KRÚDY GYULA

BUDAPEST - NAGYREGÉNY

MÁSODIK FEJEZET

Európában jobbra, a harmadik zsalugáter mellett állott akkor egy kocsma, félig a földben, melyben régi kisasszonyok délután strimplit hímeztek, és az eresz alatt Knezmicsné fekete macskája poros akácfákról és a dűlőút végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről ásítozott. Hatkor megszólalt ebben a kocsmában egy kis princesse, régi kőrisfából, ennek a fejében apró zenélő szerkezet volt, és ezt zenélte: "Du hast mich nie geliebt, Augusztin."

Délután Knezmicsné és a régi kisasszonyok promenádére indultak, végigsétálták a redut környékét, aztán letértek a Városerdőn túl, a Tattersall felé.

Ottan éppen repülőverseny volt, Knezmicsné és a régi kisasszonyok a hatos fészer előtt álltak meg, és benéztek. Székely, a kurátor, betessékelte a régi kisasszonyokat, és megmutatta nekik a repülő masinát.

Ódon, tömör masina volt, a harmincas évek patinájával. Két szárú felülete kalotaszegi varrottas bádogból tompult; rozsdás, régi vasak tartották össze a kedves, otthonos, nyikorgó szerkezetet. Ilyen régi, harmincas repülőgépe az egész városban csak neki volt, a "főúrnak", ahogy nevezték. Az ülés barnásvörös, nyűtt bársony: két kis ablaka, amin az utas kinézhetett, pókhálós üveggel; - az ablak peremén muskátlis cserepek. Kormánylapátját egy csepeli tutajból eszkábálták oda; a kormány szélén még rajt' ült egy öreg tót, akit ottfelejtettek, és olyankor, mikor a gép döcögve és nyikorogva felszállott a levegőbe, az öreg tót furulyázni kezdett. A légcsavarra - régi zsalugáterekből eszkábáltatta össze az uraság - nefelejtseket hímeztek régi kisasszonyok, könnyhullatások között: a légcsavar szélén, olyankor, mikor repült, két kékdolmányú hajdú ült, hosszú féderes ostorral és zsalugáterrel - ezek néha rávágtak a motorra, ha elakadt, különben keveset beszéltek, hanem a bajuszukat pederték. Teteje is volt a gépnek, jóféle, illatos kecskebőrből, amin régi rovátkák sorakoztak.

Ilyen volt a "nagyúr" masinája. Ha útra kelt, a két hajdú belevágott a kis kávéfőzőbe, ami motorul szolgált: ilyenkor a harmonikás ferde kéményen fekete füst szálldogált fel a kékséges égbe. Nagy döcögve és nyikorogva felszállott a masina - ferdén mászott a levegő kátyújában, berregett a gőzdaráló, a muskátlik lebegtek, a hajdúk zsalugátereztek... aztán egyszerre megállt az egész miskulancia. Ilyenkor régi, színvas létrát támasztottak neki, és a régi kisasszonyok lesétáltak ezen a létrán - földre, mint az angyalok.

A NEGYVENKETTES ZENÉLŐ MORDÁLY

Harctér, 1916.

Egy napon Szindbád arra ébredt régi, mahagoni ágyában, hogy elfelejtette a mályvaszínű dáma nevét, akivel aznap találkoznia kellett a Normafa alatt.

Ebben az időben Szindbád lelkében nagy változások voltak észlelhetők, amikről ő maga is tudott. Valamely hatással lehetett rá bizonyára az a régi könyv, ami fehér nachtkasztliján feküdt, s amit az este olvasott, de nem értett.

Igen régi dolgokról volt szó ebben a könyvben, melynek címlapjából egy szép este Szindbád fidibuszt csinált, s így a dátumot nem volt módjában megállapítani. De lehet, hogy már egy vagy két hónap is eltelt azóta, hogy ezt a könyvet valami régi levente vagy íródiák megírta: valami gorlicei vagy milyen áttörésről volt benne szó, úgy látszik - és Szindbád az áttört strimflikre gondolt, amit a régi Spenót utcában látott egyszer, a "Gerlicé"-hez címzett fogadóban. Azonfelül valami negyvenkettes ágyról is beszélt a szerző, de Szindbád nem tudta eldönteni, hogy látta-e azt az ágyat, azokban a vidéki vendéglőkben, ahol gyakran megfordult, s ahol finom dámák cipellőjéről és parfümjéről álmodozva, sokszor feküdt egyedül és elhagyatva. Ebben az időben Szindbád nem volt jókedvű.

Ebéd után a találka helyett (mivelhogy a mályvaszínű dáma neve még mindig nem jutott eszébe, és mivel restellte volna ezt elárulni) még egyszer megnézte azt a könyvet Szindbád, és végleg lemondott róla, hogy eszébe jusson, miről is lehet benne szó.

Különben is Szindbád nem szerette az effajta régi könyveket: ő az illatos és patinás jelent szerette, a pillanatok örömeit, egypár barátot, akikkel elbeszélgethetett a napi eseményekről, színésznőkről, Füredről, holdas estékről és krizantémumokról, miket kesztyűs kezek nyújtanak ki a szála vasrostélyán keresztül. Éppen azért elhatározta, hogy ma bemegy a New Pilvaxba, egy ábrándos Zerkovitzgavotte-ot meghallgat, és korán lefekszik.

A barnult asztalok mellett már ott ült a rendes társaság. Degré Alajos, Kuthy, Pákh Albert, Vay Sándor, Vachott Imre, Lakatos László, Balassi Bálint, Molnár Ferenc, Tinódy Lantos Sebestyén Károly és a mindig graciózus, mindig illatos és finoman mosolygó Jules Bakti, a "márki", ahogy maguk között nevezték. Régi, nehéz ezüstkanalak csilingeltek finoman a régi csészékben, melyekben a régi, ódon kávé füstölgött - egyesek régi, patinás sonkát ettek tojással. A zenélőóra finom kis hangja az "Irigylem a kannibál nőt" kezdetű valcert ismételgette.

Szindbádot felcsillanó szemekkel fogadta a kis társaság. Lakatos László éppen Laborfalvy Zsazsáról áradozott, aki a Teátrumban éppen tegnap alakította egy merész, modern eszmékkel harcoló, aktuális dráma hősnőjét: mindenki irigyen hallgatta az előadót, mert köztudomású volt, hogy verset írt egy olasz grófnőhöz, amit az illető nem kapott meg, mert a levelet visszaküldték a határról, "Kriegszensur durchgelesen und rückgesandt" felírással. Senki sem értette a társaságban, mit jelent ez: hát már nem lehet olasz grófnőhöz verset írni?

- Ma egy furcsa, régi könyvet olvasék - kezdte el Szindbád gondolkodva. - Szeretném, ha volna közületek, aki megmagyarázná nekem, mit jelentenek egyes dolgok, melyeknek érteményét fel nem foghatom, nem lévén járatos a régi kultúrhistóriában. Valami gorlicei áttörésről van szó, ezt még megértém, mert az áttört strimpfliket kedvelem - ami a drótakadályokat illeti -

- Ez csak a krinolinszoknya drótja lehet - vetette közbe L. László -, nem tudnám, mire lehetne még a drótot használni ezenkívül.

- Hanem a negyvenkettes ágy, vagy ágyú, az mi lehet? - tűnődött tovább Szindbád.

Ezen hosszan vitatkoztak, mindenki más verziót tudott - egyik gáláns történetet mondott el valamely úri színésznőről, akiért a Városmajorban két testőrkapitány duellált. Egy holdas este aztán a régi Rondella körül spinétet ivott holmi szerelmes poéta, szívére szorítva a dáma csipkés legyezőjét.

Végre Balassi, Molnár F., Sebestyén kezdett beszélni, és elmondta, hogy az ő nagyapja szólt neki valami háborúról, ami nagyon régen volt ezen a vidéken, talán két éve, vagy még több - és hogy akkor ez a negyvenkettes nem is fekvőhely, hanem mordály volt, fustély, vagy karabély, vagy mi, amit a régi, régi katonák használtak.

- Mordály? - mondta eltűnődve Szindbád - úgy képzelem, hideg báli éjszakákon használták, a városon kívül: piros, kopott lakkal volt befestve, csikorgó fogantyúkkal - szőke leányfej volt ráfestve, akvarellben, két kis galambbal - és egy kis ezüstlánc lógott róla, amit, ha meghúztak, a mordály muzsikálni kezdett - O du lieber Augusztin -

- Zenélő mordály - sóhajtott László merengve -, istenem, milyen szépek voltak ezek a régi dolgok... Istenem... a huszadik század... ezerkilencszáztizenhat... mért nem éltem akkor... mért kell nekem ausgetippelt a negyvenes években élni, közvetlenül a szabadságharc után, sré vizavi a Biedermeiertől...

- Igaz... miért kell... - sóhajtották együtt... és kívülről, a Rondella felől bólogatott a visszhang - "hát miért?"