KILENCEDIK FEJEZET

Látogatás a bullok-telepen. - Bullok-mûvészek. - Tér és idõ. - Úrnõm néhány
sajátos nézete az emberi fajtáról. - Test és lélek. - A hatodik és hetedik érzék.

A következõ napok egyikén aztán Opula olyan magyarázatát adta az egész bonyolult kérdésnek, ami, amellett, hogy világosan meg lehetett érteni, annyira ellentétben állott minden hitemmel és tudásommal, hogy hosszú idõbe tellett, míg magamhoz tértem, legalább annyira, amennyi ahhoz kell, hogy az ember gondolatait rendbe szedje.

Úrnõm készülõ bullok-telepeket látogatott éppen, és megengedte, hogy elkísérjem. A villódzó, zöld fényben egész sora lengett bizonytalanul az épülõ Bábel-tornyoknak - új külvárosa Capillária székhelyének, makacsul, fáradhatatlanul dolgozó bullok-tömegek mûve: külön-külön mindegyik eget verõ létrának készül, megannyi kísérlete egyetlen gondolatnak, hogy elérjék egyszer ama tenger felszínét, melynek fenekén e boldogtalan férgek dolgoznak, harcolnak és pusztulnak, újra meg újra megfeledkezve róla, hogy céljukat soha el nem érhetik. Bementünk az egyik torony belsejébe is: úrnõm szakértelemmel nézegetett körül és kijelentette, hogy ez az épület, az oihá-k szempontjából nézve, néhány nap múlva elkészül. Három fal már elég magas; ha a negyedik is eléri õket, értesíteni fogja barátnõit, hogy jöhetnek a füstölõkkel.

Megható volt látni a kis bullok-ok nyüzsgését, sürgésforgását, erõlködését. Opula megjelenésére sem hagyták abba a munkát: néhányan váltak csak le a párkányokról, odajöttek, körülúszkálták, apró szemeiket kimeresztve.

„Megfigyelnek!” - mondta Opula mosolyogva, aztán, szavait magyarázva, hozzátette, hogy e kis lények között vannak mûvészi ösztönûek, akik a készülõ torony falát rajzokkal ékesítik: ezek a rajzok mindig, kivétel nélkül oihá-kat ábrázolnak, különös helyzetekben, ami arra enged következtetni, hogy e kis szörnyetegekben él valami derengõ sejtelem a szépségrõl és boldogságról, az élet valódi céljáról. Ezeket a kis mûvészeket a dolgozó bullok-ok lenézik és csúfolják - Opula hangutánzó szavakkal utánozva õket, értésemre adta, hogy „vallásosaknak”, „hívõk”-nek hívják õket bullok-társaik: az oihá-t ábrázoló képet pedig „bálvány”-nak, „isten”-nek. Maguk a mûvészek „végzet” és „sors” hanggal jelzik az ábra jelentését.

Ebbõl megértettem azt, amit Opula természetesnek talált, nekem azonban eddig érthetetlen volt: hogy miért nem ismeri fel a bullok munkája egyetlen ellenségét és kisajátítóját, az oihá-t, s miért nem harcol ellene, ahelyett, hogy egymást marcangolja. A bullok felsõbb lénynek, metafizikai erõnek tartja az oihá-t, elvont fogalomnak, ami magában foglalja az életet - ellene küzdeni tehát, az õ furcsa értelme szerint, annyi volna, mint önmaga és az élet ellen szállni harcba. A naiv mûvész, közöttük is, mint az emberek között, istennek nevezi ezt az erõt: lerajzolja õt, áldozatot mutat be neki mûvével, hogy kiengesztelje és meghallgatásra bírja.

Megnéztem egy ilyen bálványképet: - bullok-ok térdeltek elõtte, akik Opula megjelenésekor szétrebbentek, a képre mutogattak, és lökdösték egymást. Csak körülírással tudnám elmondani, mi volt a tárgya ennek a két oihá-t ábrázoló képnek: annyit mondhatok róla, hogyha másolatát közölni akarnám jelen mû szövegében, semmiféle ország cenzúrája nem engedné meg ezt a közlést. Röviden szólva, a kép közönséges trágárságot ábrázolt, fajtalan mûveletet: (a két oihá-n kívül néhány bullok is szerepelt rajta) olyant, amilyenekkel nálunk kéjencek szokták mulattatni kis hölgyeiket, rejtett zsebekbõl húzva elõ, döntõ pillanatokban, remélve, hogy felgyújtják vele hölgyük képzeletét.

Megvetéssel és undorral fordultam el és kértem Opulá-t is, hogy vesse tekintetét inkább a verejtékezõ és dolgozó bullok-tömegekre. Felhasználtam az alkalmat, hogy jelképezzem velük azt, ami iránt eddig hiába igyekeztem tiszteletet kelteni benne, amit férfimunkának, férfiértelemnek, férfiakaratnak neveztem. Íme, mondottam emelt hangon: van valami, ami boldogságnál, örömnél többet jelent, amiért fel lehet áldozni az életet, valami szent, ismeretlen célú hivatás: a kötelesség. Kant úgy mondja: fejem fölött a csillagos ég, és bennem a kategorikus imperativus. Ezek a kicsi lények tornyot emelnek, hogy elérjék - ti mindannyiszor tönkreteszitek munkájuk eredményét, de mit tesz az? Õk belefognak újra, hittel és bizalommal. S ez a reménytelen verekedés nem szebb, nem magasztosabb, mint elpuhulva kéjelegni az élet örömeiben - az életnek ez a tagadása egy szebb, magasabb élet kedvéért nem méltóbb-e a lélekhez, mint beletörõdni a végtelen jelenbe, nem kívánva a nagyszerû jövõt?

Úrnõm csodálkozva nézett rám, és megjegyezte, hogy térrõl és idõrõl olyan kiáltásaim vannak, amiket rendkívül unalmasaknak talál: arra kér, hagyjam abba. Magas és mély, múlt és jövõ - ezek ostobaságok, hiszen egyiket se éljük át (élvezzük, ahogy õ kifejezte) - mivel az oiha nincs mélyen és magasan, hanem ott van, ahol van, vagyis saját lelkében, a világ közepén, örökké jelen és mindig boldogan. Ami a bullok-ok magasság-vágyát illeti, azt se tartja egy cseppet se mulatságosnak és változatosnak. Mert hiszen mit érhetnének el, legjobb esetben, feltéve, hogy valamelyik tornyot egyszer sikerülne befejezni? Feljutnának a tenger felszínére - kijuthatnának a szárazföldre, abba az országba, amirõl én beszéltem neki, s ahonnan állítólag származom. De hol van ebben az országban az a magasabb, boldogabb életforma a számukra? Odafönt valamivel nagyobbak a bullok-ok, de lényegben, mindabból, amit elõadtam, azt látja, hogy ugyanolyan ostobák (boldogtalanok), ha nem ostobábbak, mint idelent. Valamivel elbizakodottabbak talán, ennyi az egész és az, hogy helyzetüket, ha lehet, még kevésbé ismerik fel és vallják be önmaguknak.

Amit a házasságról elmondtam, lényegben nem más, mint Capilláriában a bullok-tenyésztés. Hogy a mi bullok-jaink csövekbe bújnak, az nagyon természetes - a mi oihá-ink akarják ezt így, nem tûrvén el, hogy fizikai mivoltuk fitogtatásával õk is vágyakat keltsenek, s ezen az alapon ingyen tartassák el magukat. Egyébként bebizonyíthatja, saját vallomásomból, hogy a mi szegény bullok-jaink is, lelkük mélyén, istenségnek tekintik az oihá-kat, és fölényeskedésük tagadása csak annak az öntudatlan érzésnek, hogy alulmaradtak.

Egészen elhûlve kértem, magyarázza meg szavait. Opula saját vallomásomat tárta elém, a maga felfogásában. Elismertem, úgymond, hogy a „nõkérdés”-sel, ahogy mi nevezzük - eltekintve azt a néhány feministát, akiket nem is nõknek, csak elkorcsosodott férfiaknak tekint - úgynevezett „lángelmék” foglalkoztak minálunk: hogy tehát e kérdésnek a megoldásához, amit a nõk egyszerûen a létükkel és életükkel oldanak meg, minden nehézség nélkül - a férfiak között legalábbis lángelme szükségeltetik, értelmi kiválóság, mindent feláldozó szorgalom és erõfeszítés. Hogy van az, hogy a nõi lélek rejtélyét mindig férfiak boncolgatják, a nõ jellemét férfiak elemzik: a nagy eredmények e súlyos tudomány mezején férfiak nevéhez fûzõdnek, a nõk adatokkal szolgálnak csak e tudományhoz? A nõi értelem alacsonyrendûségét, a nõ szellemi szegénységét én azzal akartam bizonyítani, hogy íme, még önmagukat se tudják meghatározni - ahhoz, hogy fogalmunk legyen róluk, egy férfi lángelméje kell, mert tulajdon lelkükrõl tulajdon vallomásuk nincsen. Ezen az alapon azt is lehet mondani, hogy az Isten alacsonyabb rangú értelem az embernél, mert hiszen nem adott magáról önéletrajzot és jellemleírást: amit tudunk vagy hiszünk róla és mûködésérõl, emberek fedezték fel és határozták meg - õ maga hallgat és cselekszik. De a valódi hívõ tisztában van vele, hogy az õ hallgatása és a mi imánk abban a viszonyban leli értelmét, amely Isten és ember közt fennáll - hogy nekünk szükségünk van Istenre, de Istennek nincsen szüksége reánk.

Határozottan állítja, hogy a mi nagy nõismerõink szívesebben lennének nõk, mint nõismerõk - Strindbergnek pedig és a többi pesszimistáknak, akik a nõ aljasságát abban látják, hogy szívesebben élik a maguk életét, mintsem azon törjék a fejüket, hogy Strindberg milyen ember lehet és hogy lehetne õt boldoggá tenni, ezeknek egyszerûen savanyú a szõlõ. Egyébként is úgy látszik, hogy minden hóbortos elméleten és eszmeépületen keresztül valami névtelen vágyakozás lakik a mi bullok-jainkban, hogy nõkké lehessenek õk is, „lealjasodjanak” és otthagyják bábel tornyaikat. Magam ismertem el, hogy a nõies férfiakat jobban szeretik a nõk, mint a férfias nõket a férfiak - mi mást jelent, mint egy egységes embertípus felé való vágyat, vágyat a „lealacsonyodás”, a „süllyedés”, az „effeminálódás” felé, röviden szólva sejtelmes honvágyát minden földi embernek Capillária felé, a tenger fenekére, amit eddig csak nekem, Gullivernek adatott megismerni, s ahol egyetlen nem él, boldogan és derülten, a Nietzsche Übermensch-e - de ehhez az egyetlenhez inkább hasonlítanak a nõk, mint a férfiak.

Ugyanezt a homályos ösztönt nemcsak hogy nem cáfolja meg, de inkább bizonyítja az, amit az „egynemûek szerelmé”-rõl, errõl a „fajtalanság”-ról beszéltem, ami férfiak és nõk közt is elõfordul nálunk, szerelmi elfajulás formájában: - azzal a különbséggel, hogy míg a nõk egymást éppen úgy, mint Capilláriában, nõk gyanánt szeretik - addig a homoszexuális férfi partneréül „nõies férfit keres, nõi neveket ad neki, nõi ruhába öltözteti fel, elannyira, hogy felmerül a kérdés, ha már a nõt keresi a férfiban is - miért nem fordul egyenesen a nõhöz? S a kéjenc, akit említettem, miért mutat meztelen nõi testet a nõnek, akit szerelemre akar hangolni: nem ugyanazon oknál fogva, amiért a bullok-ok festegetik a bálványképeiket? - Hiszen, ha azt hinnõk, hogy a nõnek lelkileg is ugyanakkora szüksége volna a férfira, mint a férfinak a nõre - szüksége volna rá, nemcsak eszköz gyanánt használná, egyéb eszközök híján -, akkor az önmaga meztelenségének csábító feltárásával próbálná meggyújtani a nõt. Mi tréfásan használjuk a szót, hogy a nõ ennek és ennek osztotta „kegyeit” és nem vesszük észre, a valóságban milyen komolyan így van.

Szent Antalt nõk kísértették a pusztában, és õ Istenhez fordult segítségért - Istennek ismerve el a nõt, mikor egyenrangú erõt küldött harcba ellene, érezvén, hogy önmaga, felséges emberi mivoltában, gyönge volna azzal a lénnyel szemben, akit még csak embernek se akarunk elismerni különben. De hát miért tartjuk mi tragikusnak s férfiak nõ utáni sóvárgását és komikusnak, ha nõ liheg a férfi után, ha nem ugyanazért, amiért a tökéletesebb felé való igyekezetet is tragikusnak érezzük?

Opula elhallgatott, s én, ki lehajtott fejjel és gúnyosan figyeltem eddig, gyûjtvén magamban az ellenérveket, hirtelen feltekintettem rá. Az arca nyugodt volt és hideg, de oly megdöbbentõen szép, hogy torkomon akadt a szó. Néhány pillanatig dobogó szívvel álltam ott, aztán nyugtalanul, remegve, fájdalmasan kiáltottam fel:

- De hát mi ez, mi ez akkor - mit jelent ez a zavar, ez a vágy, ez a határozatlan és sokféle akarat, ez a szabadság után való sóvárgás a boldogtalanok szívében? Mondd meg, én nem értem, adj valami jelt, mutasd meg az utat, amin elinduljak!

Opula lehajolt s kezének egy gyakorlott és ügyes mozdulatával elkapott egyet a fickándozó kis bullok-ok közül. Fölemelte és odatartotta szemeim elé. Elõször láttam ilyen közelrõl a furcsa kis szörnyeteget.

- Ide nézz - mondta nyugodtan, s átlátszó, halványsárga ujjai, mint apró lángocskák, erõsen fogták a rugdalódzó állatka derekát. - Látod ezt a zavaros, bonyolult kis gépezetet? Eredetileg, ahogy te magyarázod, s ahogy legendáink is bizonyítják, egyetlen szerv volt, egyetlen célra szolgáló része a nagy egésznek, amit ti, odafönt, embernek, mi, idelent, oihá-nak, azaz Nõnek nevezünk. Alakja elnagyolt körvonalakban, ma is emlékeztet származására, ha hinni lehet a leírásnak, ahogy te a földi „férfi”-t jellemezted megjelenésének lényegében. Ez a szerv, ez a része az egésznek, levált rólunk, és külön fejlõdésnek indult. És felszerelte magát mindennel, ami csak az Egészet illeti meg és nem az Alkatrészt: szemekkel és fülekkel és szájjal - nézd, uszonyai is vannak, szárnyai is vannak -, mindent egyesíteni akart magában, azt hitte, tökéletessé lesz, ha minden tökéletesnek formáját magára ölti. Csakhogy az élet bölcsességét nem lépheti át az sem, aki bölcsebb akar lenni az életnél - s aki a természetnél jobban akar sietni, az sem siethet más úton, mint a természet - megelõzheti csak, de a maga területén.

- Nem érted ezt a világos beszédet? A füledbõl, amit az élettõl kaptál, csinálhatsz tökéletesebb fület: hiszen telefonjaitok vannak, és ezer mérföldre tudjátok kinyújtani hallóérzéketek - és csinálhatsz a szemedbõl tökéletesebb szemet, hiszen közelrõl látjátok a holdat távcsöveitekkel, és bálnának a vízben úszkáló ázalagot, ha szemeteket üveggel szerelitek fel. És lábadat, mely arra való, hogy elmozdítsa testedet állóhelyérõl, felszerelheted vasúttal és repülõgéppel, hogy ezerszer tökéletesebben feleljen meg a célnak, amire a természet rendelte. Íme, a tökéletesedés természetes útja a boldogság felé, akarat, értelem és belátás a természet szolgálatában, szentháromság, amivel a természet felülmúlja önmagát, mikor megnyilatkozik legtökéletesebb formájában, az emberben. Annyi kell csak hozzá, hogy tisztában legyünk vele: mire valók az alkatrészek, mielõtt hozzáfogunk a tökéletesítéshez? Mert aki a fülével akar látni és a szemével hallani, az letért errõl az útról, és eredményt nem fog elérni. Ez a féreg, ez a részecskéje a csodálatos oihá-nak, fellázadt az Egész ellen s azt hitte, felveheti vele a versenyt, fölöslegessé tudja tenni, pótolni, utolérni.

- Képzeld el, hogy a fül fellázadna az ember ellen, leválna róla, önállósítaná magát, s új életet kezdene. Akárhogy erõlködik, igazán nem tud egyebet, mint hallani - látni igazán nem fog soha, áltatja csak magát, nevetséges torz lesz belõle, társtalan, boldogtalan állat -, nem szerzi meg azt, amire vágyott s elveszti azt, amije volt: reménytelen erõlködésében, hogy láthasson, megsüketül. És így járna minden más szerv, mely egyebet is akar, mint amire alkottatott: ha hallani akar a szem és látni a fül.

- De hát az értelem... - szóltam én közbe.

- Valóban, az értelem - folytatta Opula és mosolygott. - Mit gondolsz róla, mire való? Meg tudnád-e mondani pontosan? Én azt mondom neked, nem arra, amire ti odaát használjátok. Az a bonyolult, rendkívül finom szerv, mely ott reng, titkosan, még a mi gyöngéd testünkben is láthatatlanul, a koponya kecses csontedényében, ezer selyemszálat bocsát ki magából a test minden részébe, örömet s fájdalmat gyûjtvén egybe és osztván szét. S igyekszik örömmé és jóérzéssé és boldogsággá feldolgozni mindent, amit összegyûjtött - még a fájdalmat is, ha munkájában nem zavarod s nem kényszeríted rá, hogy egyébbel foglalkozzék, mint amire való.

- De hát az öntudat... az Én érzése... az a feszült ösztön, hogy megismerjem az igazságot... a lélek...

Opula mosolygott.

- Aki az Én számára keres valamit, az nem az igazságot keresi, csak a maga igazát. Hagyd az Én-t - mi egy szervrõl beszéltünk, amit ti agynak neveztek -, és ez nem az Én, annak csak egy része - ha a legbonyolultabb és legtökéletesebb része is. Avagy, hogy hívjátok ti odaát - én-nek mondod-e a lelkedet? Nem: az „én lelkem, úgy hívod, ugye, elismervén, hogy nem te vagy az, csak egy részed, mint ahogy mondod az „én kezem”, vagy az „én lábam”. Hagyd az „én”-t - ezzel a bonyolult szervvel, amit léleknek nevezel, nem fogod megtudni soha, ki az... De miért nyugtalankodol? Hát lelkiismeret-furdalás nélkül használod kezed és lábad arra, amire valók: használd a lelked is éppen úgy - ennek az egyetlen lénynek, akit mi egy boldog felkiáltásban oihá-nak, ti pedig kissé szárazon Embernek neveztek, minden öröm, szépség és mámor és Istenhez való emelkedés forrásának boldog figyelésére, minden lehetõség formájára: mert õbenne van meg minden lehetõség, úgy, ahogy elõtted áll, kézzel, lábbal és lélekkel. Ez a lélek dolga és feladata - erre alkottatott. Végezze hát dolgát, amíg bírja, s aztán pihenjen el - s majd jön új lélek, hogy új örömre serkentse halhatatlan testünket - mert a lélek halandó, csak a test halhatatlan.

- Ember... lélek... test... öröm és bánat... oiha... - dadogtam - ... de ha ebben merül ki minden... kire bízzam hát... melyik szervre... ki foglalkozzék az Emberiséggel... a nagyszerû fajtával... embertársaimmal... nõkkel és férfiakkal... az Emberiséggel, melynek hivatása van e Földön... Te csak az Emberrõl beszélsz... a testrõl.... kézrõl, lábról... szemrõl és fülrõl... az öt érzékrõl, mely a testet, az embert szolgálja... a hatodiknak nevezed a lelket... de hát kinek lesz gondja az Emberiségre, ha a lelket lefoglalod az Ember számára?

Opula mosolygott.

Ránéztem.

- Hát elfelejtetted a hetediket?

- A szerelem... - dadogtam megsemmisülve. Opula mosolygott, és magasra emelte a kezében fickándozó bullok-ot.