A VÉSZTANÁCS

Távol áll tõlem, hogy arrogáljam magamnak, mintha a most bekövetkezett nagy eseményeket anticipáltam volna; jelen tanulmányomnak egyszerûen csak az a célja, hogy rávilágítson bizonyos eseményekre, melyeknek már 1898-ban szemlélõ tanúja és némiképp szerényen cselekvõ szereplõje voltam. Nem tudom, mekkora jelentõsége lehet feljegyzéseimnek a világháború oknyomozó történetében, a magam részérõl nem békülhetnék ki lelkiismeretemmel, ha akár óvatosságból, akár szerénységbõl elhallgatnék olyan adalékokat, melyeknek véletlenül jutottam birtokába; de amelyeknek történelmi jelentõsége talán nagyobb, semhogy közlésüket mellõzhetném azzal az önmegnyugtatással, hogy én ezzel a jelentõséggel nem vagyok teljesen tisztában.

Nyilvánosságra bocsátom hát azt, amit a dologról tudok, minden reflexió vagy kritika nélkül, talán lazán és rendszertelenül, de õszintén, nevekkel és évszámokkal. A többit, hogy adataim mennyiben magyarázzák a ma eseményeit, s mennyiben vernek rájuk világosságot, ennek megítélését azokra bízom, akik többet értenek ehhez: a politikusokra és a történelemírókra. Igyekszem röviden és szárazon ragaszkodni a tényekhez.

Én Rogyákkal már 1898 szeptemberében ismerkedtem meg; szorosabb ez a nexus azonban csak novemberben lett, mikor én, bizonyos adminisztratív körülmények folytán, melyek itt nem bírnak fontossággal, a hatodik padba kerültem, jobbról negyediknek. Hátam mögött, de inkább balra, Zsemlye Tivadar ült és Rogyák elõtt Singer. Ennek, mint látni fogjuk, fontos jelentõsége van az egész dologban.

A lényeges mégis az, hogy én már novemberben olyan belsõ viszonyban voltam Rogyákkal, hogy már akkor egész bizalmasan beszélt nekem politikai állásfoglalásáról, anélkül, hogy ebben az idõben sejthettem volna valamit ennek az érdekes embernek a programjából. Elhatározó eseményeknek kellett közbejönniök, hogy világossá váljon elõttem, miszerint itt nem egyszerûen meggyõzõdésrõl vagy felfogásról van szó hanem nyílt programról és radikális tervrõl.

Errõl az elhatározó eseményrõl én november végén értesültem. Rogyákot egy reggel izgatott és heves beszélgetésben találtam Singerrel. Áthajolt a pad fölött, élénk taglejtésekkel suttogtak. Singer igen komolynak látszott, keveset beszélt, de éreztem, hogy döntõ fontosságú kijelentéseket tesz. Érkezésemre hirtelen elhallgattak. Ez a bizalmatlanság nem sértett, mert ekkor még nem voltam annyira beavatva a dolgokba (késõbb is óvatosak voltak velem szemben), hogy érdemlegesen részt vehettem volna a társalgásban. Tízpercben a folyosón találkoztam Rogyákkal. Ez alkalommal tapintatosan néhány kérdést intéztem hozzá. Láthatóan zavarba jött, és kitérõ választ adott. Singer már valamivel közlékenyebb volt. Megtudtam, hogy a Rogyák-Zsemlye-ügy, mely már régóta válsággal fenyegetett, ma reggel olyan fordulatot vett, amit már nem lehet tisztán diplomáciai úton elintézni.

Arról régebben tudtam, hogy Rogyák és Zsemlye Tivadar között áthidalhatatlan elvi ellentétek állanak fenn. Rogyák, mint a radikális program pártfõnöke, Zsemlyét pánjassz aspirációkkal vádolta; - tudnivaló, hogy abban az idõben a jasszok valóságos rémuralmat csináltak a Józsefvárosban, és messzeható befolyásuk már a Rigó utcában is éreztette hatását. Arról suttogtak néhányan, hogy kémeik közénk furakodtak, beiratkoztak az ötödik, hatodik osztályba, mintha igazi Tanulók volnának. Zsemlye Tivadar nyíltan tagadta, mintha a jasszokkal bármiféle politikai vonatkozásban állana; esetleges jassz-ismeretségei pusztán magántermészetûek, és nem sértik a Rigó utca vitális érdekeit. Ezzel szemben Rogyák néhányszor, a tízpercben, nagyon is érthetõ allúziókkal figyelmeztette, Zsemlyét az efféle titkos fondorlatok veszélyeire: a viszony egyre kényesebbé vált közöttük. Ma reggel aztán, váratlanul, látszólag indifferens kérdésben éles összeszólalkozás volt kettõjük közt az osztályban. Ez alkalommal Zsemlye Tivadar, indulatában megfeledkezve az elõvigyázatról, azzal fenyegette meg Rogyákot és párthíveit, hogy hat órakor, hazamenet, dorongokkal felfegyverkezett jasszok támadják meg az Osztályt.

Késõbb belátván elhamarkodott kijelentésének rendkívüli fontosságát, igyekezett visszaszívni a dolgot, és azt állította, hogy neki ebben a dologban semmi szerepe nincsen, hitelesen nem tud semmit az egészrõl, és neki is csak úgy mondták. Rogyák ezt már nem vette tudomásul, azonnal megszüntette Zsemlye Tivadarral a tárgyalást, és Singerrel visszavonult tanácskozni.

Így álltak a dolgok délelõtt tizenegy órakor. A helyzet képét töredékes megjegyzésekbõl rekonstruáltam - Singer és Rogyák, a nehéz órák felelõsségét érezve, csak a legnagyobb tartózkodással beszéltek a helyzetrõl. Még tizenegy elõtt, óra alatt, a padon át küldött Marconi-lökdösést kaptam Zsemlyétõl, melyben becsületisten terhe alatt felszólított, hogy óra után várjam meg a kapunál, rendkívüli fontosságú közlései vannak a számomra. Bár akkor még nem értettem annyira a helyzetet, hogy beláthattam volna európai következményeit egy esetleges összeütközésnek, mely a jasszok és a Rigó utca közötti diplomáciai viszonyt beállítaná: ösztönszerûleg éreztem, hogy ebben a kérdésben Rogyákék mellé kell állanom, és Zsemlye Tivadar felszólítására, hogy tárgyaljak vele, kitérõ választ adtam.

Rogyák, aki tanúja volt lojális viselkedésemnek, nem szólt, de éreztem, hogy bennem való bizalma nagyban megerõsödött. Azzal az udvarias, de rövid komolysággal, amit azóta se tapasztaltam államférfiúban, tudtomra adta utóbb, ha nincs kifogásom ellene, tizenkettõkor szívesen lát a Mária Terézia téren, ahol Singerrel „vésztanácsi elõharcban” (így fejezte ki magát) megbeszélik a teendõket.

Dobogó szívvel jelentem meg a megjelölt idõben és helyen. A nagy dolgok, melyeknek így gyújtópontjába kerültem, remegõ és büszke izgalommal töltöttek el - ezt az izgalmat azonban palástolni igyekeztem, látva azt a komoly, majdnem gúnyos nyugalmat, amivel ez a két nagyszabású férfiú megbeszélte az óriási horderejû teendõket. Bár nem fogtam fel egészen az összefüggéseket, igyekeztem utánozni az õ fölényes, határozott modorukat, titokban szégyellve, de be nem vallva, hogy a szakkifejezéseket nem mindig értettem meg.

Singer az általános helyzet vázolásával kezdte. Zsemlye Tivadar mai kijelentése oda enged következtetni, hogy a jasszok árulást követtek el (az „árulás” szó igen gyakran fordult elõ ezen a haditanácson), és így a Rigó utca e percben vészbajviszonyba került részint Zsemlye Tivadarral, részint azokkal a jasszokkal, akik már tanév elején titokban fenyegetõztek, hogy a B) osztályt földalatti pisztolyokkal megtámadják. Ezt tovább nem lehet tûrni, hacsak nem akarják, hogy egy napon a késekkel felfegyverzett jasszok, este, a sötétben, fejbõrünket levágják. A válságos helyzetért Zsemlye felelõs - e pontban haladéktalanul intézkedni kell.

Singer szavaira Rogyák azzal a hanyag nyugalommal, mely valósággal megborzongatott, kijelentette, hogy õ hajlandó Zsemlye Tivadarral vészpárbajt vívni, meghívott törzsfõnökök elõtt, persze csak angolul. Ehhez ragaszkodott, és ahhoz is, hogy Zsemlyét elõzõleg két vészhadnagy vizsgálja meg, hogy nem rejteget-e páncélt, ami, ugye, árulás volna. Singer bólintott, és könnyedén megjegyezte, hogy az árulásra õ már régen készült, s tekintve, hogy atyjának a Bakonyban óriási földalatti vastelepei vannak, máris intézkedett, hogy nyolcezer vízhatlan páncélt készítsenek, amit a trikó alatt lehet hordani, anélkül, hogy bárki is észrevenné. A munkások hónapok óta serényen dolgoznak, s a napokban megérkezik az elsõ szállítmány, mintegy háromezer darab. Ha a jasszok árulás révén megtudtak volna valamit a dologról, és õk is szereznének valahonnan páncélt, arra az esetre néhány vasruhát csináltatott, vascipõket, vasnadrágot és teljes vastrikót. A vészpárbajhoz különben õ is hozzájárult, azzal a megszorítással, hogy a vészhadnagyok helyett inkább farmereket kellene hívni, ezekben jobban meg lehet bízni.

Abban az idõben kicsit félénk voltam, s így sokáig nem mertem megszólalni. Éreztem azonban, hogy tekintélyem így nagyon alászáll, s így zavartan és pirulva én is megszólaltam, s felvetettem a kérdést, vajon nem volna-e jobb, ha Zsemlye Tivadart egyszerûen lefejeztetnénk? Hiszen, ha kimondjuk, hogy tényleg árulás történt, ennek nem volna semmi akadálya.

Bár nem mutatták, magam is meglepetve éreztem, hogy indítványom meglepte a vésztanácsot. Singer hosszabb beszédben válaszolt, melyben kifejtette, hogy az ötlet magában nem volna rossz, csak az a baj, hogy hadüzenet nélkül az ilyesmit nem lehet megcsinálni, mert hiszen ez (a következõ kifejezést sokáig kereste), mert hiszen ez kelepce volna. Rogyák azonnal hozzájárult ehhez a felfogáshoz. Hevesen magyarázni kezdte, hogy jellembecsület szempontjából hadüzenet nélkül képtelenség kelepcét állítani (így mondta), ennek megvan a maga módja. Különben a kelepce nagyon kényes dolog, ehhez külön megállapodás kell és sok feltétel, amit mind tisztázni kellene, és e pillanatban nem tudja egészen biztosan, vajon jasszokkal szemben jogosult-e a kelepce; ezt még bõvebben meg kellene beszélnie barátjával, a hadvezérrel, akivel esténként találkozni szokott, s aki nehéz háborús kérdésekben az õ tanácsadója. Nehogy azonban közben ismét elrontson mindent az árulás, azt ajánlja, hogy kelepce helyett indítsunk csatát, mégpedig haladéktalanul.

Singer ehhez hozzájárult. Most már csak a formai kérdések voltak hátra: elsõsorban persze a zászló. Singer megígérte, hogy másnapra behozza a zászlót, a hozzávaló bélyegzõvel, amit az õ atyja már régebben megcsináltatott, és eddig az íróasztalon tartogatott, várva, míg szükség lesz rá. Rogyáknak itt újabb nehézség ötlött eszébe. - Honnan szerezzük a prédát? - kérdezte. - Hiszen préda nélkül hozzá se kezdhetünk a csatához, hogy így fejezze ki magát. Singer egy pillanatra zavarba jött. Ekkor megint megszólaltam, s azt ajánlottam, hogy a prédát talán gyûjtés útján lehetne beszerezni. Mindjárt megbántam elhamarkodott közbeszólásomat, mert mind a ketten hirtelen elhallgattak, összenéztek, és gúnyosan elmosolyodtak. Megint elpirultam, és zavartan dadogtam valamit, hogy hiszen nem úgy értem, mire Rogyák atyásan magyarázó, fölényes jóindulattal fölvilágosított, hogy a prédát nem lehet gyûjteni, mert hiszen az egy vérengzõ állat, és a csatába két rendõr szokta vinni láncon, a sereg elõtt, közvetlenül a zászló mellett.

Ebben állapodtunk meg. A tanácskozás után Rogyák vészesküt vett tõlünk, hogy nem követünk el árulást.

Másnap kilenc órakor meginterpelláltam Rogyákot, hogyan állunk a háborúval. Azt felelte: hogy Singer nem kapta meg a páncélokat, mert a hajó, amely a Bakonyból hozza a holmit, zátonyra futott.

Késõbb közölte velem, hogy az egész dolgot el kell halasztani bizonytalan idõre, mert karácsony elõtt, míg meg nem tudjuk, hogy leszünk az okiratokkal, az egész dolog nem tényvalóság. Biztosított azonban, hogy az elõkészületek minden irányban folynak. A mozgalom egyre terjed, hogy a zászló igenis megvan már, és hogy egész Amerika tud már a dologról. Kaliforniával való szövetségünk már biztos és csak az alkalmas idõt várja, hogy egészen csendben és szerényen, anélkül, hogy valaki észrevenné, megindítsa a világcsatát.

Ennyi az, amit az 1898-i vésztanácsról tudok. Hosszú ideig nem foglalkoztam a dologgal. 1899-ben a reáliskola elsõ osztályába iratkoztam, és évekig egyéb tanulmányok foglaltak le. E nagy események juttatták eszembe mindazt, amit megírtam. Az összefüggések felismerését, ismétlem, azokra bízom, akik erre nálam hivatottabbak.