TIZENEGYEDIK FEJEZET

Szerzõ megkezdi kényszermunkáját a bullokok között. - Halvargónak, annak a
toronynak, melynek szerzõ polgárává lett, leírása. - Szerzõ megismerkedik Xa-rá-val,
Halvargó államtitkárával. Néhány felvilágosítás az Oiha-legenda eredetérõl.

Capilláriában töltött életem második fejezetét, mely korántsem volt oly boldog és derûs, bár eseményekben sokkal gazdagabb volt, s melyet a munkás bullok-ok között töltöttem, elítéltetésemtõl Capilláriából való szabadulásomig, csak egészen röviden mondom el, szigorúan ragaszkodva azokhoz a tényekhez, melyeknek felsorolását méltán elvárhatja az olvasó magamfajta útleírótól, akinek írói és költõi erények híján egyetlen érdeme az, hogy hûen és lelkiismeretesen elmondja, amit látott.

Éppen ezért mellõzöm az elsõ három hónap történetét - egy másik, nagyobb munka tárgya lehetne annak a tüzetes leírása, hogy miként szoktam meg a furcsa kis szörnyetegek társaságát, hogy szerettem meg õket, hogy fedeztem fel lelküket s annak sok jó tulajdonságát, hogy tanultam meg nyelvüket, szokásaikat; hogy lettem, eleinte kényszerítve, lázadozva, késõbb a magam jószántából lelkesen és becsvággyal, társadalmuknak hasznos tagjává; hogy gyõztem le bizalmatlanságukat és kedveltettem meg magamat velük, mert eleinte bizalmatlanok voltak hozzám: a beavatottak tudták rólam, hogy az oihá-k közül kerültem hozzájuk, és legnagyobb meglepetésemre ez a hír korántsem azt a tiszteletet és irigységet váltotta ki belõlük, amire számítottam - inkább gúnyosan beszéltek velem és rólam ezzel a kalandommal kapcsolatban. Az olvasó méltán kívánhatja tõlem, hogy ne untassam õt érzelmi életem elpanaszolásával - hát csak annyit jegyzek fel, hogy magam voltam hibás benne, ha nem tudtak komolyan venni, az elsõ idõkben: Opulá-tól való elszakadásom oly fájdalmasan hatott rám, s oly levertté és szerencsétlenné tett, hogy búskomorságomban valóban élvezhetetlen voltam abban az idõben.

Ez az én személyes, lelki ügyem, Opula iránt táplált reménytelen szerelmem, elfogulttá és önzõvé tett, s méltán keltett ellenszenvet irántam a bullok-ok között, akiket abban az idõben, mikor önhibámon kívül odakerültem hozzájuk, éppen nagy fontosságú társadalmi és politikai kérdések foglalkoztattak, csupa olyan eszme, ami az egyéntõl önfeláldozást és önzetlenséget követel a köz érdekében. Ezekrõl beszélek hát inkább, remélve, hogy hasznossá tehetem magam, ha néhány szerény adatot szolgáltatok ama kitûnõ és komoly férfiak rendelkezésére, kik ma Európa sorsát igazgatják, s vezetik a jólét és tökéletesbülés felé, s szívesen lemondok arról a biztosabb és olcsóbb, de komoly férfihoz méltatlan sikerrõl, amit unatkozó nõcskék és álmodozó kisdiákok soraiban érhetnék el, ha e lapokat szerelmi nyavalygásaim áradozásával tölteném meg.

Az a torony, ahová számûztek, nem a legnagyobbak, de kétségkívül a legrégibb és legfejlettebbek egyike volt Capilláriában. Alapjait sok évvel ezelõtt rakták le a jelenleg építõ bullok-ok õsei (a bullok-ok élettartama sokkal rövidebb, mint az oihá-ké), kiket a toronyban ma uralkodó fejedelem, Kar-kar-ka õsapja, Kol-ko, vezetett erre a vidékre. A szomszédos tornyokkal békés egyetértésben éltek hosszú ideig, míg a múlt században egy goncsargó (így hívják õk azt a katasztrófát, mikor az oihá-k kifüstölik õket és elfoglalják a tornyaikat: olyanféle természeti tüneményt értenek alatta, mint nálunk a földrengés) alkalmat nem adott bizonyos összetûzésekre, amiknek következményeit a következõ, utolsó fejezetben, igyekszem majd röviden elmondani. Ennek a goncsargó-nak ugyanis a bullok történelemtudósok többféle magyarázatát adják: vannak, akik szigorúan tudományos alapon elemzik, mások rejtelmes erõket emlegetnek. Mind a két felfogásnak megvolt a maga pártja a különbözõ tornyokban, és a felülkerekedett pártok irgalmatlanul kipusztították a legyõzötteket. De ezek a barbár idõk ma már elmúltak, és a körletben épülõ tornyok népe kultúrában és civilizációban hallatlan arányú fejlõdésnek indult. Fellendültek a tudományok és mûvészetek - elõbbiek a bullok-ok testi és lelki tulajdonságainak a toronyépítésre alkalmasság szempontjából való tökéletesítése; utóbbiak a bullok-fajta szellemi nevelése irányában. Kiváló kutatók foglalkoztak a bullok egyéni és faji struktúrájával: természettudósaik kikutatták a törvényeket, melyeknek alkalmazása nagyszerû felfedezésekre vezetett a gyakorlati életben.

Az elsõ idõkben magam, mint egyszerû munkás dolgoztam a vakolathordásnál, és nem volt alkalmam bepillantani azoknak a felsõbb osztályoknak munkakörébe, akik a torony építését tervezték és irányították. Viszonylagos nagyságom és ennek megfelelõ testi erõm csakhamar pótolhatatlanná tettek: egymagam többet végeztem nyolcvan-száz bullok-nál, ugyanannyi idõ alatt. De éppen ez a testi fölényem adott lehetõséget utóbb, hogy társadalmi osztályomból kiválva, bizonyos elõjogokat élvezhessek, amik alkalmat adtak megismerni a bullok-társadalom keresztmetszetét. Barátokra és összeköttetésekre tettem szert: ezektõl tudtam meg aztán a következõket.

A tornyok egy-egy bullok-nemzetségnek állami életben való tömörülése által jöttek létre. Az államok élén királyok, fejedelmek, köztársasági elnökök, vagy egyszerû hatósági szervezetek álltak, az illetõ torony politikai ízlésének vagy hagyományainak megfelelõen. Ezek a vezetõk gondoskodtak róla, hogy minden egyéni munka összhangban mûködjék közre a közös cél: a torony továbbépítése és betetõzése felé. Ezenkívül a rend fenntartását és a torony belsõ és külsõ védelmét irányították - utóbbira azért volt szükség, mert az a veszély, hogy valamelyik közeli torony népe egyszerûen elfoglalja az épületet, minden torony fölött ott lebegett. Kialakult a „toronyvédelmi jog”, mely a bullok-ok hihetetlen találékonysága, technikai ügyessége mellett fantasztikus eredményeket hozott. Hogy a következõkrõl az olvasó akár csak halvány fogalmat alkothasson, valamit még hangsúlyoznom kell. Az, amit mi itt Európában „homo faber”-nek, „technikai ember”-nek nevezünk, olyan mértékben fejlõdött ki a bullok-oknál, amilyenrõl nálunk csak a legvadabb képzeletû szerzõk: egy Wells, egy Shaw merészelt ábrándozni legõrjítõbb álmaiban. Ez a technikai képesség, ami nálunk, egyelõre, inkább csak az erõmûvi világban produkált csodákat, náluk kiterjed a szerves élet minden területére. Nálunk csak a legújabb idõkben és csak óvatos tapogatózásokkal kezdenek foglalkozni az élõ szervezetek átalakításával - a bullok-oknál az a probléma, hogy egy szemet, egy májat, egy agyvelõt kicseréljenek, hogy egy tüdõ helyébe két vesét ültessenek át, hogy két agyvelõt kicseréljenek, vagy félbevágjanak, hogy szárnyakat, uszonyokat növesszenek más szervek helyébe, hogy egy hal kopoltyúját beleillesszék egy bullok szívébe - nem nagyobb kérdés, mint nálunk a telefon, telegráf, röntgen-fény, gõzhajó és repülõgép: míg ez utóbbi technikai eszközök elõállítása a bullok-ok számára egyszerû gyerekjátékká süllyedt.

Ezt meg kell érteni, mielõtt belefognék a „toronyvédelmi jog” kialakulásának történetébe. Mióta ez a kérdés kényszer formájában felszínre vetõdött, a bullok-társadalom fejlõdésében sajátságos átalakulás indult meg, amit a „kettõsség”, „széthasadás” szóval lehetne talán jellemezni. Minden szerv és minden szerszám úgy kezdett formálódni, hogy kettõs célt szolgáljon: a torony építését, s ugyanakkor annak védelmét is, ami persze egyértelmû a támadással. Minden bullok egy személyben munkássá és katonává formálódott át. A vakolólapátokat ha megfordította az ember, vakolat lekaparó késnek is lehetett használni, a téglaformák úgy voltak szerkesztve, hogy robbanóanyaggal megtöltve egyben téglarobbantó aknát is lehessen csinálni belõle. Ugyanazokkal a kapcsokkal, amikkel összekötnek két lécet az egyik toronyban, a másik toronyban szét lehetett azokat feszíteni. A szerszám, ami itt épített, ott rombolt - ami egyik toronyban leveseskanál volt, hatlövetû forgópisztolynak bizonyult a másikban - itt mákos rétes gyanánt ették ugyanazt, amitõl odaát úgy fordultak fel a bullok-ok, mint a patkányméregtõl. A bullok bonyolult testén minden szerv szerepe megkettõzõdött: a repülésre való szárnyacskák végén éles karmok fejlõdtek, amikkel pompásan lehetett szárnyakat felhasítani; a dobhártyák úgy alakultak, hogy szükség esetén rettenetes zajt lehetett verni velük, amitõl megsüketült az ellenséges bullok; a szemek árkában, a könnyzacskók helyén, apró mirigyek fejlõdtek, amiknek mérges váladéka megvakította azt, akire ráfreccsentették. Voltak bullok-ok, kik ujjaikat meghosszabbították és kihegyezték, hogy szúrni is lehessen velük; mások két karjukhoz még egy harmadikat növesztettek, ami oldalt, a derekukról fityegett le, éles és hegyes volt, és kemény, mint a vas.

A „toronyvédelmi jog” nagyszerû fejlõdése szellemi téren is éreztette hatását. Az összetartozás érzését, ha lehet, még fokozta az a tény, hogy ezt az összetartozást széthúzás fenyegette - az egyén és társadalom viszonya tökéletesen tisztázódott. Azokban a nagyarányú mozgalmakban, amikben szabadulásom elõtt részt vettem, alkalmam volt megismerkedni Halvargó-nak (szûkebb hazámnak) legkiválóbb társadalomtudósával és államférfiával, Xa-rá-val, ugyanazzal, akinek oldalán harcoltam késõbb, mikor a nagy háború bekövetkezett. Ez a Xa-ra világosított fel sok homályos kérdésben - neki köszönhetem, ha a bullok társadalomtudományban némi jártassággal dicsekedhetem, s szerényen hozzászólhatok társadalmi, politikai és gazdasági kérdésekhez.

Egy alkalommal a bullok-társadalom jövõjérõl beszélgettünk Xa-rá-val. Én csodálatomat fejeztem ki mindarról, amit eddig a kultúra és civilizáció terén tapasztaltam - felsoroltam minden tudományt és mûvészetet, s kimutattam, hogy milyen nagyszerû eredménnyel dicsekedhetnek. Hihetetlen, mennyi mindenfélével foglalkoznak a bullok-ok Halvargó-ban és egyebütt is: s mindennel azzal a végtelen áhítattal és komolysággal foglalkoznak, amit a közös nagy cél sugalmaz - az a cél, amit csak kiváló elmék látnak tisztán, de amit a legutolsó munkás is ösztönszerûen érez. A tudomány minden ága szóba került: fizika, kémia, asztronómia, asztrológia, geodézia, numizmatika, história, hisztológia, filozófia, filológia, filatélia, filantrópia, filharmonika, kiromantika, kriminológia, fiziológia, pszichika, pszichiatria, pszichofiziológia, pszichogeodézia, fiziopszichopatológia, patofiziokémgezia, fizoasztronumiz-filkiropszichogeospektri-gonometriai-judikamentropoantropológia és a többi. Mindezek módszeresen kifejtve és összeegyeztetve, ellenõrizve és megszövegezve, egységbe foglalva és kielemezve alkotják azt az egészet, amin a Torony épül. Xa-ra, a legcsodálatosabb elmék egyike, valóságos polihisztor, mindenhez hozzá tudott szólni: - ismerte mindegyik tudomány fejlõdéstörténetét és állapotát, állásfoglalását a jelenkorban, a legnagyobb könnyûséggel beszélt gyakorlati és elméleti kérdésekrõl, szakszerûen és általánosan. Fõként azonban a társadalomtudományok érdekelték, ezen a téren nemcsak felfogó és megértõ, de alkotó lángelme is volt - néhány csodálatos, örök életû mûvében, miután az elméletek eredményét leszögezte, erkölcsi magaslatra jutván, azt az utat és módot is megtalálta, amin keresztül, illetve aminek segítségével a társadalomnak haladnia kell, hogy az ösztön és akarat tényét összeegyeztetõ szükségességének világos parancsát követve, megérjen egy jobb lehetõség felismerésének magaslatát jelzõ állomás állapotára.

Erre a pontra érve, örültem, hogy az egész beszélgetés alatt fokozódó nyugtalanságomon talán enyhíthetek (aznap reggel nagyon leverten ébredtem: Opulá-val álmodtam megint), s feldobtam a kérdést, hogy állunk mindezek után a goncsargó-val, vagyis azzal a természeti tüneménnyel, amit a bullok-ok valami földrengésfélének képzelnek, s ami tornyaikat halomra dönti. Elõször hagyta el számat az „oiha” szó, mióta Halvargó-ba kerültem. Xa-rá-ra láthatóan kedvezõtlen hatást gyakorolt ez a tárgy. Fészkelõdni kezdett, kicsinylõen mosolygott, szórakozott válaszokat adott, másról akart beszélni, majd hirtelen kitörve, csodálkozásának adott kifejezést, hogy olyan mûvelt és felvilágosodott ember, mint én, ilyen haszontalan és gyermekes dolgokkal foglalkozik. Ami a goncsargó-t illeti, unatkozó és mûveletlen filozófusok, elmúlt századokban, mikor a bullok-társadalom, természettudományos gondolkodás és módszeres kutatás nélkül szûkölködvén, hiú kozmológiákat, mítoszokat és legendákat gyártott még, ilyes mesékkel próbálták elaltatni a megismerésre szomjazó kulturálatlan tömegeket. Egyike ezeknek a meséknek a goncsargó is, az a teozófikus vagy misztikus feltevés, hogy valami csodálatos felsõbb akarat vagy intelligencia intézi a tornyok sorsát: ez hozott létre bennünket, bullok-okat, a maga gyönyörûségére vagy szükségletére, s az is dönti romba bizonyos ponton nagyra törõ álmainkat. Õ, a maga részérõl anélkül, hogy hitetlen vagy tagadó szellem volna, meg van gyõzõdve róla, hogy az effajta transzcendens vagy metafizikai koncepciók a fejlõdés szempontjából károsak, egészen reménytelen és terméketlen játékai a bullok-értelemnek, mely bizonyos határok között mozog és a felfoghatatlan nem tartozhat munkájának pozitív tárgyai közé. Egyébként a fejlõdéstörténet kezdi kimutatni, hogy a goncsargó-nak nevezett összeomlás, ami idõközönként elsöpri a kultúrát, bizonyos atombomlást elõidézõ kórokozó anyagok mûködésére vezethetõ vissza - ezeknek a kórokozóknak vagy üstökösöknek létezését kétségtelenül kimutatták: mindig jelen vannak, amikor a csillagászok goncsargó-t jeleznek, az égbolton, fényes tömegek, vagy gomolygó, átlátszó ködfoltok alakjában, melyek matematikusaink által még ki nem mutatható pályán keringenek a tornyok fölött. A spektrálanalízis már összetételüket is megállapította: nincsen bennük semmi olyan anyag, mely a bullok-ok testében elõ ne fordulna. Nagyon természetes, hogy a naiv õsbullok ezeket a rejtelmes imbolygó ködfoltokat, melyeknek hosszú aranyuszálya végigsöpri az eget s elborítja tornyainkat is fényével, valami felsõbb erõnek, vagy akaratnak hitte, oihá-nak nevezte el, félt tõle és imádta - de valójában tehetetlen, kialakulatlan tömegek ezek akár szervesek, akár szervetlenek, kezdetleges állapotban maradt õsanyagok. A mûveletlen paraszt és a tudatlan lelkû, képzelõdõ költõ kísértetet lát bennük, amit oihá-nak keresztel el aztán, megtartva az õsi mitológiák kifejezéseit.

Kissé zavartan hallgattam a kiváló tudós fejtegetéseit, és bátortalanul emlékeztettem õt a bullok-mûvészek festményeire és szobraira, melyek oihá-kat ábrázolnak sajátságos helyzetekben. Xa-ra atyai jóindulattal mosolygott, és ismételten biztosított engem, hogy oihá-k nincsenek. Ezek a képek és ábrák bálványoknak tekinthetõk: pozitív magvuk részben az elõbb említett kórokozó anyag, részben a goncsargó-k alkalmával fellépõ tömegpszichózis, mely megszédíti, és agyrémekkel tölti el az érzékeket: nem lévén hozzászoktatva azokhoz az erõs ingerekhez, amiket effajta természeti tünemények kiváltanak. Ebben a sajátságos elmezavarban aztán a bullok-ok, közöttük, mint különösebben érzékeny, tehát könnyebben megzavarható idegrendszerû egyének, az úgynevezett költõk és mûvészek tipikus módon viselkednek. Ágaskodni kezdenek, nyújtózkodnak, szemük kifordul, fejük megdagad, összefüggéstelen szavakat dadognak: mintha csodálatos látomások gyötörnék õket. Meg kell adni, hogy a fent említett ingerek nagyon erõsek, és legyõzésükhöz igen fegyelmezett elme szükségeltetik: - õ maga, aki csillagvizsgálóból figyelte egyszer egy ilyen közönségesen oihá-nak nevezett ködfolt közeledését, csaknem megzavarodott tõle, kiáltásokban tört ki, artikulálatlan és értelmetlen hangokat ejtett ki, amiket hangutánzó betûkkel késõbb fel is jegyzett magának, ilyeneket, mint „ó, ó, ó, édes, gyönyörû, Nusikám, muncikám, mancikám, kuncikám, puncikám, életem, csillagom, mindenségem, zsófikám, kegyen (vagy legyen?) a feleségem” stb.

Nyilvánvaló, magyarázta tovább Xa-ra, hogy a költõknek és mûvészeknek ezeket a különben igen hatásos és sugalmazó megnyilatkozását csak a szigorúan ellenõrzõ kritika szemüvegén át szabad nézni, ha azt akarjuk, hogy ezeknek a bullok-oknak mûködését is be tudjuk kapcsolni a mûvelõdésnek és fejlõdésnek abba a folyamatába, mely a társadalom radikális megszervezését és átalakítását célozza: le kell vonni belõle azt, ami betegesen túlfûtött képzelõdés, ábránd, õrület, agyrém: redukálni kell a valóságra, ami lelkünkön át elferdítve, túlozva, összezavarva, kielemezetlenül ömlik elõ - ki kell hámozni ebbõl a zagyva, csillogó halmazból az egyszerû, általános absztrakciót, a valóságos tényeket, a nagy szociális igazságokat, mint amilyen a történelmi materializmus, a létért való küzdelem, a nemek harca, az erõsebb kiválása és a fajvédelmi különítmény. Ezeket kell szem elõtt tartani, hogy egyre szélesebb rétegeket vonhassunk a nagy munkába, felvilágosítva a tömegeket, azokat a ködfoltokat is, amiket oihá-knak neveznek, hogy egykor hasznos, munkás tagjai és támaszai lehessenek a bullok-társadalomnak.