ELÕSZÓ

melyben elsõsorban azt igyekszem megmagyarázni, hogy ezt az egész bajos történetet miért teregetem az olvasó elé. De másrészt és legfõképpen azt is mentegetnem kell, hogy miért kell mentegetõdznöm olyasmiért, ami a világ legtermészetesebb, legmagátólértetõdõbb dolga: hogy ugyanis az író elmesél valamit, ami mindenkivel megtörténhetik, abból a rendkívül figyelemre méltó alkalomból, mikor éppen vele történt meg. Elõbb az utóbbi halmozott mentegetõzést intézzük el. Erre, néhány hét tanulsága alapján, azért térek ki, mert pályatársakkal és szerkesztõkkel való beszélgetésben többször szóba került, vajon helyes és okos dolog-e, ha egy eléggé ismert író tulajdon élményeit választja tárgyul, méghozzá olyanokat, amikrõl az olvasó úgyis tud, tehát mint „érdekesség” már nem is idõszerûek. Ami az okosságot illeti... hát kérem, nem hiszem, hogy a mi pályánkon mindig az a helyes, ami okos. Az efféle óvatos latolgatásban túlságosan sok nekem az irodalompolitika.

Normális idõkben, mikor az érvényesülésért s az elért eredmények épségben tartásáért nem kellett olyan keservesen harcolni, az olvasó az írótól tudta meg, hogy õt mi érdekli és nem megfordítva. Talán nagyobb volt a kereslet? A mi mesterségünkben nem érvényesül olyan egyszerûen a legfõbb gazdasági törvény, éppen ezért nincs értelme az „irodalompolitika” tetszetõs terminusával elkeresztelt kereskedelmi szempontnak. Így tehát a könnyed legyintés álláspontjára helyezkedem, azzal az óvatoskodó megfontolással szemben, hogy vajon illik-e, vagy nem illik (hasznos-e vagy nem hasznos) olyan írónak, akinek nemcsak lírai verseit, de közérdekû gondolatait is meghallgatják, önmagát választani regényhõsül, ama legfantasztikusabb regényben, amit a valóság produkál. Ám illemen és hasznosságon túl - s ez már az alapmentegetõdzésre vonatkozik - igenis, sok belsõ ellenállást kellett legyõznöm, mielõtt stockholmi kalandom megírására rászántam magam. Mert ha nem is szimatolgatom túlságosan, hogy mit várnak tõlem, azon bizony eleget töprengek, amit magamtól várok.

Bizonyos, hogy egyebet, mint amennyi életünk õszinte feltárásához elég. Annyi mindenfélét kellene megírni külvilági megfigyeléseimbõl, pláne most, hogy újabb haladékot kaptam a restanciák elintézésére. És ha már emberekrõl van szó, annyi nálam érdekesebb ember van a világon. Mindez, belátásom ítélõszéke elõtt, sokkal sürgõsebbnek látszott, mint egy személyes vallomás. De különös dolog történt, amire nem számítottam. Kiderült - amit ilyen mértékben sohase gondoltam lehetségesnek -, hogy írónak lenni nem is olyan könnyû dolog: hogy ez a minõség nemcsak jogcím, de keserves kényszer is, döntõ esetben kedvünk ellenére jelentkezõ belsõ parancs. Nem akartam foglalkozni hírhedt betegségemmel már csak azért se, mert hiszen, tudvalevõen, az ember szívesen és gyorsan felejti el a kínos és veszedelmes élményt, amibõl kimászott. Az ember igen, de nem az író. A kényszer, hogy az emléket lerögzítsem, úgy jelentkezett, mint egy második betegség, amelynek kezelése nélkül az elsõbõl se tudok teljesen kigyógyulni.

Recipe verbum - ráolvasás helyett leírás a kenõcs és a felejtés itala, ebben a furcsa patikában, amit a szegény mûvész lelkében hord. Úgy látszik, mégis igazam volt, mikor egy tetszetõs rapszódiámban szigorlati tananyagnak neveztem az író életét, születéssel, szerelemmel, kínnal és kéjjel együtt, tananyagnak, amibõl majd, valami ismeretlen bizottság elõtt, vizsgáznia kell halála után. Öntudatlanul - most egész élesen érzem - mindig a vizsgától való drukk adta kezembe a tollat, mikor élményrõl számoltam be - sok örömömet rontotta el, de sok szenvedésemet enyhítette a lappangó figyelem, mely ott feszült bennem, arra erõszakolt, hogy ne csak átéljem, ami történik velem, de képet is készítsek róla, mások számára. Most, hogy a „Mennyei Riport” legelsõ kapuját (nem furcsa, hogy ezt a regényt is akkor írtam, mikor betegségem már ott bujkált bennem?) valóságban átléptem, visszafordulásom után egy sereg pillanatfelvételt fedezek fel riporteri táskámban: elõ kell hívnom õket, különben egy életen át kínozna a lelkifurdalás, hogy veszni hagytam közöttük akár csak egyetlen olyat, aminek eredeti mintájáról eddig nem tudtam, se én, se mások.

Ami pedig a kötelezõ szerénységet illeti, ami vissza akar tartani tõle, hogy önmagammal foglalkozzam...

Fütyülök a szerénységemre. Egyszer már kifejtettem, hogy szerény csak én lehetek - a véleményem éppoly kevéssé lehet szerény, mint a szelíd és szemérmetes Newton binominális tétele, mely a világ legszerénytelenebb véleményét fejezi ki, mikor általános érvényt követel, vagy egy felfedezett gyógyszer reklámja, amivel segíteni akarunk.

Úgy látszik, nemcsak a véleményünkre vonatkozik ez, de élményeinkre is, ha az élmény emberi és nemcsak egyéni.

Van szerencsém hát a következõkben az olvasó ítéletére bízni, milyen mértékben sikerült érvényre juttatnom szemben a velem született orvosi diszkrécióval a velem született páciensi indiszkréciót.

És most még valamit.

Fenti sorok az értelmes olvasóhoz szóltak, alábbiak a többiek számára, akikkel szemben szintén elõzékeny óhajtok lenni, nem tudván, melyik réteg van nagyobb többségben.

Bár azt hiszem, világosan megmagyaráztam, miért írom meg ezt a regényt, most mégis bevallom: soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelõtt nem olvasok az egyik szélsõjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak. Olcsó dolog volna szerényen arra kérni a széljegyzet íróját, szíveskedjék az én stockholmi utamat operációval együtt végigcsinálni, annak ellenõrzése céljából, vajon reklámbefektetésnek elég gazdaságos-e? Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel.

Mint látjuk, az utóbbit választottam.

Budapest, 1936