TIZENKETTEDIK FEJEZET

Halvargó külügyi helyzete. - Háború a tornyok között. - A háborút követõ
társadalmi mozgalmak rövid leírása. - Szerzõt elfogják, megmenekül,
majd egy csodálatos tünemény révén elhagyja Capilláriát, és visszatér hazájába.

Halvargó külügyi helyzete az utóbbi években válságosra fordult. Az Egyesült Tornyok Birodalma, mióta az „Általános Toronyvédelmi Jog” kodifikálva lett, hatalmas lendületben vetette rá magát a fegyverkezésre. A szikrát egy heves goncsargó dobta ki, mely három tornyot pusztított el: a szerencsétlenséggel Halvargó-t vádolták a többi tornyok, az volt a vád, hogy túlépítkeztünk, túl sok anyagot halmoztunk fel, ez a torlódás megsûrûsítette a vizet fölöttünk, áramlatokat idézett elõ, s ezeknek tulajdonítható az összeomlás. A Birodalmak vezetõ férfiai egyre hevesebben sürgették az összetartás fokozását, erõteljesebb munkára serkentették a polgárságot, nehogy a többi tornyot is utolérje a végzete - hangoztatták a lefegyverzés szükségességét, amit, ha kell, erõszakkal is, tûzzel-vassal végre kell hajtani.

A mi idõszámításunk közepe szerint június közepe felé aztán kitört a háború a tornyok között. Halvargó a Baloldali Szövetséghez tartozott, s mint ilyen, elszántan és elkeseredetten szállt síkra meggyõzõdése mellett, mely szerint a goncsargó-t nem az építkezés csökkentésével, hanem inkább fokozásával lehet csak megakadályozni: elvégre kívánatos volna, hogy két-három torony közös államfõ alatt mûködjék, s ezeket a tornyokat, ha másképpen nem megy, el kell foglalni erõvel. Éppen azért, mihelyt a háború kitört, vízmentesen elzártak minden kijáratot, nehogy a gyáva csõcselék megszökdössön, s kitérjen a katonai kötelezettsége elõl. A kijáratok elzárásával sikerült elérni azt a lelkes hangulatot, mely a támadáshoz szükséges - az egész torony izgalomban volt, mindenki az egyetlen kijárat, a tetõpárkány felé tolongott, ahol az elsõ összeütközések folytak a szomszéd torony katonáival. Magam fõszurkálói rangban kerültem ki a harctérre, ahol mint bátor katona, csakhamar érdemeket szereztem, áthatva a Toronyvédelem eszméjétõl, mely a világot örök békével és boldog munkával kecsegtette.

Magát a hadjáratot s az utána következett idõket más könyvben írtam meg, mely azóta sok kiadást ért el. Itt röviden csak a fõbb adatokkal foglalkozom. Eleinte nagy sikerrel harcoltunk, rengeteg foglyot ejtettünk, ezeket a torony pincéjében zártuk el és tápláltuk - sajnos, óriási veszteségeink utánpótlását képtelen lévén bevárni, december végén a kurgi bullok-ok elõl kénytelenek voltunk visszahúzódni, feladni a terepet. A kurgi-k felgyújtották tornyunkat, és a védelemre visszamaradt õrséget lemészárolták. A Halvargó-val szövetségben álló tornyok vezetõségében is meghasonlott az egyetértés: egy eldönthetetlen nyelvtani kérdés adott alkalmat a hadvezetõség és diplomácia közti nézeteltérésre. A diplomácia nyelvtudósai azt követelték, hogy a bullok-társadalom nagy érdekeire való tekintettel törölni kell a szótárból és köztudatból az egyes szám elsõ személyû személyes névmást, s a többes szám névmásával kell behelyettesíteni - szerintük minden bajnak az volt az oka, hogy az „én” névmás vonzatait lehetetlen összeegyeztetni a „mi” névmáséival - hogyha egy diplomata azt mondta, „mi hajlandók vagyunk utolsó csepp vérünkig stb.”, akkor ebbe a „mi” szócskába beleértették az „én”-t is, vagyis õt magát, ami képtelen helyzetet idézett elõ, míg ha a katona a harctéren azt mondta, „én éhes vagyok” vagy „én megdöglöm”, ebbõl az ellenséges torony diplomáciája mindjárt arra következtetett, mintha odaát valami baj volna, holott errõl szó sem volt. Ebbõl mindenféle félreértések származtak, amiket a diplomaták szerint, az „én” szó és fogalom gyökeres kipusztításával lehetett volna csak elintézni.

Ennek a felfogásnak hirdetõi diadalt arattak, minthogy egy újabb goncsargó az egész mozgalomnak új irányt adott. Már a háború alatt az egyes tornyok belsejében szakadás következett be - a harcolók fele be akarta fejezni a háborút, a másik fele folytatni akarta. A két párt harcba keveredett egymással, eleinte tornyonként, késõbb, felismerve azt az erõt, ami a tornyok közti szövetkezésben rejlik, az egyes tornyok háborúellenes pártjai összefogtak egymással, szemben a háborús pártok blokkjával, mely szintén toronyközien szövetkezett akaratának, a tornyok közti háború folytatásának keresztülvitelére.

Ez a háború igen soká tartott, mindkét részrõl rengeteg foglyot zsákmányoltak - végre nagyobb fegyverkészletével és kegyetlenebb, hevesebb támadásaival a mérsékelt, háborúellenes párt gyõzött, s rákényszerítette a békét ellenfelére.

A Többesszámú Személyes Névmás ötös tanácsa, miután ilyenformán diadalmaskodott, hozzálátott második nagy feladatának, a békés munka biztosításának elõkészítéséhez. Ebben ismét nézeteltérések támadtak a nyelvtudósok egy része az elsõ személyû személyes névmás eltörlése után követelte az elsõ személyû birtokos névmás kipusztítását is: azzal érvelve, hogy a „miénk” szó feleslegessé teszi az „enyém”-et, és megoldja a gazdasági kérdést. Hiába érvelt a Másfél Éves Csecsemõk Konzervatív pártja azzal, hogy az „enyém” szót elõbb ismeri az ember, mint az „én”-t, s így annál általánosabb jelentõségû - a forradalom ellenállhatatlanul kitört, s felzúdította az alsó párkányok dolgozóit. Tudósok jelentkeztek, akik kimutatták, hogy a bullok-ok eddig rengeteg munkát pazaroltak azzal, hogy emeletenként építették fel a tornyot - hiszen a cél a tenger felszínének elérése lévén, teljességgel elégséges, ha mindjárt a legfelsõ emeletet kezdik el építeni, s ehhez a munkához haladéktalanul hozzáfognak. Evégbõl leghelyesebb, ha az alapot építõ bullok-ok feljönnek a legfelsõ emeletre, leszorítják a fentieket a pincébe, lerombolják az eddigi építést, és újra kezdik az egészet, fönt, a tizedik emeletnél. Darabig gyõzött ez a felfogás, a rombolást megkezdették, az ellenállókat lecsukták - míg végre valaki rá nem jött, hogy nem ér az egész semmit, mert azok a bullok-ok, akiknek a tizedik emeletet kellene építeni, még kicsikék, éretlenek: a felnõtt pinceépítõk pedig nem értenek hozzá. Más megoldást kell keresni.

Ezek után gyors egymásutánban következtek a különféle, a goncsargó elkerülésére vonatkozó megoldások, s azoknak kipróbálása, alkalmazása. A mozgalmakban, melyek így egymásra következtek, erõsen kivettem a részemet, mint Halvargó lelkes polgára - tagja voltam annak a társaságnak, mely a személyes és birtokos névmás üres harcait elvetve, inkább az igealakok, és idõmeghatározások javítását ajánlotta, s mely egy idõre felül is kerekedett azzal a programmal, hogy minden jelen idõben történõ cselekvést úgy kell tekinteni, mintha az a jövõben zajlana le. Miután tudósaik pontosan kiszámították, hogy ezerkétszáz év múlva szükségképpen ilyen és ilyen ruhában fognak járni a bullok-ok, így és így fognak élni, ezt és ezt fogják akarni, ilyen és ilyen államformában fognak élni, ilyen és ilyen képeket fognak festeni és verseket fognák írni, ezt és ezt fogják enni, nyilvánvaló, hogy nagy idõt takarítunk meg, ha a pontos számításoknak ezeket az eredményeit már most gyakorlatba hozzuk, és úgy cselekszünk, mintha az ezerkétszáz év már elmúlt volna. A Jövõbelátó Szociálgumihúzó Párt uralomra is került, és két napig úgy ment minden, mint a karikacsapás, és ment volna tovább is, ha egy hirtelen támadt járványos bélhurut és annak kellemetlen következménye véget nem vet a dolognak: a szörnyû bûztõl elszédültek a vezetõk és kénytelenek voltak átadni helyüket, fenntartva álláspontjukat, hogy a számítás azért tökéletes volt, csak a bélhurutról feledkeztek meg, aminek nem õk az okai, hanem a hirtelen támadt rossz idõjárás, mely délutánra váratlanul beborította az eget - azt igazán nem lehet követelni a tudósoktól, hogy megmondják, milyen idõ lesz egy óra múlva, mikor nekik ezerkétszáz évre kell elõre gondolni. - Ezután a Tavalyihóvisszafagyasztó Egyesület vette át az uralmat, mely okulva a szörnyû pusztítás emlékén, amit a Gumihúzók okoztak, azt a felfogást tûzte zászlójára, hogy miután a jövõt nem lehet ismerni, a múltat ellenben igen, legjobb lesz ott újrakezdeni mindent, ahol ezerhatszáznegyven év elõtt abbahagytuk. Ennek megfelelõen mindenkinek vissza kellett menni illetõségi helyére - az adósnak nem kellett fizetnie, aki ellenben pénzhez jutott közben, elvették tõle, és odaadták annak, akié ezerhatszáznegyven év elõtt volt. Így az egymásra következõ hatalmak alatt mindenki jutott valamihez, rosszul csak azok jártak, akik úgy akartak élni, mintha június harmadikán csakugyan június harmadika volna és nem szeptember kilencedike vagy március tizennyolcadika - ezeket a Gumihúzók és a Hófagyasztók egyaránt büntették, és börtönbe csukták. A kisebb-nagyobb kollektív mozgalmak, a társadalomtudomány és bullok-tan, valamint a toronyvédelmi eszme fejlõdésével egymást követték a nagyszerû eszmék. Voltak, akik szakítva a monisták földhözragadt felfogásával, azon az alapon nyúzták le egymás bõrét, hogy a bullok nem oktalan, vérengzõ állat, hanem kettõs lény, lélek és test, kit a közönséges, létért való küzdelem által irányított kiválogatódás mellett a megismerés és belátás kormányoz - mások ismét a fajvédelem és fajnemesítés érdekét tartva szem elõtt, bebizonyították, hogy egy bullok értékét, erkölcsi és selyemhernyó-tenyésztési szempontból, az határozza meg, hogy ki volt az apja és az anyja: hogy õ maga kicsoda, vagy hogy õ egyáltalában a világon van, az egészen lényegtelen, mint ahogyan a lóversenyen is aszerint bízunk a versenyzõ lovakban, hogy milyen családból származtak. A gondolkodókat és írókat elkergették helyükrõl, helyükbe a kémikusok egy sajátságos fajtája került, akik, bizonyos csoportok szerint, kimutatták az emberek gondolkodásában és cselekvésében azokat a vonásokat, amikre elõre következtetni lehet, aszerint, hogy hol születtek: ezt aztán világszemléletnek nevezték el. Késõbb ez a tudomány igen kifinomodott: különféle tulajdonságok alapján állította szembe egymással a bullok-okat, kiderült, hogy a haj, a fül, a körmök növése, színe, szaga és halmazállapota szoros összefüggésben áll a bullok természetével és szándékával - így keveredtek harcba elõször az alacsony növésûek és a magasak, aztán a kiálló pofacsontúak és a beesett szemûek, a szõkék és a barnák, a kövérek és soványak. Késõbb, sajnos, némi zavarok állottak be, éppen az ember- és fajisme apostolainak túlságosan kifejlõdött tudása és érzéke következtében, a legutolsó nagy harcban, melyben rengetegen estek el, lettek földönfutóvá, vesztették el mindenüket, s mely két fajta között folyt, az Orronszemölcsötviselõk és az Elõrehajlófülcimpásak között, kiderült, hogy vannak, akiknek szemölcs is van az orrukon, azonkívül a fülcimpájuk is elõrehajlik, viszont olyanok is, akikre egyik se áll: s így ebbõl a szempontból mégse lehetett két részre osztani az egész bullok-ságot, hogy hatásosan vívják meg a nagy világszemléleti harcot. Elölrõl kellett kezdeni az egészet - megint visszatértek a naiv néphithez, mely oihá-nak nézi a ködfoltokat -, a közös veszedelmet, a goncsargó-t pedig a gondviselés büntetésének. Abban az idõben, mikor - mint ahogy azonnal látni fogjuk - váratlanul el kellett hagynom Capilláriát, a nagy küzdelem éppen ebben a stádiumban volt, s így láttam utoljára: hogy azóta mi történt, nem tudom: utolsó emlékem tehát erre a nagy fellendülésre vonatkozik, ami a legyõzött Halvargó politikájában beállott. Goncsargó-kormány vette át a hatalmat, megalapította az Elsõ Goncsargó Szövetséget, szemben a hitetlenekkel, Goncsargó Fogyasztási Intézet létesült, Biokémiai Cipõgyár, más szóval Goncsargóbanhívõk Politikai Kormánypártja, amely nagy erõvel igyekezett rendet teremteni a toronyban. Magam, aki jó néhány harcban részt vettem, tekintettel ismeretlen származásomra, eleinte gyanúban álltam a Goncsargópárt elõtt: késõbb azonban egy felolvasásommal, amit a „Goncsargóirányzat és a nemzeti eszme nemzetközi terjedése, különös tekintettel a gépalkatrészek által kitépett fülekre” címen tartottam, ismét felszínre vergõdtem Xa-ra oldalán, aki ebben az idõben, elveinek fenntartása mellett, ismét vezetõ és irányító egyénisége volt a hatalomnak.

Capilláriából való szabadulásom története néhány szóval elmondva ennyibõl áll.

Egy napon megjelent nálam a kormány egyik megbízottja, és felszólított, hogy mint az oiha-kérdés ismerõje, vállaljam annak a küldöttségnek vezetését, melyet Halvargó indított az egyik elég távol levõ toronyba, ahol a csillagászok goncsargó-t jeleztek, s ahonnan segélycsapatokat kértek tõlünk a felbomlott rend helyreállítására. A megtisztelõ megbízatást elfogadtam, s egy reggel útnak is indultunk. Utunk napokig tartott, sok akadályt kellett leküzdenünk - végre azonban elértük a szóban forgó tornyot, ahová be kellett volna vonulnunk. Csakhogy a felkelõk bekerítettek bennünket, lefegyverezték kíséretemet, s mielõtt a kaput átléphettem volna, letartóztattak mint árulót, és börtönbe vetettek. A vizsgálati fogságot nem volt módomban kitölteni, közben ugyanis beállott a goncsargó, a bullok-ok nagy része elpusztult, a többi elmenekült. Éjnek idején hagytam el börtönömet, melynek õrei eltûntek mellõlem - rettenetesen kimerülve és halálra csigázva vettem utamat bizonytalan irány felé, egyre bujkálva és aggódva, nehogy ellenséges bullok-ok közé kerüljek megint, akik nem ismerve a helyzetet, szabadulásomat szökésnek minõsítenék, s egyszerûen fõbe lõnének, vagy levennék fülemrõl az odatapasztott kopoltyúkat, s én megfulladnék. Egy õrjárat üldözõbe is vett, de egérutat nyertem, s a korallerdõ védelmet nyújtott.

Hajnalban emelkedni kezdett a talaj, a beszûrõdõ világosságban fölfelé kapaszkodtam, s végre elértem a hegy csúcsát, ahol kimerülten és halálra váltan estem össze. Úgy éreztem, végem van, nincs menekülés, nem mehetek sehová, nem vesz senki védelmébe - az oihá-k elûztek, a bullok-ok halálra keresnek: nyomorultan el kell pusztulnom. Hangosan fohászkodni kezdtem s átkoztam sorsomat és tulajdon dõreségemet, mely annyi keserves tapasztalat után, újból felkeltette bennem az utazás vágyát és ingerét. Azt hittem, utolsó perceimet élem, és soha nem látom többé szeretett hazámat, s már-már azon voltam, hogy letépve kopoltyúimat, megrövidítem szenvedéseimet, mikor rettentõ zúgás és dörgés és rengés térített magamhoz. Egyidejûen megrázkódott alattam a talaj, s forró tajték csapott föl mellettem. Iszonyú erõvel ragadott meg, tovasodort, meghengergetett és fölkapott - lélegzet után kaptam, és elvesztettem eszméletemet.

Tulajdonképpen nagyon egyszerû dolog volt, ami velem történt, csak a sajátságos körülmények tették rendkívülivé. Késõbb értettem meg az összefüggést, amit különös kalandom magyarázatául elõrebocsátok. Az a hegy, ahová kerültem, a tengerfenék egyik tûzhányója: ami magával ragadott, az a tûzhányó kitörése volt. A vízben rögtön fehér tajtékba merevülõ láva fölemelt, s míg ájultan sodródtam benne, oly eleven erõt helyezett el tagjaimban, mely elégséges volt, hogy a tenger felszínére kidobjon. Mikor magamhoz tértem, a keskeny zátonyon találtam magam, melyet a kitóduló tajték alkotott azon a helyen s melyet a hullámok lassan ringattak és sodortak észak felé. Kopoltyúim már nem voltak rajtam. Körülnéztem, megdörgöltem szemem, s ámulva bámultam bele a Napba s a kék ég harangjába, melyet oly sokáig nem adatott láthatnom. Estefelé volt, az ég felhõtlen, partot nem láttam sehol.

Huszonnégy órai hányattatás után egy cirkálóhajó felfedezett, és kimentett szorult helyzetembõl. Elsõ nap semmi jelét nem éreztem annak az idegbetegségnek, mely aztán kitört rajtam, s melyre, mint ideiglenes elmezavarra, ma már csak szégyenkezve emlékszem vissza. Csak mikor partot értünk, s a cirkáló kapitánya érdeklõdött kilétem és kalandjaim iránt, vettem észre, hogy nem az vagyok, aki voltam. A férfiak szagát elviselhetetlennek találtam, a kapitány kérdésére oiha-nyelven válaszoltam, aminek furcsa rikoltozásai annyira megdöbbentették a jó embert, hogy a hajó orvosát kérte, vizsgálna meg s helyezne el valamelyik kórházban. Én azonban, még mielõtt ez megtörténhetett volna, kereket oldottam, és kiszöktem a városba. Megtudtam, hogy Franciaországban vagyok, Marseille közelében: megvizsgálva zsebeimet, némi aranypénzt fedeztem fel, amit a tenger alatt való hosszas tartózkodás nem áztatott úgy el, mint ruháimat és csizmámat. Ezen a pénzen egy kereskedésben nõi ruhákat vásároltam, titokban felöltöttem azokat, hamis hajat tettem a fejemre, kipirosítottam a szájamat, és rizsporral kentem be vastagon az arcomat a marseille-i szép nõk mintájára. Csak homályosan emlékszem ezekre és az ezekhez hasonló bolondságokra, amiket a következõ hetekben elkövettem. Ez a kevés is, amire emlékszem, néhány hét múlva jutott eszembe, mikor a doveri tébolydában, ahová becsuktak, kissé kipihentem magam, s orvosomnak, a jóságos és megértõ Mr. Foxnak, a lábadozás óráiban elmondtam rémképeim keletkezését és történetét. Bûnbánóan meggyóntam, hogy a bullok-ok közt való szenvedésektõl meggyötört és önmagából kifordult aggyal az elsõ napokban valami zavaros, tébolyult elhatározás, vagy inkább rögeszme lett úrrá fölöttem - hogy nem leszek férfi többé, vagy ha igen, csak azért, hogy felvegyem a harcot az emberi fajta elnyomója és rabságban tartó zsarnoka, a nõ ellen - felveszem a harcot, saját fegyvereivel, a közönnyel, a hazugsággal - álruhában, nõi álarcban férkõzöm közéjük, kilesem titkaikat, és ezeknek birtokában felszabadítom boldogtalan és tudatlan bullok-társaimat.

Ezeket az ostobaságokat szégyenkezve mondom el s mondtam el már akkor a jóságos dr. Foxnak. - Kipihenve furcsa utam fáradalmait, még néhány hetet töltöttem az elmegyógyintézetben, melyeknek lepergése után, értelmes beszédemet hallva, s az orvosok véleménye alapján, az igazgatóság gyógyultnak minõsített. 1922. március 4-én hagytam el az intézetet, s néhány nap múlva, pontosan március 10-én, érkeztem szülõvárosomba, Redriffbe, ahol nõmet és gyermekeimet jó egészségben találtam.

Gulliver hatodik útjának vége