TIZEDIK FEJEZET

Szerzõ pillanatnyi elmezavarban szerelmi vallomást tesz Opulának. -
Kiderül származása. - Kényszermunkára ítéltetik.

Körülöttünk villództak a vizek - messze vörösen világított a higanytó. Fejem fölött halak csapkodtak, alvilági szörnyetegek: egy ijesztõ fej bukkant fel, zöld szemekkel, csápokkal és nyúlványokkal. Kissé távolabb formátlan, fekete tömeg sötétlett: elsüllyedt hajó roncsa - kéményébõl zölden tekergett ki éppen egy óriáskígyó, mint a füst. A roncs nyüzsgött és mozgott: fedélzetét, árbocait, egész belsejét bullok-ok lepték el, dolgoztak rajta, szétszedték és összerakták, mohón kutattak rajta, vizsgálódtak és tanultak. Most már tudtam, hogy õk voltak azok, akik, mikor ájultan s talán már félholtan is leértem a tenger fenekére, közrefogtak, és megmentették az életemet: mûkopoltyút szereltek fel rám, aminek segítségével egylaki emlõsállatok is élhetnek a víz alatt - ezt a mûszert, a víz alatti mesterséges tüdõt õk már régen felfedezték, mint mi, odafönt, a repülõgépet és a gõzhajót. És otthagytak, mielõtt magamhoz térhettem volna, új feladat után sietve.

Õk mentettek meg, õk vállalták velem a szolidaritást, ezek a kis szörnyetegek - ezek a dolgozók és keresõk és feltalálók és felfedezõik és katonák és szenvedõk, akiknek igyekezetét egyetlen, homályos vágy sarkallja, tüzeli: eljutni hozzánk, ki a szárazföldre, hogy egyesüljenek velünk a közös, nagy munka lázában.

Két fülem mellett a mesterséges kopoltyúk zúgni kezdtek, és zengett a fejem, elviselhetetlen nyomást éreztem, egyszerre eszembe jutott a rettenetes vízoszlop, mely fejemre nehezedik, csendesen és végtelenül azt hittem, rögtön megfulladok. Kitártam karjaimat, és jajongó, vonító panasz tört ki a mellembõl. Ekkor éreztem, hogy valaki ajkamra teszi a kezét.

Megfordultam és Opulá-t pillantottam meg, aki csodálkozva és részvéttel nézett rám. Abban a pillanatban elhallgattam. Egyenesen állott elõttem, hatalmas és mégis gyöngéd testén keresztül, mint a ködfátyolképen át, ki lehetett venni a mögötte rengõ vízinövények derengését. Oly megfoghatatlanul szép volt, hogy pillanatra azt éreztem, mintha megszûnnék lenni, öntudatom, énem, mindaz, amit külön tulajdon életemnek ismertem, feloszolna és eltûnne, hogy helyet adjon ennek az egyetlen valóságnak. Az arca fölém hajolt, és világosan éreztem ekkor, hogy inkább akarom errõl az arcról tudni, hogy van és világít fölöttem, mint tudni, hogy élek - hogy ennek inkább kell lenni, mint nekem. Eltakarta fölöttem a zöld vizeket: boldog megnyugvás fogott el és bizalom, mintha a Napba néznék, a Napba, én, az õ szülöttének és gyümölcsének és magzatának, a sötét, szomorú Földnek gyermeke: - a Napba, amit oly rég nem láttam már s amit, jaj, látni akartam megint.

S közben, míg ezt éreztem, észre se vettem, hogy beszélek, dadogok valamit, hánykolódva és szenvedéllyel, aminek semmi köze sem volt boldog és nyugodt, megbékélt érzésemhez. Amit mondtam, töredezetten, összevissza, értelmetlenül, ennyi vagy ilyenféle lehetett:

- Te nem hasonlítsz senkihez, akit eddig láttam, Opula, mélység királynõje. Nem hasonlítsz senkihez, de az vagy, akirõl mindig tudtam, hogy van - odafönt, a Földön, egy mosolyban, egy tekintetben - a virágos mezõn, a tavasz illatában, enyhe, csillagos ég alatt, viharban és napsütésben. Én mindig tudtam, hogy az Isten jelen van valahol, bujkál, talán a hátam mögött van, vagy most villant el mellettem, gyorsabban, mint a fény. Azt is tudtam, hogy rejtõzködik, fûben és fában - és hogy megtalálom, ha nagyon odafigyelek. Én figyeltem, ahogy csak tudtam, feszülten, kitárt szemekkel - és néha már azt hittem, megtaláltam: megtaláltam a figyelemben, megtaláltam magamban és hogy én vagyok az. De most már nem tudom, mit higgyek. Hogy én vagyok-e az, vagy te - lehet, hogy te vagy az. Engedd, hogy megcsókoljam libegõ aranyhajad, a napsugarat, vagy nem is a hajad, hanem a szemed, vagy a térdedet talán. De nem - hiszen ahhoz le kellene hajolni - és én már tudom, hogy lehajolni nem szabad. Mondd hát, mit tegyek - mondd, ki vagyok? Nem, nem akarok lealjasodni hozzád - hiszen tudom, hogy közönyös vagy, és nem törõdsz a csillagos éggel. Nem törõdsz - de talán csak azért, mert te magad vagy az - mert neked nem kell emelkedni odáig, mint nekem. Mondd hát, mit tegyek: Ki vagy, isten, vagy állat? Mert hozzám nem hasonlítasz, csak annyit tudok. Én sokat szenvedtem, harcoltam és verekedtem magammal és hozzám hasonlókkal, Lehajolni nem szabad. Kihajolni nem szabad: ezt írják nálunk a kocsik ablakára. Ugye, értesz. Szeretnélek megcsókolni - nem, inkább nem, mennem kell, dolgom van, én nem maradhatok itt. Nekem dolgom van odafönt, itt nagyon sötét és nagyon langyos a közeg - odafönt várnak engem. Szeretlek. Nekem semmi közöm ezekhez a rút állatokhoz - érted? Nem igaz, hogy én ezt akartam, nem igaz, hogy egy vagyok velük - ó, én jól tudom, amit te hirdetsz anélkül, hogy szólnál: hogy szépség, jóság és igazság egy és ugyanaz - hogy nem lehet jó és nem lehet igaz, ami rút -, de hát ki mondja meg, mi rút, mi szép, ha nem tulajdon lelkem? S a tükör, amiben szép arcod tükrözik, lehet-e rút, lehet-e darabos és karcolt, ha szépnek mutat? Nem, ami szépet ad vissza, maga is szép - ugye, hasonló vagyok hozzád? Nem vagyok hozzád hasonló, hiszen én többet akarok, mint te - téged akarlak. Engedj, dolgom van - mondd, mit tegyek? Odafönt valami fény hunyorog - nekem azt el kell érni, jössz-e velem? Kiviszlek innen, a mélységbõl és a homályból, hogy azt érezd, amit én, mert méltó vagy rá: feltöröm koporsód fedelét. Kell, hogy visszaadjam neked ezt a mámort és gyönyörûséget, amit keltettél bennem - vagy neked nincs rá szükséged? Elég, elég, te nyugodt vagy és vársz, de én nem várhatok tovább, ó, milyen rossz vagy és én milyen jó - ó milyen szennyes vagy és én milyen tiszta - én is rossz akarok lenni - én is be akarok szennyezõdni - nem várhatok!...

Ilyeneket dadogtam, jól emlékszem: ilyen ostoba, szennyes zavar bugyborékolt ki belõlem. Megtörültem a szájam, és megnéztem a kezem utána: sár és genny és tajték volt a kezemen. Nem mertem Opulá-ra nézni, mert meg voltam gyõzõdve, hogy nevet. Rettenetesen fel voltam indulva, vártam, hogy magamhoz térjek az õrületnek ebbõl a rohamából. De ekkor csodálkozó kiáltást hallottam - ijedten pillantottam rá.

Opula nagyra meresztett szemmel, egészen elálmélkodva, szinte ijedten figyelt: kinyújtotta egyik ujját felém. Zavartan néztem végig magamon, és felfedeztem meglepetésének okát.

Mit mondjak az olvasónak? Hogy értessem meg magam, hogy illetlennek ne gondoljanak, mikor valójában nem vagyok az. Nos - a látvány, ami tudtomon kívül Opula elé tárult s aminek kialakulását magam sem vettem észre a felindulásnak abban a rohamában, amivel földöntúli szerelmet vallottam neki - ez a látvány alkalmas volt felvilágosítani õt, hogy nem vagyok oiha, még abban az elkorcsosult formában sem, ahogy képzeletében, az én elõadásom alapján, a földi nõ képe élt. Meglepetése, bár igen nagy volt, arányban állott azzal a jelenséggel, ami ezt a meglepetést okozta. Tikkadtan bámultam magam is, de nem volt módomban eltüntetni az áruló jelképet, amit szépsége és az én rajongásom idézett fel harsogó nyíltsággal a homályból, ahol eddig rejtezett.

- Bullok... - mondta aztán Opula, le nem véve tekintetét rólam... - Bullok... - ismételte és lassan hátrálni kezdett.

Utána akartam vetni magam, de a Bullok mintha kettõnk közé állt volna, hogy most már nyíltan, fenyegetõn, parancsolóan szétválasszon bennünket, megállásra kényszerített.

Le voltam leplezve, nem tagadhattam tovább, hogy lényegileg ahhoz a megvetett fajtához tartozom, mely legfeljebb táplálkozásra és házépítésre jó - éreztem, hogy Opula szemében végleg elvesztem, és hogy soha bizalmára nem méltathat többé.

Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy itt hagyjam Capilláriát, s ha még lehet, meneküljek. De a fent körülírt tárgy nem engedett. Hogy értessem meg magamat illõképpen az olvasóval? Errõl a tárgyról Capilláriában való tartózkodásom alatt egészen megfeledkeztem volt - nem szabad elfelejteni, hogy vízben tartózkodtam másfél évig, ami feleslegessé tette bizonyos mûveletek sajátos és körülményes elintézését, úgy, ahogy azokat a szárazföldön megszoktuk. Most tehát, amikor váratlanul megjelent a színen s méghozzá ily öntudatos és jelentõs alakban, az a különös érzésem volt, mintha tõlem független, önálló élõlényrõl lenne szó, mely váratlanul, deus ex machina módjára szólt bele az események menetébe. Érzéki csalódás volt, pillanatnyi õrület látomása, vagy elismerése a valóságnak, nem tudom - de úgy rémlett, hogy egy hatalmas Bullok ragadott meg a derekamnál fogva, amirõl, vagy akirõl azt hittem, hogy hatalmamban tartom s most erõsebbnek bizonyulva nálam, nyíltan és bevallottan mutatta ki, hogy arra kell mennem, amerre õ vezet. Kínlódva erõlködtem, hogy leüljek, vagy másfelé forduljak. Hiába. A víz örvénylett körülöttünk, lihegve rohantam, úsztam és lebegtem, mint akit lova elragadott. Végigcikáztunk a tornyok között - bullok-ok tömege kísért száguldó utunkban, elõreszegett fejjel, mereven, mint megannyi kilõtt, szárnyas nyíl, a kék vízen keresztül.

Tudtam, hogy épp ellenkezõ irányban kellene menekülnöm, éreztem, hogy vesztembe rohanunk. Egy kanyarodónál feltûnt az a hatalmas épület, szárnyas homlokzatával, aminek kapujában elõször pillantottam meg oiha bennszülöttet, Capilláriába érkezésem napján. Most üres volt az ajtó. Az üres ajtón át rohantam be, feldöntve mindent magam körül. Néhány oiha rebbent el mellettem, riadtan - nem volt megállás, a bullok ragadott magával. Ajtók csapódtak be körülöttem, nekiverõdtem a falnak, mint egy kormányvesztett légcsavar mindenüvé, ahol egy oiha eltûnt, s ahol a következõ pillanatban üres deszkák meredeztek felém. Egy-egy pillanatra megjelent Opula ijedt, riadt arca, ajkán valami torz mosollyal - a Bullok ilyenkor feldühödve utánakapott: nekivágott a tetõnek, ahonnan lankadtan zuhantam vissza. Vergõdött, megint felemelkedett, forogni kezdett velem, pörgött egyre sebesebben, fejemre állított, mint a csigát, zúgott és zakatolt... és nem tudom, hogy még mi történt, mit mûvelt, meddig tartott ez a dühöngés, mert a világ elfeketült körülöttem, és elvesztettem eszméletemet.

Mikor magamhoz tértem, elsõ érzésem az volt, mintha most érkeztem volna Capilláriába: újra élném az elsõ nap furcsa kalandját. A földön feküdtem, összekötözve: annak a finom, aranyselyemnek pókhálója kötött gúzsba, ami az oihá-k fejérõl indul, s úgy lengedezik szerte a vízben, mint valami palást.

Megpróbáltam felemelni a fejem, de alig sikerült. Néhány pillanat múlva, hogy életjelt adtam magamról, felemeltek anélkül, hogy kezeimet vagy lábaimat feloldották volna, és leültettek egy alacsony székre. Mellettem, másik széken, Opula ült, fején fátyollal - elõttünk kis asztal volt, az asztal mögött tekintélyes oiha foglalt helyet.

A capilláriabeli Legfelsõbb Törvényszék volt ez, úgy, ahogy magam elõtt láttam - Opula képviselte a vádat, azért ültették mellém. Nem tudom, miért, az egész most következõ jelenet, elítéltetésem, egész komor ünnepélyességével, emlékeztetett engem valamire, amit már egyszer átéltem - erõlködve törtem a fejem, mi lehetett az, de csak akkor jutott eszembe, mikor elítéltetvén, már kifelé vittek éppen -, s fásult közönyömben is bosszantott, hogy ugyan miféle képzettársítás lehetett, mely ezt a nagyon is komoly aktust összehozta agyamban esküvõm emlékével - az egész ugyanis esküvõmre emlékeztetett, nem tudom, miért.

Vád és ítélet igen gyorsan követték egymást. Opula azt állította, hogy félrevezettem õt, valami ördöngös mûvészettel elhitettem vele, hogy abban az országban, ahonnan származom, az oihá-kat képviselem. Miután azonban kiderült, hogy lényegben bullok vagyok, amint a bullok-ok iránt táplált különös rokonszenvembõl már régebben gyaníthatta volna, nem tartja helyesnek, hogy közöttük éljek, és megfertõzzem a levegõt. Arra kérte a Törvényt, hozzon igazságos ítéletet.

Az ítélet néhány perc alatt megvolt. Az ország különös, de határozottan humánus szokásainak megfelelõen alternatív ítélet volt, kétféle büntetés, melyek közül választhattam, hogy melyiket óhajtom elszenvedni. Egyik halálos volt, másik nem sokkal kevesebb. Arról volt szó, mit akarok inkább: hogy mint bullok-ot, Opula születésnapjára leöljenek, feltálaljanak és megegyenek, vagy pedig életfogytiglani sáncmunkát vállalok-e, mint erõs és használható bullok, többi társaim között, ama tornyok építésénél, melyek az oihá-knak lakóházul szolgálnak: mely utóbbi büntetést természetesen megláncolva tölteném el, mint az rabokhoz illik. Érdekes, de úgy látszott, hogy az oihá-k felfogása szerint a halálos ítélet volt az enyhébb: ennek felolvasása közben Opula felém fordult, s mintha kegyelmesen és biztatóan mosolygott volna - mosolya oly finom és gyengéd volt, hogy pillanatra kísértésbe estem, arra a gondolatra, hogyha holtan is, ez a szép száj fog belém harapni. De aztán a józan megfontolás felülkerekedett bennem, s tisztelettel és alázattal bejelentettem a Törvényszéknek, hogy inkább az életfogytiglani kényszermunkát vállalom.

Sötét szobába kísértek át, kezeimet feloldották, lábamra hosszú zsineget kötöttek. Ekkor láttam utoljára oihá-kat. Magamra hagytak, és rám zárták az ajtót. Egész éjszaka egyedül voltam, tengeri pókok és rákok között a sötétben. Átkoztam sorsomat, és a végzetes elhatározást, hogy annyi balsikerû vállalkozás után ismét útra keltem: megesküdtem, hogyha valaha megszabadulnék innen, soha nem hagynám el többé szeretett hazámat - aztán, holtfáradtan és kétségbeesetten, elaludtam. Úgy látszik, ebben a mély álomban történhetett, hogy nagy faládába csuktak, és átszállítottak a sáncok közé, mert reggel már ott ébredtem fel. Egy kiálló párkányon feküdtem, körülöttem bullok-ok dolgoztak serényen. Kíváncsian és részvéttel néztek rám, és serkentettek, hogy én is dolgozzam.