MOLNÁR FERENC

NDR.

Első hatezer oldal

I

Egy pesti fiatalember ült a Központi-kávéház teraszán, közönséges fiatalember, és arra gondolt, hogy a menyasszonyával való szakítás, hálaistennek, minden különösebb vérzés és fájás nélkül fog menni, annál is inkább, mivel ő nem egy író vagy művész, akinél esetleg nagyobb emóciókat vált ki és mélyebb nyomokat hagy az efféle dolog, hanem egy egyszerű ügyvédjelölt. Ez a fiatalember ugyanis nem volt író, hanem ügyvédjelölt volt, erről szerző garantál és becsületszavát adja, annyira nem volt író, hogy inkább utálta az írókat.

De a menyasszonyát utálta legjobban a világon.

II

Zerkovitz Ella, az előbb említett fiatalember menyasszonya, nem az a nő volt, akibe az ember beleszeret. Az a nő se volt, akibe nem szeret bele az ember, inkább az a nő volt, akibe vagy beleszeret az ember, vagy nem szeret bele, mégis beleszeret. Zerkovitz Ella az a nő volt, aki egyszerűen nem fontos, aki után az ember megfordul az utcán, de miután megfordult, már nem tudja, miért fordult meg, és legjobban szeretne visszafordulni. Többnyire vissza is fordultak a férfiak. Ha lett volna valaki, aki Zerkovitz Ellával mélyebben és behatóbban foglalkozott volna - aminthogy ilyen eddig még nem akadt, és nem is fog akadni -, az meglepetve vette volna észre, hogy Zerkovitz Ella egészen közönséges kis tucatnő, egy hajderekata, egy gyerünkcsak, egy kis mittudoménmilyen, egy kis úgysebánom és fogalmamsincsrólamiféle és így tovább. Egyébként feltűnően csinos, de alapjában véve meglepően csúnya leány volt, inkább buta, mint szép és inkább szeplős, mint jó tanuló. Egyik lába tíz centiméterrel rövidebb volt, mint a másik, de ezt nem igen lehetett észrevenni, mert viszont a másik lába tíz centiméterrel hosszabb volt.

III

Andor kinézett a kávéház ablakán, és még egy konyakot rendelt. Most, hogy végleg szakított a menyasszonyával, úgy érezte, hogy még maradhat egy-két hónapig. Alapjában véve nagyon okosan tettem, gondolta magában elégedetten, hogy ezt a dolgot leráztam a nyakamról. Olyan világosan látta most, mint még soha, hogy milyen közönséges, ostoba, rossz szívű, csúnya, jelentéktelen kis vacak volt az ő menyasszonya. Kis vacak, mondta magában, vaccak, két c-vel, az én kis vacakom, rongyom, senkim-benkim, szívvérzés kis vacaka, nem is szabad vele törődni, édesanyám, kisanyám. Juj, de örülök, hogy vége, mondta, sírni tudnék örömömben.

És belesírt a kisimbiszbe, kisírta a kisimbisz közepéből azt a kis szardíniagyűrűt és jajistenem, mondta, de örülök, hogy nem vagyok egy afféle rongy szentimentális ember, mint az a büdös hulló falevél a Zerkovitztól.

A pincér hozta a konyakot.

Második húszezer oldal

I

Egy konyakot rendelt, és kinézett a kávéház ablakán. És hát nem és nem, tűnődött magában Andor, reggelfelé, miután harmincnyolcadszor ölelte magához szerelemtől reszkető, meztelen testét a nagyhercegnőnek, aki rábukott az utcán, és nem akart lemenni róla, és ide is velejött, a szuterénhelyiségbe, ahol már egy fél éve várták a reggelt, mert úgy volt, hogy Andornak reggel sürgős dolga volna a hivatalban. És hát nem szeretem, hát mi ez, azt az utolsó, piszok kis nőt, mondta ijedten - de hát akkor honnan ez az irtózás, ez a közöny bennem ezzel a kis nővel szemben, akivel csak harmincnyolc éve élek együtt, még csak kilenc gyerekünk van, és én máris csömört érzek? No de most már biztos, hogy egy utolsó nő az a Zerkovitz Ella, egy senki, jaj de rájöttem erre, de rájöttem, istenem, de jókedvű vagyok, de kiismertem azt a Zerkovitzot, azt a dalköltőt, mégiscsak egy hallatlan, hogy eszembe se jut többé, hogy az ember így tönkremenjen, így, ilyen utolsóan, hiszen nem is olyan szép ember az az Ányos Laci, hogy ennyire fájjon, csak mikor a saját dalait énekli, csak akkor szép, de énnekem nem kell, nekem nem, ha idejönne, elszaladnék, csak megdöglök bele.

Felhúzták a nagy csillárt, a biliárdasztalon harmatosan csillogtak a friss golyók. A kék hegyek mögött lassan, méltóságosan kidugta fejét a fejeramt.

- Fizetek - mondta. De már tudta, hogy Ányos Laci mélységes szép szemeiben is csak a menyasszonyát szereti. Mit ér, hogy dalköltő, mit ér minden. És lassan, élvezettel megnyomta a revolver ravaszát.

II

Rendelt még egy ablakot, és kinézett a konyak kávéházán. Most már szelíden és csendesen mosolygott; mint egy kisgyermek, aki tudja, hogy mi illik, csendesen és okosan figyelte, vizsgálta önmagát. Öreg, illedelmes csecsemő lett, már csak Ányos Laci és a menyasszonya iránti véghetetlen, tépő közöny élt benne, az az érzés, hogy teljesen megfeledkezett róluk, és hogy már nem bánja őket, és már úgy unja az egészet, ezt a dolgot a menyasszonyával, mint a dögöt - minden más kiszáll belőle. És okosan, kedvesen, szelíd mosollyal figyelte, kicsit gúnyosan figyelte, hogy patakzik elő két szeméből a véres könny, és hogy bömböl elő a torkából a sivalkodó sírás két óra hosszat, megállás nélkül. Szerelem múlásán ne fogjon el bánat, énekelte zokogva, és pokolian mulatott rajta, hogy ez hogy meghatja őt, és azt is, hogy ha nem szeretsz, mért csaltál meg, és felállt, és egy slukkra felhajtotta a marólúgot, pedig igazán nem egy szentimentális ember volt.

- Fizetek - mondta, és csak aztán esett össze.

Harmadik negyvenezer oldal

I

Utolsó napja így telt el.

Ablakolt még egy rendeletet, és kikonyakolt a könyökömön. Most már tudta, mit kell tennie. Csendesen felállt, felment a negyedik emeletre, becsöngetett egy Weisz nevű óráshoz, de mielőtt az órás kijött volna, visszament a harmadik emeletre, és a pénztárcáját betette az ablakmélyedésbe. Aztán a közoktatásügyi minisztériumba hajtatott, kedvesen elbeszélgetett a portással, és szelíd, bánatos hangon szalámit kért tőle. A szalámit átkötötte piros szalaggal, de nem adta postára, hanem gondosan becsomagolta a kefék közé. Pontosan kifizette és elküldte a kocsit; kicsit, nem sietősen sétálgatott a földalatti villamos két állomása között. Fél négykor megnézte az óráját, elmosolyodott, felment az Aradi utca 42-es számú házának harmadik emeletére, a házmestertől elkérte a kapukulcsot: és közben, míg odaadta, megette a stamperli meszet.

És egyszerűen, minden póz nélkül felkente füleire a spenótot.

II

Az orvos azt mondta, hogy tudományos szempontból az eset elég rendkívüli. Csak úgy történhetett meg, hogy Andor, mikor aznap este bement a kávéházba, nem vette észre, hogy Pest a Szélesség 0 fokán lévén, az éccaka hat hónapig tart. Az ötödik hónapban már észrevett valamit, de akkor úgy gondolta, hogy most már nem érdemes hazamenni a kávéházból, hisz egy-két hónap múlva hajnalodik már, és megspórolhatja a kapupénzt. De szervezete nem bírta az éjszakázást.

Egy perccel az agónia előtt az orvos a beteg szája fölé hajolt és megkérdezte:

- Legyen őszinte - a menyasszonya miatt ölte meg magát?

Andor csendesen bólintott. Az orvos eltűnődött.

- Szép leány? - kérdezte aztán tiszteletteljesen. A haldokló rettentő erőfeszítéssel biggyesztette fel száját.

- Ízlés... dolga... - lehelte alig hallhatóan - nekem... nem tetszik...

Annak a hordárnak, aki a gyászjelentést felvitte a lapokhoz, elöl hiányzott az egyik foga.

ÁTTÖRÉS PERGŐTŰZBEN

Sajtóhadiszállás

A lafettáknál három tiszt áll, és valamit integetnek a kezükkel: előrebökik az ujjukat, aztán megint visszarántják - innen, a két fa között, ahol autónk áll, úgy néz ki, mint a svédtornázás, vagy mint mikor valaki az ujjait ropogtatja és számol. És mikor előrebökik az ujjukat, azt mondják "meg" és mikor visszarántják, azt mondják "glesz". Ebből annyit hallani végre, hogy "glesz". És minden "glesz" után egy sipító hang így tesz "zimm" - úgy, hogy az egész összefolyik és így hangzik "gleszim".

Most ez a gleszim van itten, az egész világ gleszim és mindenütt, északon és délen. Franciaországban és az ír partokon azt mondják egymásnak: gleszim. Ez, úgy látszik, így van.

Ezt a gleszimet úgy hívják hivatalos nyelven: pergőtűz.

Az ezredes megáll előttünk, és valamit csavar egy tárgyon, aztán fölemeli és körösztülnéz. Visszafordul és int, nem értem, mit mond, a sofőr érti, és lassan megindul. Az ezredes fölemeli a kezét, mintha egy láthatatlan drótot fogna meg a levegőben, szinte hallani lehet a drótot, amint így tesz: ssss.

Most egy dombra érünk, aminek olyanféle formája van, mint egy széknek - a szék támlája kifelé van fordítva, három egyenes fa, amin keresztül ki lehet nézni, és lent terül el a síkság, mélyen alattunk, egészen a láthatárig, ahol vékony vonalak húzódnak. Az ellenséges lövészárkok.

Ha így nézi az ember, semmi különöset nem lát rajta - egy nagy tepsi, aminek a széle föl van kunkorítva, és az egész be van kenve zöld vajjal. Elöl, közvetlenül alattunk az ágyúk és az ágyúk előtt, kis távolságban egy vastag, tömött, töltésszerű vonal - az összecsavart lepény, a tepsi szélén. Ez a lepény a mi gyalogságunk.

Az ezredes odajön, és udvariasan köszön. Bátorítóan mosolyog ránk. Wir werden etwas sehen, meine Herring. Így mondja Herring, vagy legalábbis így lehet érteni. A sofőr megmagyarázza, hogy támadás lesz; a szemben levő állásokat, amiket hat hónap óta tart az orosz, el kell foglalni.

Kimászunk a két fa széléig, most a szék támláján himbálózunk és lenézünk. Előttem egy fű áll, és néz.

A gleszim most egészen lent van, mélyen, és már csak úgy hallani: szi, szi. Fél óra telik így el. Erős, kis robaj hallatszik, nem túlságos. Egyszerre, mintha remegni kezdene a levegő. Valaki meglök, mond valamit nem hallom, csak a szája mozgásából értem, hogy most, most, nézzek minden szememmel.

Kinézek. Nem látok semmit, a meine herring sem lát semmit. De igen: a tepsi szélén a lepény mintha lassan mozogna: fortyog és fölfúvódik, mintha begyújtottak volna alája. Aztán óvatosan kifordul, rá a tepsire és szélesedik. A fortyogás egyre nő, brumm, brumm, így tesz. Meine herring.

De csak ezt hallom és ezt látom, és közbe a fűre fölmászik egy katicabogár, óvatosan dörgöli a lábait. Az egész világból, a gleszimből és a tepsiből és herringből, ez a katicabogár dörgöli a lábát, és egy percre elszörnyűködik az ember. Milyen furcsa. Ma egy éve a Margitszigeten ültem, és kávét ittam, és a pincér azt mondta: alásszolgá, urasága. És a kávéház még most is megvan, és az emberek ülnek, és málnaszörpöt isznak, és irodalom van, és azt mondják: Kovács úr, eljön a színházba? Kovács úr szívesen szokott színházba járni, ma mért nem jön színházba, Kovács úr? - és Kovács úr, doktor úr, azt mondja: igen, esetleg, kellemetesen, miért ne, doktor Doktor úr. Hol van ez? Mi volt ez? Szavakban beszélnek. Múlt héten egy feldspitálban láttam azt a pincért, be volt lőve a melle, de nem akart feküdni, három napig ült egy szétlőtt ágyú csövében, és folyton tüzelt, már belelőttek, lőtték az ágyút, a földet, pincért, de a pincér hangosan nevetett, és egy hosszú rudat kidugott a csőből, amire az volt írva: "Az Est" - és vicces kuplékat mondott, és néha csendesen azt mondta "idi samjám", így mondta "idi samjám", de az "idi samjám" nem gyött.

Igaz volt az, hogy éltem és kávéház volt és újságok, amikbe írtam és csészék és emberek?

Most nem erről van szó. A sofőr lehozza a csokoládét az autóból, terít nekünk, és ő is szürcsölni kezd. Párnát tesz alám, hogy jobban kihajolhassak, és mozog a fejével, hogy nézzek.

Nézem.

A lepény már kifordult, és lassan szétterül a tepsin. Most kiderült, mi volt a lepényben: zöld piszke volt benne, ez a mi hetvenhetesünk. És néhol egy szem mazsola kiesik a tepsi szélére, egy piros vagy barna mazsola, és akkor két fehér mazsola odaszalad, beteszik a hordágyba, és hátraviszik. És közbe gleszim és megint gleszim.

De a másik oldalról is forog valami: cukrozzák a lepényt. A gépfegyver mint a filmek perforációsgépe, működni kezd.

Egy finom arcú, fiatal testőrtiszt fut le hozzánk az autó felől. Messziről integet, V betűt csinál a két karjából. Egy szakácskatona a feketét osztogatja ki éppen köztünk.

- Megvan! Megvan!

A vonalat elértük.

Lenézek. A lepény szétterült, a tepsi szélén fölkunkorodott.

Szeretnék kiabálni valamit. De csak annyit tudok mondani: igen.

És eszembe jut, hogy most odahaza az emberek sétálnak az utcán, és nézik a házak tetejét, és lélegzetet vesznek. Valami különös láz fog el, valami sajnálkozó harag, és akkorát hörpentek a feketéből, hogy megégetem a számat.

Idi samjám.