LÁTHATATLAN VONATOK

Ez év márciusában - tizedike felé lehetett - egy délután az Egyetem téri Central Kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás. A bankfiókra csak ennyi van kiírva nagy betûkkel: „Anyaintézet”, és én már sokszor töprengtem rajta, vajon a gyanútlan olvasó, fõként, ha erõsen családias képzetkörben mozog, nem érti-e félre a cégtáblát, s az intézetet nem téveszti-e össze holmi jótékonysági iskolával, ahol a legszentebb kötelességre, az anyaságra nevelik a fiatal leányokat. Én persze tudom, hogy nem errõl van szó, anyámat hatéves koromban vesztettem el, s a mostoha élet korán hozzászoktatott, hogy a pénzgazdaságot megkülönböztessem a népneveléstõl.

Bár pontosan nem emlékszem, az a gyanúm, ezen az emlékezetes délutánon is inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak s nem a nép oktatása, ami pedig elsõ kötelessége volna egy közírónak. Igaz, hogy a kettõ, éppen az írónál, egybeeshetik. Tehát mondjuk így: azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg elõbb: azt az elvi tanulmányt, a modern ember szerepérõl a társadalomban, vagy az egész estét betöltõ háromfelvonásos színmûvet. Végre úgy döntöttem, a színmûvet írom meg elõbb, hogy ennek jövedelmébõl aztán annyi ráérõ idõt biztosítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírásához kell, vagy kellene, ha lelkiismeretesebben és szabatosabban csinálom meg, mint ahogy egy színdarabot szoktak.

Ezt elhatározva, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Persze, a színdarabhoz is kellenének elõkészületek, tárgyalni kell az igazgatóval, megnézni néhány divatos darabot, tájékozódni a szezonról, esetleg színészekkel beszélni. Itt az ideje, hogy színpadi szerzõ legyek magam is, a dolog körmömre ég. Már-már rászántam magam, hogy felhívjam D.-t, amikor eszembe jutott, hogy Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikert ért el. Gyorsan visszapisszentettem a telefonosfiút, no hiszen, ha ötvenhat, akkor még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen belekezdtem. Ugyanis tudni kell, hogy évek óta minden héten megfejtek egy keresztrejtvényt az egyik napilapban, amely hetenként közli ezeket: szokásommá vált, kabalámmá, ha egy héten elmaradna, azt a hetet szerencsétlennek érzem. Pedig sokat bosszankodom, mert a rovatvezetõ úr - személyesen nincs szerencsém ismerni - „szólásmondás” címen, minden héten bevesz egy aforizmát, függõlegesen és vízszintesen a rejtvénybe. Kitûnõ, jóízû népi mondások ezek, csak éppen az a bajuk, hogy nem léteznek a valóságban, úgy látszik, az illetõ maga találja ki, csak szerénységbõl vagy mûvészgõgbõl fogja rá õket a népre, mint Thaly Kálmán a hírhedt „eredeti” kuruc balladákat. Ilyen közmondásai vannak: „Ha csálé balra, jobbra bakafám” vagy „Asszonysírás repcepogácsa”. Most tessék elképzelni, milyen nehéz egy keresztrejtvényben rekonstruálni egy ilyen ismeretlen közmondást a hiányzó betûkkel. Már gondoltam rá, hogy levelet intézek hozzá, vagy nyílt utcán vonom felelõsségre.

Sõt valószínû, hogy éppen akkor gondoltam erre, mert jól emlékszem, mennyire fel voltam izgatva. Ennyi volt a közmondásból: „Aki... on... terme... kuko is... szí”. Nem akarom a kartárs úr lelkiismeretét megterhelni a feltevéssel, hogy betegségem tulajdonképpen ezzel a keresztrejtvénnyel kezdõdött (ki fog derülni, hogy régebbi keletû volt), de annyi bizonyos, hogy nagyon dühös voltam. Mi a csoda az, hogy „...on terme... kuko is... szí?” Ilyen nincs. Egészen belevörösödtem a próbálkozásba, hogy a gyanús közmondást kiegészítsem.

Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerûen, hét óra tíz perckor.

Csodálkozva kaptam fel a fejem. Mi ez? Határozott dübörgés volt, erõlködõ, lassú csikorgás, mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a zakatolás halkul, mint az „Ej uhnyem” dallama, a munkásoké, akik hajót vontatnak.

Talán teherautó volt. Visszatértem a titokzatos közmondáshoz.

Igen ám, de egy perc múlva megindult a következõ vonat, ugyanolyan ütemben. Dübörgött, zakatolt, elhalkult.

Idegesen forgattam a fejem, a mellékutca felé.

Mi az ördög, itt vonatok járnak, vagy valami új jármûvet próbálnak ki? Az utolsó vonatot Pest utcáin hétéves koromban láttam: gõzvonat volt, a Baross utcán közlekedett, ahol laktunk. Azóta, tudtommal, villamoskocsi van csak, az sem az Egyetem utcában.

Néhány autó csapott el, más semmi. Háromszor kaptam fel a fejem, csak a negyedik vonatnál jöttem rá, hogy hallucinálok.

Erõsebb hallucinációm soha nem volt, érthetõ, hogy az elsõt nem ismertem fel rögtön. Sokszor megtörtént azelõtt is, gyerekkorom óta, hogy otthon üldögélve, de különösen az utcán ballagtomban, a nevemet hallom hátam mögött - egy nagyon halk, szinte süket hang suttogja: „Frici!”, mintha figyelmeztetni akarna, vagy méginkább, mintha egy szégyenlõs, szegény, régi ismerõs szólna, aki nem mer hangosan szólni: mintha ismerõs volna a hang is, csak nem tudom, kié - elfelejtett valaki a gyermekkorból, akit halottnak hittem, távoli rokon, nem halt meg, csak nagy nyomorban van, bujkál, restelli a dolgot, de muszáj gyorsan közölni valamit velem, aztán majd eltûnik. Eleinte meg is fordultam ilyenkor, aztán rájöttem, hogy a fülem káprázik, nem nyugtalanított a dolog, továbbmentem, még kedveltem is e rejtelmes hangot. Ez más volt.

Erõszakos, lármás, követelõzõ hang. Vonatdübörgés, olyan erõs, hogy elnyomja a valódi neszeket; a pincér mond valamit, nem hallom.

S hiába - a hangnak nem látom a forrását.

Ez bizony nem a külvilágból származik - állapítom meg csodálkozva.

De hát akkor...

Odabent keletkezett a fejemben.

Mivel semmi más tünetet nem érzek, csöppet se találom ijesztõnek. Csak nagyon különösnek és szokatlannak.

Megállapítom, hogy hallucinálok. De nem lehetek õrült, teszem hozzá rögtön, mert hiszen akkor ezt nem tudnám megállapítani.

Valami más baj van.