A JÓ TANULÓ FELEL

A jó tanuló az elsõ padban ül, ahol hárman ülnek: õ a középen, a jó tanuló, Steinmann. Az õ neve nem tisztán egy ember jelzésére szolgál; - szimbólum ez a név, ahány fiú az Osztályban, annyi apa ismeri otthon ezt a nevet. „A Steinmann miért tudja megtanulni?” - kérdezi otthon harminckét apa harminckét fiútól. „Kérd meg Steinmannt, hogy magyarázza meg”, mondja az apa, és a fiú valóban megkéri a Steinmannt. A Steinmann mindent tud elõre, még mielõtt megmagyarázták volna. Matematikai lapokba dolgozik, és titokzatos szavakat tud, amiket csak az egyetemen tanítanak. Vannak dolgok, amiket mi is tudunk, de ahogy Steinmann tudja, az a biztos, az az egyedüli helyes, az az Abszolút.

Steinmann felel.

Ez különleges, ünnepélyes pillanat. A tanár sokáig nézte a noteszt; halálos feszültség remeg az Osztály felett. Mikor késõbb a francia rémuralom történetét olvastam, mikor a Bicêtre foglyai közül elõszólítják a halálraítélteket: mindig így tudtam csak elképzelni. Az agyak utolsó, véres erõfeszítésben kapkodnak lélegzet után - még van két másodperc, azalatt mindenki villámgyorsan elmondja magában a mértani haladvány tételeit. Tanár úr, én készültem, mondja az ember magában. Tanár úr, fiam tegnap gyöngélkedett. Az egyik lehajol a füzete fölé, mint a strucc, hogy ne lássák. A másik merõben szembenéz a tanárral, szuggerálja. A harmadik, idegember, egészen elernyed, és behunyja a szemét: hulljon le fejére a bárd. Eglmayer, az utolsó padban egészen elbújik Deckmann háta mögé, õ nincs is itt, köszöni szépen, nem tud semmirõl, õt írják be a hiányzók közé, töröljék ki az élõk sorából, õt felejtsék el, béke poraira, õ nem akar részt venni a közélet küzdelmeiben.

A tanár kettõt lapoz, a K betûnél lehet - Altmann, aki az év elején Katonára magyarosította a nevét, e percben mélyen megbánta ezt az elhamarkodott lépést. - De aztán nagyot lélegzik: egyszerre megállnak, és a tanár becsukja a noteszt.

- Steinmann! - mondja egészen halkan és kivételesen.

Nehéz, felszabadult sóhaj. Kivételes, ünnepélyes hangulat. Steinmann gyorsan feláll - a mellette ülõ kiugrik a padból, szerényen és udvariasan áll, míg a jó tanuló kimászik a padból: mint egy testõr, néma és mellékes dekoratív szereplõje egy nagy eseménynek.

Maga a tanár is ünnepélyes. Oldalt ül le a székre, és összetett ujjakkal gondolkodik. A jó tanuló a táblához megy, és kezébe veszi a krétát. A tanár gondolkodik. A jó tanuló erre felkapja a spongyát, és sebesen törülni kezdi a táblát: ebben végtelen elõkelõség és önérzet van, ezzel azt akarja jelezni, hogy õ ráér, hogy neki nem kell most törni a fejét, õ nem fél, õ mindig készen van, õ addig is, míg a felelés kezdõdik, valami hasznosat akar csinálni a társadalomnak, õ ráér gondolni a köztisztaságra és az emberiség békés fejlõdésére, és letörüli a táblát.

- Hát - mondja a tanár, és gondolkodva húzza a szót -, majd valami érdekes példát veszünk...

A jó tanuló udvariasan és végtelen megértéssel köhög. Természetesen, valami érdekes példát, az érdekes helyzetnek megfelelõt. Most úgy néz a tanárra, komolyan és melegen, mint egy szép grófnõ, akinek egy gróf megkérte a kezét, és mielõtt válaszolna, megértéssel és rokonszenvvel mélyen a gróf szemébe néz, jól tudva, hogy e tekintet elbûvöli a grófot, s a gróf remegõ boldogsággal sejti, hogy a válasz kedvezõ lesz.

- Vegyünk egy kúpot... - mondja a gróf.

- Egy kúpot - mondja Steinmann, a grófnõ. De már ezt is úgy tudja mondani, ez a Steinmann, annyi megértéssel, olyan okosan: csak õ tudja, mennyire kúp az, amit veszünk. Én, Steinmann, a legjobb tanuló az egész osztályban, veszek egy kúpot, mivel engem, mint az erre legalkalmasabbat, megbízott a társadalom. Még nem tudom, miért vettem a kúpot, de nyugodtak lehettek mindannyian, bármi történjék ezzel a kúppal, én is ott leszek a helyemen, és megbirkózom vele.

- Különben - mondj a tanár hirtelen -, vegyünk inkább egy csonka gúlát.

- Csonka gúla - ismétli a jó tanuló, ha lehet még értelmesebben. Õ a csonka gúlával éppen olyan határozott, barátságos, bár fölényes viszonyban van, mint a kúppal. Mi neki egy csonka gúla? Õ nagyon jól tudja, õt nem lehet félrevezetni, a csonka gúla is csak olyan gúla, mint más, normális gúla, egyszerû gúla, amilyent egy Eglmayer is el tud képzelni - csak le van vágva belõle egy másik gúla.

A felelés rövid ideig tart. Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az õ kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt elõttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek õk, hogy ez felelés, az elõmenetel megítélése. A jó tanulónak be se kell fejezni ezt a mondatot. Minek befejezni? Maradt-e szemernyi kétség afelõl, hogy be tudja fejezni?

A jó tanuló szerényen és illedelmesen ül le. A következõ percben már roppant érdeklõdéssel figyeli a következõ felelõ szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy õ, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelõ, és hogy mit kellett volna felelnie.