A PAPÁM

Hathónapos fiú naplójából

Elhatároztam, hogy feljegyzek magamnak néhány megfigyelést, amikre késõbb, mint naturalista írónak, szükségem lehet. Szûk környezetem csak kevés teret enged a szemlélõdésre, s így egyelõre néhány állandó jelenséggel foglalkozom: ezek között az én szolgálatomra kirendelt személyzetnek egyik sajátos alakjával, aki hetek óta igyekszik már érdeklõdésemet felkelteni önmaga iránt, olyan makacs, jobb sorsra érdemes buzgalommal, ami bizonyos jóindulatú és leereszkedõ szánalmat vált ki belõlem. Ez a személyzetem középtermetû, kuszált hajú és sárgás arcbõrû ember, egyebet nem tudok róla, nem is érdekel, bár, mondom, sokszor igazán meghat az a buzgalom, amivel észre akarja vétetni magát. Állandóan körülöttem kuncsorog, a legkisebb jelre odaugrik hozzám, és naiv, lelkesedõ arcán csak úgy világít a forró vágy, hogy valamiben szolgálatomra lehessen, szegényke. Fõleg az utóbbi idõben minden igyekezetével azon van, hogy megjegyezzem az arcát és a nevét. Naponta százszor bemutatkozik nekem: „Papa, papa - én a papa vagyok”, mondta újra és újra, kétségbeesetten és reménykedve, hogy talán egyszer mégis méltatom majd arra, hogy megjegyezem magamnak.

Annyit erõlködik, hogy most már körülbelül tudom is, sõt ki is tudnám mondani a „papa” szót, de direkte nem teszem, az ember ne bizalmaskodjék a szolgáival, az sose jó. Nem kell, hogy elbízza magát, úgyis eleget a terhemre van.

Bár, ismétlem, ez a kutyahûség bizonyos szánakozó jóindulatot kelt bennem. Bokros teendõim közt (most kezdenek kibújni a fogaim, nagyon el vagyok velük foglalva) néha futólag gondolok rá: miféle ember lehet szegény?

Múltkor, reggel, még ágyban fekve, miután néhány parancsoló kiáltással berendeltem Mama nevû szolgálómmal a reggelit, és jóízûen elfogyasztottam: eluntam magam, szórakozottan nézegettem körül, és megpillantottam õt, az asztal elõtt ült, valami fekete rudacskát tartott a kezében, és ezzel a rudacskával kapirgált egy elõtte heverõ papírdarabkán. Hirtelen szánalom fogott el: milyen fejletlen, tudatlan ember lehet! Lám, ott van a kezében egy tárgy, elõtte az asztalon papír - és ez a gyermekes csacsi ember, a helyett, hogy mind a kettõt bedugná a szájába, mint ahogy értelmes emberhez illik, egyikkel kapirgálja a másikat, mintha viszketne neki a papír. De ez még semmi. Egy másik, hajlottvégû csõnek a végét meg néha szájához emelte, füstöt szítt belõle, aztán megint kifújta, a helyett, hogy az egész csövet megpróbálta volna lenyelni; szegény, buta ember, hiszen ez még azt se tudja, hogy a dolgokat, amik a kezünkbe kerülnek, kivétel nélkül be kell dugni a szájunkba, ez az egyetlen mód, hogy kívül ne maradjanak.

Mondom, nagyon megszántam és halkan felnevettem. Persze rögtön odanézett, felugrott, és sugárzó arccal, sopánkodva futott hozzám, mint egy kiskutya. Kegyesen rámosolyogtam, hogy buzgalmát megjutalmazzam, és megengedtem neki, hogy idõközben átnedvesedett toalettemet szárazzal cserélje ki. Ezután intettem neki, hogy leülhet mellém, sõt azt is tûrtem, hogy felemeljen, és ölébe tegyen. Mindezt azért, mert kíváncsi voltam rá, mit mível azzal a fekete rudacskával, minek az neki, szegénykének. „Kö, kö” mondtam neki értelmesen, franciául (Que faites vous? ezt akartam kérdezni).

Erõlködve figyelt, hogy megértse, mit parancsolok, de rögtön láttam, hogy szûk kis agya nem fogja fel szavam jelentését. Zavartan elvigyorodott és ismételte, amit beszéltem. „Kö, kö” mondta, és ugrált, mint egy papagáj. Bosszantott ez az együgyûség, és kicsit összehúztam a szemöldököm, mire aggódva és ijedten figyelni kezdett. „Gagyigó!” mondtam neki, de ezt se értette, csak mondta utánam. „Vevegyõ!” próbálkoztam most már haragosan, de nem tudott értelmesen felelni. Homályosan érezhette azonban, hogy akarok valamit, mert dadogni kezdett. „Bubu”, mondta, „Bubuka”, és más ilyen értelmetlen, artikulátlan szavakat ejtett. Lehetetlen ember, igazán nem megyek vele semmire. Megfogtam a fülét, és cibálni kezdtem, erre visszarántotta, ahelyett, hogy értelmes ember módjára levette volna a fejérõl, hogy ideadja nekem játszani. Látva, hogy reménytelen az eset, meguntam szegénykét, és hangosan kiabálni kezdtem, hogy jöjjön a másik személyzet, és vigye innen ezt az embert. Jött is már, futva, jól összeszidta a „papá”-t, és átvett tõle. Szegény „papa” elszontyolodva, lehorgasztott fejjel ódalgott vissza az asztalhoz.

.oOo.