szóval, kapcsolatban beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak homályosan sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és fényûzõ berendezése - a pompás paloták nehéz kövekbõl, furcsa félbemaradt tetõkkel -, a monumentális csarnokok apró, könnyû csecsebecsékkel kirakva - a lenge öltözetek - az egész gondtalan fényûzés: rengeteg munka eredménye - holott munkának, fáradságnak, erõlködésnek nyomát sem fedeztem fel az oihá-k társadalmában.

Nos, mindezt a csodát a bullok-ok építik, ezek a borzalmas kis szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül gondolni. Hogy mi célból teszik, azt az oihá-k nem tudják és nem is érdekli õket - oknyomozó természettudománnyal sohase foglalkoztak, õk csak magával a jelenséggel törõdnek, s azzal is csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel valamely viszonyba kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a bullok-ok, az oiha-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei vagy inkább háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentõ erõfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi életükhöz semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de utódaikat is feláldozzák ezért az erõfeszítésért. Magam is sokat láttam õket munka közben: óriási épületeket kezdenek összehordani, olyan nehéz és mély alapépítkezéssel, mely arra enged következtetni, hogy rettentõ anyagtömegre számítanak, ami az alapokon kell hogy nyugodjék. Értek valamit az építészethez, és megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem volt, s amiben az oihá-k laktak, egy-egy félbemaradt torony, óriási mûnek készült, amit abbahagytak.

Opula most megmagyarázta nekem, hogy okoskodásom igen helyes volt: a bullok-ok csakugyan nem a maguk jószántából hagyják abba az építkezést, s a maguk részérõl korántsem tekintik befejezettnek, olyankor, mikor az oihá-k szempontjából már nagyon is alkalmas a benntartózkodásra. Hogy milyen magasra építenék a tornyot a bullok-ok, ha hagynák õket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az oihá-kat sohase érdekelte. Az oihá-k egyszerûen megvárják, míg az épület egy bizonyos magasságot elért, és kényelmesen lakható - ilyenkor egy erõs szesszel (illata, ahogy alkalmam volt tapasztalni, nagyon hasonlít bizonyos parfümök illatához, amelyeket elõkelõ hölgyeink használnak) kifüstölik az egész helyiséget: - az építõ bullok-ok megdögölnek, kiseprik õket s az oihá-k elfoglalják a palotát. Az életben maradt bullok-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni, s ez századok óta így megy, úgyhogy ma már többezer pompás és lakható palota áll az oihá-k rendelkezésére.

E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnõm közönyösen és vállvonogatva elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen oiha élt egyszer, akinek az volt a mániája, hogy tud a bullok-okkal beszélni, és érti a nyelvüket. Ez a szerencsétlen nõ, akit társai a piszkos és korcs bullok-okkal való tisztátalan érintkezése miatt késõbb elpusztítottak, azt állította, hogy a bullok-ok egyszer elmagyarázták neki, hogy mi a jelentõsége számukra ezeknek a tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a rögeszme gyökerezett meg, hogy a sûrû és folyós közeg (szóval a tengerfenékre nehezedõ vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb, világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha valahogy el lehetne érni e közeg felszínét. Összeálltak hát, hogy tornyot építenek, ami odáig érjen - e torony felviszi õket a tenger felszínére, s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel, kik ama távoli szférák vidékét lakják, Csakhogy - mint láttuk - a tornyot sohase tudják befejezni, az oihá-k felében elfoglalják tõlük, s õk kezdhetik mindaddig elölrõl. Eszembe jutott, amit a méhekrõl tudunk, s nem kérdezõsködtem tovább.

Egyébként kiderült, hogy hasonló módon, a bullok-ok nélkülözik a lakást, de ruházatot, sõt - ahogy már említettem, még majd beszélnem is kell róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés - táplálékot is szolgáltatnak az oihák-nak. Az a végtelenül finom és lenge selyemszövet, amibe az oihá-k átlátszó testüket burkolják, a már teljesen érett, öreg bullok-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint minálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett bullok rendes körülmények között (ha elõbb meg nem eszik vagy ki nem füstölik) begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú, fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és láthatatlan legyen. A bullok-gubót az oihá-k - éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük - forró vízbe dobják, a bullok-báb megdöglik, s a fonalat le lehet fejteni s szövetet csinálni belõle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe került, hoztam is belõle magammal, s a vegyelemzésnél meglepetésemre kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amibõl nálunk a tinta készül.

De aránylag kevés bullok éri el ezt az öreg kort, mikor agyveleje, az oiha-gazdaság legfontosabb nyersterméke, tintaszerû anyaggá változik át. Rendesen elõbb összefogdossák õket az oihá-k - a bullok-agyvelõ ugyanis egyik fõ tápláléka ez ország bennszülötteinek, fõtápláléka és csemegéje, s azonkívül van még egy fontos szerepe is, mint tápláléknak, amire - vonakodva bár - de rá illik térni. Itt csak e táplálék elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még emlékszik az olvasó elsõ lakomám leírásából, amit az oihák-kal együtt költöttem el, hogy milyen módon préselik ki ezt az agyvelõt a fõtt bullok-fejbõl. Azt azonban csak késõbb tudtam meg, hogy a bullok-velõ mint csemege, többféle minõségû. Õfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és hizlalatlanul a bullok-velõ nem olyan jó minõségû, de van a bullok-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják magukat, velõjük elsõrangúan finom és kellemes ízû csemegévé válik. Ez a táplálék nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor fölülrõl szokott lefelé szállingózni, réteges, soklevelû vékony lemezek alakjában, tele apró fekete pontokkal.

Mutatott egyet nekem ebbõl a növénybõl. Meglepetve kiáltottam fel: egy tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche „Zarathustrá”-ja, teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy látszik, valamely elsüllyedt hajóról került ide, más könyvekkel egyetemben. Õfelsége elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt bullok-ot néhány hétig rendesen ezzel a növénnyel szokták hizlalni, hogy agyveleje kellemes ízû és könnyen emészthetõ legyen.