HETEDIK FEJEZET

A földi szerelem. - A teremtés ura. - Szépség és küzdelem. - Nemek harca. -
A nõ mint élvezeti tárgy. - Opula néhány észrevétele, a szerzõ meghökkenése. -
A bullokok kiirtása. - Néhány bullok-típus tárgyilagos leírása és jellemzése

Egy másik beszélgetésünk alkalmával, melyben hivatkozott arra a kellemes és újszerû bódulatra - az örömök bonyolult összetételének egy-egy újabb variációja nagyjelentõségû esemény az oihá-k életmûvészetében -, melyet legutóbbi elõadásom keltett benne, Opula arra kért, beszélnék hosszasabban azokról a lényekrõl, akik az eddigiek alapján, úgy látszik, aránylag még a leginkább hasonlítanak „érzelmes lényekhez” (az „értelem” szót náluk az „érzelem” helyettesíti mint legmagasabb életforma), vagyis hozzájuk, és akiket én „nõk”-nek neveztem: ennek a szónak ugyanis van rá hatása (az õ nyelvükön ez azt jelenti, hogy érti a szóval jelölt fogalmat), aminthogy alkalmam volt errõl meggyõzõdni.

Mint módszertanban járatos, képzett gondolkodó, tisztában voltam vele, hogy ezúttal nem a nõk társadalmi helyzete érdekli, hanem maga a nõ, földi, helyesebben szárazföldi értelemben - a nõ és az a viszony, ami a férfival összeköti: a szerelem. Ez utóbbi jelenséget vagy állapotot nem kellett számára meghatároznom: tulajdonságait nagyon jól ismerte, hiszen, amint említettem, az oihá-k körülbelül mindannyian szerelmesek egymásba.

Õszinte voltam és nem hízelegni akartam úrnõmnek, mikor a jellemrajzot azzal vezettem be, hogy a nõi szépségnek ekkora fejlettségérõl, helyesebben a szépségnek ennyi lehetõségérõl, amennyit Capilláriában tapasztaltam, nem is álmodtam volna soha forrón szeretett hazámban, mely pedig szép nõirõl mindig nevezetes volt. Ezzel egyúttal önkéntelenül elismertem, hogy legfõbb jellemvonása és megkülönböztetõ jegye a szóban forgó nemnek - legalább a teremtés urának szemében - nálunk is a szépség, illetve az a vonzóerõ, amit a férfira gyakorol. Itt a „szépség” fogalmi meghatározására akartam kitérni: Leibnitz, Kant és Schopenhauer néhány erre vonatkozó, örökérvényû tételét idézve. De Opulá-t ez egyáltalában nem érdekelte; közbevetett kérdései csak arra vonatkoztak: vajon a „szépség” és a „nõ” fogalma összeesik-e a mi gondolkodásunkban („vágyaink”-ban, ahogy az õ nyelvükön mondják). El kellett ismernem, hogy ez nagyrészt így van, ámbár... De az „érdeknélküli” és „érdekelt” megkülönböztetést már nem várta be - arra volt csak kíváncsi (késõbb tudtam meg, miért), milyen hatást kelt bennünk az, amit mi, szárazföldi bullok-ok, nõi szépségnek nevezünk.

Meghökkenve meredtem rá: ez alkalommal elõször használta úrnõm, a férfiakra alkalmazva, ezt a megszégyenítõ kifejezést, elárulva, hogy felismerni vélte a hasonlóságot köztünk, földi férfiak s amaz ocsmány férgek között. De Opula nem sokat törõdött méltatlankodó ámulatommal: parancsoló modorban adta értésemre, hogy válaszolnom kell.

Elmondtam hát, hogy a nõi szépség valóban nagy hatással van reánk, bár ezt a hatást az emberi fajta vezetõ szellemei a fejlõdés szempontjából egyáltalában nem becsülik sokra (legfeljebb az eugenetika kétes értékû tanokat hirdetõ apostolai). Elmondtam, hogy ennek megfelelõen a testi szépség felé való törekvés egyik legfõbb erõfeszítése a nõi nemnek, s a kiválasztódásnak egyik leghatalmasabb összetevõje.

Felhasználtam az alkalmat, hogy a nõ alacsonyrendûségét, mint elnyomatásának következményét ezzel is bizonyítsam. A nõnek, nemesebb becsvágyak hiányában, egyetlen szegényes élettartalma abban merül ki, hogy mindenáron tessék a férfiaknak s szépségével indulatokat keltsen benne, melyeket annak pihenése óráiban a maga számára hasznosít. Leírtam azt a szánalmas, kicsinyes harcot, amit a nõ folytat a férfi kegyeiért. Idéztem néhány kiváló szociológus és feminista szavait, kik a legnemesebb harag korbácsolásával ostorozzák az emberi társadalomnak egyik legnagyobb bûnét: hogy a nõt élvezeti tárgynak tekinti s ezzel lealacsonyítja s útját állja fejlõdésének. Néhány merész vonással vázoltam a nagyvárosok életét - a vad hajszát és kergetõzést élvezetek s örömök eszközeinek birtokáért, melyeknek központjában a szép nõ áll, mint a gazdagság és jólét fokmérõje.

Beszéltem a tizennyolcadik század esztelen nõkultuszáról, melynek hagyománya még ma is érezhetõ sok félszeg szokásban. A szép nõt fényûzési cikknek, csecsebecsének tekinti a férfihiúság: természetes tehát, hogy a nõ, alacsonyabb értelmével nem látva át emberi rendeltetésének helyes irányát, arra törekszik csak, hogy azokat a pillanatnyi elõnyöket élvezze, amiket testi szépsége biztosít anélkül, hogy az emberiség jövõjével törõdnék. Önmagammal vitázva, bírálat tárgyává tettem azt az ellenvetést, hogy hiszen ez csak a társadalom legmagasabb, tehát a legszûkebb köreiben van így, egy bizonyos rétegre jellemzõ tünet csupán, s mint ilyen, nem jelenthet veszedelmet az egész társadalomra. A dolgozó nép milliói nem tekintik fényûzési cikknek a nõt, mint feleséget és anyát becsülik meg, munkára fogják otthon és a gazdaságban, megadva néki a lehetõséget, hogy ember legyen, hû társa a férfinak az élet küzdelmeiben. Sajnos azonban, azt látjuk, hogy ez csak addig van így, amíg a nõ valóban csak ember és nem nõ, mihelyt sajátlagosan nõi mivolta, durván testi szempontból, hangsúlyozottabban jut érvényre, esetenként: rögtön megindul a kiválasztódás ama magasabb rétegek felé. A legfelsõbb réteg kiválogatja a maga számára az alsóbb réteg testileg tökéletesebb példányait - aki nagyvárosokban él, jól tudja, hogy a szépség arisztokráciája nem azonos a születés és rang arisztokráciájával: csak azokra a szédítõ pályafutásokra kell gondolni, amiket házmesterleányok, repedt sarkú pesztonkák futottak be, akiket szakértõ férfiszem emelt ki a homályból, hogy mint szíveket behálózó démonok tündököljenek fel aztán drága szõrmék és selymek keretében.

E pontnál úrnõm ismét félbeszakított: a „sajnos” szó állította meg, úgy látszik, mint érzelmi színezete egy tisztán logikai meghatározásnak. Azt kérdezte tõlem, valóban sajnálatosnak tartom-e, hogy a szóban forgó házmesterleány vagy pesztonka szép volt. Mert ha így van, akkor én, úgynevezett „gondolkodó” bullok-társaimmal egyetemben, azt szeretném, hogy a nõk ne minél szebbek, hanem minél csúnyábbak legyenek, a békés együttmûködést, az emberi fajta haladását, felfogásom szerint, nyilván ez biztosítja csak.

A kérdés annyira meglepett, hogy hirtelenében nem tudtam felelni. Csak percek múlva szedtem össze magam eléggé, hogy a „nemek harcá”-ról beszélni tudjak, de úrnõm ismét, hevesebben, félbeszakított és azt állította, hogy a „nemek harcá”-ra ezek után nem kíváncsi, mivel arról megvan a véleménye. Abból, amit elmondtam, nyilvánvaló, amit õ különben mindjárt sejtett, hogy mi, szárazföldi bullok-ok, egyszerûen irigyek vagyunk a mi nõinkre, mivel azok aránylag szebbek, tökéletesebbek és boldogabbak nálunk s ilyenformán uralkodnak fölöttünk, ami különben a dolgok természetes rendje. Nyugtalanságunk egyszerûen onnan származik, hogy felismertük ezt az alárendelt helyzetet, amiben élünk, de fájdalmunkban (ez a szó oiha nyelven egyben „ostobaság”-ot is jelent) nem vesszük észre, hogy összecseréljük a tényeket.

Amit a nõrõl mint „élvezeti” tárgyról, csecsebecsérõl és fényûzésrõl összefecsegtem, az úgy hangzik, mintha az árnyék a fény szülõanyjának nevezné magát. Ami a „repedt sarkú pesztonká”-t és „házmesterleány”-t illeti, nem érti, miért beszélek róla megvetéssel, mikor magam elismertem, hogy ugyanazt az eredményt: gazdagságot és jólétet, amit a férfi a legnagyobb erõfeszítéssel és munkával ér csak el, mint jogos birtokát veszi tulajdonába, egyszerûen azzal a ténnyel, hogy létezik - hogy tehát az õ puszta létezése lényegben ugyanaz, amit a férfinál „érdem”-nek, „erõ”-nek nevezek. A nõnek - valódi, tehát tökéletes, vagyis szép nõt ért ezzel - az a tény, hogy él, egyben érdeme és joga az élethez - természetes, hogy abból él, amiért él: az élvezetbõl és örömbõl. Mert hiszen magam sem hiszem komolyan, ha a nõrõl mint tárgyról beszélek, anélkül, hogy ezt külön megkérdezte volna, egészen bizonyos benne, hogy a földi férfi, amikor általam „szerelmi szolgálat”-nak nevezett örömök kedvéért nõt választ magának, selymekbe és bársonyokba öltözteti, elõnyben részesíti azt a nõt, aki a szerelmet maga is fokozottan élvezi - enélkül a férfi öröme tökéletlen, sõt lehetetlen is bizonyos tekintetben.

De hogy lehet „élvezeti tárgy” valami, ami maga is élvez? Ilyet csak beteg vagy bárgyú értelem állíthat. Selymekrõl és bársonyról és aranyról beszéltem, amivel mi elárasztjuk nõinket „cserébe” szerelmükért - de hogy nevezhetek „cseré”-nek olyan üzletet, ahol az egyik fél semmi olyat nem ad, amivel megfosztaná magát? Ebben az üzletben csak a nõ kap a férfitól - külsõ örömöket és élvezeteket, csak azért, hogy hajlandó belsõ örömöket és élvezeteket átélni és elfogadni - ugyan mit ád õ a férfinak egyebet, mint azt a jogot, hogy - adhat? -: azt a különös jogot, amit a férfi örömnek és élvezetnek hisz, míg kimerülés és halálos fáradtság meg nem gyõzi róla, hogy kötelességet teljesített, és nem jogot gyakorolt: kényszernek engedelmeskedett, és nem vágyat elégített ki. Nos tehát: aki vesz, anélkül, hogy adna - az nem „élvezeti tárgy”, nem „birtok” és nem „csecsebecse” - hanem egyszerûen hódító, erõsebb fél, magasabb rendû lény. Ez nem szerzõdés vagy megállapodás kölcsönös alapon: ez egyszerûen gyõzelem, egy tökéletesebb fajta gyõzelme a kevésbé tökéletesen.

A bullok kimondhatatlan butaságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy fel akarja szabadítani a nõt, ahelyett, hogy önmagát szabadítaná fel: versenyre kelne a nõvel, vagy legalább utánozná, hogy fegyvereit ellesse, visszamaradottságában igyekeznék elérni azt a fejlettséget, amit önkéntelen áldozatával õ tett lehetõvé.

És Opula, felhasználva az idõt, míg összeszedem magam, hogy érveket gyûjtsek ellene, rátért arra, amitõl legjobban féltem: hasonlóságot keresni köztünk, földi férfiak és ama szörnyetegek között, akiket Capillária bullok-oknak nevez. Csak a kötelességérzet, hogy semmit sem szabad elhallgatnom abból, amit kalandos utazásaim során láttam és tapasztaltam, ad erõt, hogy kövessem õt ezen az úton, melyre a büszke férfiönérzet nem léphet pirulás nélkül. Sajnos, kénytelen voltam meggyõzõdni róla, hogy ami adatot e kérdéssel kapcsolatban elmondott a bullok-okról, megfelelt a valóságnak: nem hallgathatom hát el, mint a kedély hiú csapongását, vagy terméketlen játékát a képzeletnek.

Arról a módról beszélt Opula, ahogy õk birtokukba szokták venni ama kastélyokat és palotákat, amiket a bullok-ok építenek oly célból, hogy elérjék a tenger felszínét. Mikor a torony egy bizonyos magasságot elért, s az oihá-k számára alkalmatos lakásnak ígérkezik, néhány oiha váratlanul behatol az épület belsejébe, s azonnal árasztani kezdi azt a könnyû folyadékot, amirõl az elõzõ fejezetben már megemlékeztem, s ami nagyon hasonlít bizonyos Európában használatos illatszerekhez. Különös dolog, hogy a bullok-ok, évezredes tapasztalat ellenére, sohasem veszik észre, mirõl van szó és nem is gondolnak védekezésre. Az oihá-k megjelenésére nagy riadalom és nyüzsgés támad a serényen dolgozó állatok soraiban: fejüket kapkodják, otromba végtagjaikat rezegtetik, és sajátságos cincogó hangokat hallatnak.

A bódítószer, amivel kifüstölik õket, úgy látszik, eleinte fokozott izgalmat vált ki - és õk, nyilván tudják, honnan származik ez az izgalom, anélkül, hogy az eredményt elõre látnák. Elhagyva az épülõ párkányokat, keringeni kezdenek az oihá-k körül, egyre gyorsabb iramban, miközben a legfurcsább fintorokat vágják. Azután rendszerint egymásnak esnek, cibálják és tépik egymást - ez a verekedés különösen akkor fajul el, ha, mint az néha megtörténik - az egyik bullok, akár véletlenül, akár szándékosan, nekiverõdik valamelyik oihá-nak (ezeket struborg-oknak vagy strindberg-eknek hívják). Ilyenkor valóságos bullok-gyûrû képzõdik a látszólag megtámadott oiha körül - a bullok-ok védelmi sáncot alkotnak, rettenetes hangzavar támad, és a kavarodásban gyakran meg is ölik egymást. A leghevesebbek, az úgynevezett gáláns-ok, hevesen pofozzák és tépik a strindberg-eket: Opula állítása szerint az oihá-k halálra kacagják magukat ezen a furcsa látványon, hogy ezek akarják õket megvédeni, amikor éppen arról van szó, hogy védekezniök kellene. Elvétve akad a bullok-ok közül néhány, akik, homályosan felismerve a veszélyt, ha nem is önmagukat, legalább a keserves fáradsággal felépített tornyot igyekeznek védeni, emlékezve rá, miért kezdték el építeni: ezek, akiket az oihá-k gont-oknak, vagy kant-oknak neveznek, és kellemetlen ízük miatt szorgalmasan irtanak, az épülõ torony szélsõ párkányain helyezkednek el, úgy látszik, arra vigyáznak, nehogy az oihá-k tetõ alá hozzák és lakóháznak alakítsák át azt, amihez õk újra meg újra oly célból fogtak hozzá, hogy létrát és hágcsót alkosson magasabb, hígabb régiók felé. Leszedésükkel és kipiszkálásukkal az oihá-knak nem kell bajlódniok: ezt elvégzik más bullok-ok, az úgynevezett koétá-k vagy poétá-k, ezek között különösen a góté-k vagy a tarajos gõté-k, a vulde-k, wilde-k és danunció-k, akik csodálatosképpen, szintén undorodnak rossz szagú bullok-társaiktól.

Mert, bármily furcsán hangzik, e förtelmes lények, kiknek törpe teste eltorzult a céltalan és ostoba fejlõdési düh következtében, amivel uszonyokat, szárnyakat és csápokat és kerekeket és tüdõt és kopoltyút tenyésztettek ki magukon, átabotába, oly módon, hogy ezer tökéletlen szerv zavarja szabad mozgásukat, ahelyett, hogy megmaradtak volna amaz egyetlen, egyszerû szervnek, mi, legalább az oihá-k számára, tökéletesen megfelel a célnak - mondom, e boldogtalan férgek lelkében nem ismeretlen a hiúság érzése, oiha-i értelemben. Vannak közöttük nagy számmal, akik befurakodnak az oihá-k közé, illegetik magukat és eltanulják az oihá-k szokásait, mozdulatait, abban a reményben, hogy tetszeni fognak, és megfigyelték, hogy amikor ebéd elõtt, fazékba teszik az evésre szánt és hizlalt bullok-okat, nemhogy rúgkapálnának, de gyakran inkább versenyre kelnek, hogy melyik ugorjon elõbb a forró vízbe, abban az ábrándképben ringatva magukat, hogy nem az étvágy, hanem valami tetszés vagy megkülönböztetés válogatja ki õket az oihá-k személyében.