NYOLCADIK FEJEZET

Szerzõ a házasságról általában és különösen. - A „nõ” irodalomban és mûvészetben. -
Szerzõ megtudja, milyen viszonyban állanak egymással oihák és bullokok. -
Szerzõ néhány eredeti felfedezése e kérdésben...

Ezekben a napokban volt, ha jól emlékszem (útleírásomban, ami az idõbeli sorrendet illeti, emlékezetemre vagyok utalva, tekintve, hogy odalent a tenger fenekén nem volt módomban jegyzeteket készíteni megfelelõ írószerszámok hiányában), hogy Opula elõször érdeklõdött a szárazföldi értelemben vett „házasság” szónak és fogalomnak jelentõsége iránt. Elõadásomban ugyanis gyakran fordult elõ ez a szó, s egy alkalommal annyi fájdalommal ejtettem ki (nem tudom elégszer emlékeztetni az olvasót, hogy az oiha-nyelv csupa indulatszóból áll), hogy felkeltettem úrnõm figyelmét és szánalmát.

Rövid habozás után rájöttem, hogy legjobb, ha példával magyarázok: és erre a példára a magam személye kínálkozik alkalmasan. Környezetemben, mikor még otthon éltem, mindenki elismerte, hogy a kor hangulatának és szellemének megfelelõ értelemben mintaszerû házasságban élek - ez a házasság egy boldog és szerencsés szerelemnek volt betetõzése, irigylésre méltó férj hírében állottam, ifjú és szép feleség birtokában, kinek kezéért annak idején gazdag és tekintélyes férfiak versengtek.

Elmondtam hát, hogy lelkes és tehetséges fiatalember voltam: lángoló hittel eltelve, minden szépre és jóra hivatott lélek. A jövõ mint valami csodálatos lehetõség lebegett elõttem, úgy éreztem, hegyeket tudnék elmozdítani, hogy helyükön ismeretlen forrásokra bukkanjak, melyekbõl boldogság és megismerés fakad, az egész emberi nem sorsát eldöntõ, jelentõségét megszázszorozó csodálatos erõ. Nem tudtam még, hogy mi vár reám, de a szépnek, jónak és igaznak szentháromsága biztatott, hogy elérem azt a világosságot, az életnek teljét, legmagasabb fokát, ahonnan isten gyanánt tekinthetek körül: alkotó és teremtõ isten leszek, nem játékszere, hanem irányítója sorsnak és természetnek. Ebben az idõben ismerkedtem meg késõbbi feleségemmel, aki aztán szertecsapongó képzeletemnek és vágyaimnak irányt, tartalmat adott. Õ még igen fiatal volt akkor, én pedig szegény, vagyontalan fiú. Elhatároztam, hogy magamévá teszem s õ, megsejtvén szándékomat, szépségének minden teremtõ erejét és hatalmát önzetlenül arra fordította, hogy az én erõmet, kitartásomat serkentse, ösztönzõ álomképem legyen, aki a csüggedés óráiban fölemel, és cselekvésre buzdít. Szakítva a gyermekes vágyakkal és álmodozással, beiratkoztam az egyetemre, és csakhamar megszereztem a seborvosi oklevelet. Soha nem felejtem el azt a boldog pillanatot, mikor kipirult arccal és lelkendezve, megmutattam neki az okiratot: ötévi megfeszített munka és nélkülözés eredményét. Egy édes csók, biztató tekintet volt a jutalmam - soha ilyen elégedett nem voltam életemben. Csakhamar állást kaptam: társultam egyik kartársammal, seborvosi intézetet alapítottunk, s én egy bizonyos megfelelõ összeg birtokába jutottam, ami lehetõvé tette számomra a nõsülést.

A mátkaság boldog heteit próbáltam ezek után elmagyarázni Opulá-nak, a legváltozatosabb felkiáltásokkal - készülõdést a családi fészek berendezésére, együttes tervezgetést, bensõséges csacsogásokat, hogy milyen legyen a hálószoba, a nagy állótükör, a fésülködõköpeny, a kölnivizes kristályüveg stb. Esküvõnkön nõm mindenkit elkápráztatott szépségével: mindenki gratulált nekem a kincshez, amihez hozzájutottam, s én boldogan fogadtam meg, hogy meg fogom becsülni.

Ezután a házaséletnek egy napját festettem le úrnõmnek. A keltõóra ütõ szavára halkan felkelek, hogy szendergõ nõmet ne zavarjam: lábujjhegyen lopódzom ki dolgozószobámba, ahol inasom vár, hogy feladja cipõimet. Megreggelizem s a klinikára sietek - délelõttöm szorgalmas munkában telik el, csak a déli órákban van annyi idõm, hogy társadalmi kötelezettségeimnek eleget tegyek -, meglátogassak néhány politikai egyesületet, melynek tagja vagyok. Hazamenet betérek a boltba, s nõm részére megvásárolom azokat a cikkeket, melyeknek listáját elõzõ este írta össze számomra - a magam számára inasom szokott vásárolni. Közben nõm felkelt, felöltözött, gyermekeimmel foglalkozott, és kikocsikázott a sétányra, hogy társadalmi állásunknak - mely megköveteli, hogy a nõ megmutassa magát és öltözékeit, férje anyagi helyzetének és elõkelõ színvonalának hangsúlyozására - eleget tegyen. Egyszerre érkezünk haza, inasom és én: inasom rólam segíti le a kabátot, én pedig nõmrõl, aki e percben tért meg, kipirulva s hálásan nyújtja csókra a kezét örömében, hogy mindenkinek tetszett. Ebédhez átöltözik - én közben bort töltök a poharakba, s mikor belép, felállok, hogy a széket alája toljam, míg az inasom ugyanezt teszi nékem az én székemmel. Egy-két vendég mindig van az asztalnál, akik tanulnak tõlem jó modort, és irigyelnek, hogy ilyen szép és elõkelõ nõt szolgálhatok ki.

Ebéd után nõm kissé lepihen, én pedig levelezésemet intézem el. Orvosi rendelésem következik, majd ennek végeztével elnézek kicsit a körbe, ahol fontos pártpolitikai kérdésekkel foglalkozunk: mindig van valami, ami ezeket a kérdéseket aktuálissá teszi - gazdasági, kereskedelmi ellentétek más országokkal, amik esetleges összetûzésekre adhatnak alkalmat, ha hazánk és hozzám hasonló polgártársaink érdekeit másképpen megvédeni nem tudjuk. Nõm közben barátnõit látogatja, szabónõjét keresi fel: fáradhatatlan abban a törekvésben, mely a nõ legszentebb kötelességét - hogy mindig szép és kívánatos, a férfi tevékenységének buzdítója és jutalma legyen - alkotja. Este, mikor magunkra maradunk, élvezhetem aztán az említett jutalmat, aminek édességét nem sokat kellett magyaráznom Opulá-nak - egy rövid, boldog felkiáltás elég volt.

Elmondtam még úrnõmnek azt is, hogy boldogságom természetesen nem volt mindig zavartalan. Nõm gyakran volt rosszkedvû és lehangolt. Voltak vakmerõ férfiak, akik irigyelve boldogságomat, igyekeztek õt elhódítani tõlem. Céljukat hízelgéssel, nagy szerelem és egyéb javak kecsegtetõ ígérgetésével igyekeztek elérni. Nõm gyakran volt kísértésben, és én rettenetesen szenvedtem. De a végén én gyõztem mindig, s a kísértõknek el kellett ismerni, hogy abban a harcban, amit egy Darwin, egy Weininger, egy Molnár Ferenc, egy Ady Endre írtak meg és hirdettek a legnagyobb és legborzasztóbb harcnak, én vagyok az erõsebb. Egy-két párbajom is akadt, melyekben többnyire én sebesítettem meg ellenfeleimet - mint seborvos, mondhatom, elég súlyos sebek voltak, egyik pláne halálos kimenetelû.

Beszéltem arról, hogy ezekben a nehéz idõkben sokat foglalkoztam azzal a nagy kérdéssel, mely korunkat is leginkább foglalkoztatja: a nõ problémájával. Sokat olvastam, és gyakran jártam színházba, mint az emberi lélek legizgatóbb és mindig idõszerû politikájának fórumára. Szépirodalomban járatos ember lévén, bõ kivonatokban vázoltam századunk és a múlt század legnagyobb költõi alkotásait s ezeknek a tanulságait: lángelméjû férfiak mûveit, melyekbõl tökéletesen megismerhetõvé válik az a rejtély, amit nõnek nevezünk. Beszéltem azokról a nagyokról, akik a férfierkölcs, a magasabb bölcselet éles szemüvegén át rajzolták meg a nõt, s azokról, akik a testi szerelem durva és egyszerû tényeit akarván csak látni, úgyszólván szabad szemmel, tehát tökéletlenebb mûszerrel figyelték és ábrázolták õt.

E rendszerben egy kalap alá került Zola és Marquis de Sade, naturalizmus és pornográfia (ez utóbbiról hosszabban beszéltem, részletekre térve ki, amiket itt, illembõl, nem ismételhetek) - és külön, elõkelõ közösségbe kerültek a nõi lélek titkának hivatott boncolói - egy Flaubert, egy Stendhal, egy Bataille. Röviden elõadtam a tartalmát egész sereg modern drámának: elvonultattam Ibsent, Strindberget, Maeterlincket, Gerhard Hauptmannt, Shaw-t, Bernsteint. A házasságtörési drámáról külön beszéltem, arról a módról, ahogy hol tréfásan (háromszög!), hol tragikusan írták meg a nõ ingatag jellemének szörnyû következményeit a férfi sorsában.

Opula itt váratlanul közbeszólt, és azt a csodálatos kérdést tette fel, hogy Strindberg milyen fehérnemût és felsõruhát hordott - és milyent hordott Duse a Kaméliás hölgy címû darab fõpróbáján. Arra kért, írjam ezt le részletesebben, mert a többi fejtegetést két szóból is megértette volna, ehhez azonban tüzetesebb adatokra van szüksége. Kissé meglepõdve engedelmeskedtem: elmondtam, hogy Strindberg toalettjével röviden végezhetek - Európa férfiai nagy vonásokban, úgyszólván egyenruhát hordanak, egyszerû szabású burkot, melynek hivatása elrejteni a férfi meztelenségét meg a test vonalait, minél gazdaságosabb módon: e célra öt csõ szolgál: egyikbe a derekunkat, kettõbe a karunkat és kettõbe a lábunkat dugjuk bele. Ezeket a szürke vagy fekete szövetbõl (soha más színûbõl) készült csöveket két darabbá varrják össze, kabáttá és nadrággá, oly módon, hogy a meztelen test két természetes választóvonala, derék és térd ne érvényesülhessen. Ezt az öltözéket hordja Európában minden férfi, tehát az említett Strindberg is ezt hordta, amíg élt, bár nem értem, mennyiben tartozik ez a tárgyhoz. Nehezebb feladat a második kérdésre felelni - dámáink a legváltozatosabb és leggazdagabb ruhákban járnak ugyanis: ez öltözékeknek célja, éppen úgy, mint az állatvilágban, kettõs: csekély részben szolgálják az idõjárás elleni védelmet, fõ feladatuk a nõknek sajátos, nõi értelemben való érvényesülése, a férficsábítás, a férfi vágyainak ingerlése oly módon, hogy a nõ illatos és letépni való virágnak, vagy még inkább kívánatos gyümölcsnek hatását keltse, s fokozza értékét a férfi szemében.

Opula megjegyezte, hogy szeretné, ha kevesebb hasonlattal élnék - ezeknek célját nem tudta felismerni, s azt állította, hogy a hasonlatokkal éppen úgy vannak szárazföldi bullok-jaink, mint azok az elaljasodott (elcsúfított) oihá-k, akik közöttünk élnek s akiket én nõk”-nek szoktam nevezni, a ruhákkal, melyekkel testük tökéletlenségét akarják tökéletessé tenni. Ha nem tudjuk elég szenvedéllyel és örömmel szeretni vagy megszerettetni azt, amirõl beszélünk, mindjárt hasonlatot ráncigálunk elõ a hiány pótlására, mint a kereskedõ, aki azt mondja a vajról, hogy „olyan, mint a mandula”, vagy a manduláról, hogy „olyan, mint a vaj”, mert nem bízik benne, hogy az áru önmagáért beszél, saját tulajdonságaival is hatni tud. Ha a mi elkorcsosodott oihá-inknak ruhákra van szükségük ahhoz, hogy virágnak vagy gyümölcsnek kívánjuk meg õket, ez csak azért van nyilván, mert ruha nélkül nem eléggé virágok és nem eléggé gyümölcsök. Különben ezt nem is tartja lényegesnek, mert elõadásom alapján most már körülbelül tisztában van azzal, amit meg akart tudni. Csak azt nem érti még, hogy van az, hogy amikor megtaláltak engem, olyanféle ruhában voltam, mint amilyennek a bullok-ok ruháit írtam le.

Most végre megértettem, hogy Opula engem nem tart bullok-nak, azaz férfinak, hanem az elkorcsosodott oihá-k neméhez számít - magához hasonlónak, nõnek vél, tekintettel testi megjelenésemre, mely az õ szempontjából valóban inkább hasonlított „érzelmes lény”-hez, azaz nõhöz, mint ama szörnyetegekhez, akik Capilláriában a felséges férfit képviselik. Egyelõre óvakodtam õt tévedésérõl felvilágosítani - õszintén szólva, ebben az országban ez a tévedés inkább hízelgõ volt reám nézve -, de ésszerûbbnek is látszott, ha nem világosítom fel a valóságról; mert hiszen, sajnos, nem volt okom remélni, hogy akkor is szóba állana velem és méltatna érdeklõdésére, ha megtudná, hogy lényegben közelebb állok ama férgekhez, akik csak megvetést és undort keltettek benne.

Ennek a balhitnek köszönhettem bizalmát, nem volt jogom, de bátorságom se volt visszautasítani ezt a bizalmat. Bár elkorcsosultnak, mégiscsak oihá-nak tartott, számított rá, hogy meg fogom érteni õt s hogy végeredményben megegyezünk, ha bullok-okról van szó. Ruházatomra vonatkozóan tehát kitérõ választ adtam, céloztam holmi kalózokra, akik megtámadták hajónkat, mielõtt az elsüllyedt, s engem kényszerítettek rá, hogy átöltözzem! Ebbõl megtudta Opula, hogy a mi bullok-jaink testileg körülbelül akkorák és olyan fejlettek is, mint mi oihá-k vagyunk - ami ugyan eléggé különös, de „semmiképpen sem jelenti azt, ahogy vallomásaimból is látja, mintha lelki, értelmi és érzelmi szempontból említésre érdemes különbség volna köztük és a capilláriabeli bullok-ok között”. Ezt magam is elismertem, úgymond, mindazzal, amit kérdéseire adott válasz formájában elbeszéltem.

Álmélkodásom nem ismert határt e váratlan kijelentésre: hiszen éppen az ellenkezõjérõl akartam õt meggyõzni mindannak, amit, íme, levon elõadásomból. Kértem, mondaná el, miben látja ezt a hasonlóságot, amihez képest a különbségek „említésre érdemesnek” se mondhatók.

Opula válaszából végre megtudtam, ami eddig csak homályos, kialakulatlan sejtelem formájában élt bennem, mint kisgyermekben a származás titka; megtudtam, hogy természetrajzi és élettani szempontból milyen szerepet játszanak Capilláriában a bullok-ok a fajfenntartás nagy munkájában. Röviden, néhány szóban közlök errõl annyit, amennyit a tudományos tárgyilagosság és útleíró lelkiismeretem okvetlenül megkövetel: távol áll tõlem, hogy illetlen részletekkel háborítsam fel a szemérmes olvasót.

Nos tehát: az oihá-k, éppen úgy, mint a mi asszonyaink, eleveneket szülnek, mégpedig önmagukhoz hasonló oihá-kat. A megtermékenyülés kérdéséhez Capilláriában nagyon keveset értenek, legtöbben nem is tudnak róla, hogy a magzat fogamzásához egyéb is kell, mint egészséges szervek és jó táplálkozás. Néhány tudós oiha, a mi „elkorcsosult” fajtánkhoz hasonló, mégis kimutatta, és ezt hosszas keresztkérdésekre sikerült csak megtudnom -, hogy azok az oihá-k, akiknek étrendjébõl hiányzik a csemege, amit ittlétem elsõ napján szolgáltak fel: a frissen sajtolt, eleven bullok-velõ, nem szülnek addig, míg újra kedvet nem kapnak erre a csemegére. Úgy látszik hát, a bullok-velõben van valami anyag, ami nélkül nincs szaporodás: de erre nézve megoszolnak a vélemények. Ami a bullok-okat illeti, azok, minden jel szerint, a tengerfenék salakjából kelnek életre - hogy egymás között szaporodnának, mint a tengerfenék más férgei és csúszómászói, erre nézve nincsen semmi bizonyíték -, azt sem sikerült eddig kimutatni, hogy eleveneket szülnek-e, avagy petéket raknak, mint a hüllõk. Annyi bizonyos, hogy a végtelen tengerfenéknek azokon a vidékein élnek csak, ahol oihá-k is vannak: vadon nem fordulnak elõ, de az oihá-k társaságában mindig és mindenütt, igen nagy számban, mint afféle élõsdiek - tenyésztésükrõl nem is kell gondoskodni, elég nagy számban tenyésznek önmaguktól is, arra a célra, amit mint háziférgek az oihá-k életfeltételeinek létrehozásában szolgálnak.

Ennyi volt az, amit, Opulá-tól a bullok-ok természetrajzára vonatkozóan megtudtam. És ez nem volna sok, semmiképpen sem kielégítõ, ha nem volna módomban hozzáfûzni néhány megállapítást, mint szerény kutatásaim eredményét - oly kutatásokat, melyeket önállóan, az oihá-k utasítása nélkül végeztem Capilláriában. E megállapítások, vagy inkább felfedezések, a mi tudományos gondolkodásunkban igen nagy jelentõségû eredménynek tekinthetõk: Capilláriában oly érdektelen természetûeknek bizonyultak, hogy mikor Opulá-val közöltem õket, abban a reményben, hogy mint egy capilláriabeli Darwint vagy Newtont fog ünnepelni, aki felfedezte a bullok-okkal való rokonság elvét: vállat vont, azt mondotta, hogy lehetséges, amit mondok, de egy csöppet sem élvezetes vagy mulatságos.

Felfedezésem útját és módját nem írom meg, unalmas volna; végsõ eredménye röviden ennyi:

A bullok-ok, akiket Capilláriában hasznos férgeknek tartanak, mint nálunk a selyemhernyót, s legfeljebb annyit ismernek el róluk, hogy az oihá-k szaporodását stimuláns gyanánt elõsegítik - a valóságban még ma is, mint az oiha-mitológia már említett legendája tartja, az oihá-k testébõl származnak: csak a születés sajátságos, elkorcsosult módja rejtette el ezt a tényt az oihá-k szeme elõtt. Minden oiha születésekor száz-kétszáz bullok is napvilágra kerül - mégpedig a placentában, azaz a méhlepényben. Igen apró, szabad szemmel alig látható férgecskék ezek az újszülött kis bullok-ok, érthetõ, hogy az oihá-k, akik nem kedvelik az undorító anyagokban való vájkálást, mint a mi természettudósaink, eddig nem vették észre õket. A méhlepényben nyüzsögnek, és szülés idején az oihá-k ürülékében is van ilyen apró bullok-magzat, ha aztán a méhlepényt és ürülékét elsodorja az áramló víz, az algák és korallok ágai közt megkapaszkodnak a kis bullok-ok, vagy elkeverednek a fenék iszapjába: ott indulnak fejlõdésnek. Innen a hit, hogy a tengerfenék salakja öklendezi ki õket magából.

Végeredményben hát, a mi természettudományi gondolkodásunk szerint, azt lehetne mondani, hogy az oihá-k és bullok-ok ugyanolyan viszonyban állanak egymással, mint nálunk a férfiak és a nõk. De Capilláriában, ahol a „két nem” ismeretlen fogalom, ahol az ember, a felsõbbrendû lény, a teremtés koronája fogalmak kizárólag az oihá-kra vonatkoznak, azt állítani, hogy egy oiha és egy bullok úgy viszonylanak egymáshoz, mint egy egésznek két fele, mint a legfelsõbb életlehetõség két egyenrangú tényezõje: éppoly nevetséges és ostoba állítás volna, mintha nálunk, a szárazföldön, azt próbálná kimutatni holmi hóbortos tudós, hogy az emberi méltóságot nem az értelem és belátás, a lélek székhelye, az emberi agy képviseli, hanem például a máj, a vese, vagy a lép, vagy a nemi szerv, vagy egy erjesztõgomba, ami táplálkozásunkat elõsegíti.