KESKENYFILM

Otthon vacsorázom, Cinivel január óta legényéletet élünk, édesanyja Bécsben freudizmust tanul, és a Wagner-Jauregg klinikáján neurológiát gyakorol. Ábrázoló mértanról és fizikáról beszélgetünk, az emberi konstrukciót mint gépet, hozom fel példának. Cini ötödista, nem veszi észre, hogy természetrõl és életrõl magyarázva, gyakran használom fel kísérleti nyúlnak, általános iskolai dolgok közé, mintha olyasmirõl beszélnénk, könnyedén, amit majd a felsõbb osztályban fog tanulni, saját elméleteimet csempészem be, amikrõl még senki sem tud, kipróbálom rajta. Most a gondolkodás mechanizmusa érdekli, szónokolok valamit, engrammokról, „kitaposott” elektromos pályákról a központban, feltételes reflexekrõl, de gyorsan rátérek - mintha köztudomású dologról volna szó - kedvenc vesszõparipámra, a szervek „autonóm” mûködésével kapcsolatban. Szerveinknek külön-külön megvan a maguk sajátos kifejezési eszköze, „beszélni” tudnak, csak érteni kell a szavukat. Magamat hozva fel példának, ténynek állítom, amit - autizmus! - csak szeretnék: hogy én például, ha nyugodtan gondolkodom, és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik. Mikor számolok, szójátékot csinálok, szétbontok valamit (analízis), elöl, a homlokom alatt történik valami - érzelmek, muzsika, indulatok (szerelem, gondolom közben, de ezt nem említem), a koponya hátsó részén keletkeznek. Magamban elhatározom, hogy ma, az ágyban folytatni fogom kísérleteimet - évek óta áltatom magam, hogy kitartó gyakorlattal irányítani lehetne a gondolatokat, mozgatni a ganglionokat, belülrõl, mint atléta az izmait, vagy zongoramûvész az ujjait. Ezt az álmatlanság ellen eszeltem ki évekkel ezelõtt, hogy el lehetne aludni minden külsõ szer nélkül, ha rátalálnék a képzelet-apparátusban, lent valahol, a nyúltagy felé, arra a pontra, ahonnan gépiesen el lehet zsibbasztani az egész központot, kiemelni a valóságból, mint Archimédesz csigája a földet, megállítani kerekeit. Cini unja a dolgot, vízipólóról beszél, és hogy magasugrásban elsõ lett. Szerényen, de némi lódítással (már az szemtelenség tõlem, hogy szerény vagyok - „mire szerény ön?” mondta Osvát egy fiatal költõnek) ifjúkori sporteredményeimet emlegetem. Ezzel kapcsolatban felhozom, hogy a skarlát óta, amin gyermekkoromban átestem, nem voltam soha beteg (vakbél nem számít), titokban számítok rá, hogy ezzel imponálni fogok Cininek.

Futóan eszembe jutnak a délutáni vonatok, de rögtön elfelejtem.

Reggel már nyolckor jönnek valami korrektúráért. Aztán titkárom, Dénes, jelentkezik, az iratszekrényt, amit tegnap olyan olcsón vettem, politúrozni kell, de jó lesz személyesen elintézni, rémesen becsaphatják az embert: ha magam megyek el, féláron megcsinálják. El is megyek, jóakaratú fölénnyel beszélek az asztalossal, népszerû kifejezéseket használok, ahogy egyszerû emberekkel szoktam, de azért jólesik, hogy mûvész úrnak szólít, tehát „felismert”. Utána a Bucsinszkyban gyorsan „lekenek” egy krokit, tizenegyre már a kiadónál vagyok, a novelláskötetet össze kell állítani, címet adni. Aránylag hosszan tûnõdöm, lapozgatom a levonatokat, melyik novellát tegyem elõre, arról nevezném el a könyvet. Elõbb az „Anyám” címûre gondolok, de aztán, nem is tudom miért, a „Nevetõ betegek”-et választom ki erre a célra, pedig nem tetszik nekem mint kötetcím: Kosztolányi „Betegek” címû régi novellás kötete jut eszembe, már akkor gondoltam rá, hogy hívõ és haladó íróhoz erõteljes szavak illenek, nem helyes a boldog és puha békebeli impresszionisták módján nyavalyákban tetszelegni, elismerni ezzel, hogy a mûvészet, viszonylagosan, valami beteges állapot, szó sincs róla, inkább különleges, magasabb egészség. A kiadótól átmegyek a laphoz, riporttémát kérek, az elõszobában B.-vel találkozom, szóba kerül, hogy meg kellene csinálni azt a szemlét, ha tavasszal elindítjuk, jövõ karácsonyra egyenesben vagyunk. Átveszek egy levelet egy irodalmi társaságtól, felolvasásra kérnek. Elhessegetem magamtól a lelkiismeret-furdalást, szent Isten, mennyi levélre nem válaszoltam, de most nem lehet, muszáj azzal az igazgatóval tárgyalni, meg a minisztériumba is fel kell menni, a protekció miatt, meg a jó Rózsi házvezetõnõm urának, Szabados Palinak állást kellene szerezni. Kettõre jutok haza, Cini ebéd közben gyötör valami zsúr miatt, szó sincs róla, az nem neked való. Ebéd után Rózsi kisfia, az elsõ elemista Pali, remek mokány kölyök, palócos kiejtéssel (azt mondja: „ídesapám”, meg hogy „tikhús” lesz estére) az ábécéskönyvébõl magol valamit. Megüti a fülem: „Móricka olvas”, meg „Samuka ír”. Te, mutasd csak azt a könyvet. Szép, modern ábécéskönyv, sok képpel. De mi ez? Káprázik a szemem, vagy ilyen liberális lett nálunk, tudtomon kívül, a népoktatás? Az egyik ábrán ebédnél, terített asztal körül a család, mindenkinek kalap a fején. Alatta versike „Szédereste” címen. Miféle könyvbõl tanulsz te, Pali? Elõrelapozok, kiderül, hogy egy zsidó felekezeti iskola tankönyvérõl van szó. Rózsit hívom, csodálkozik, vállát vonja, õ nem érti, mi az, a legközelebbi iskolába íratta be tanév elején a gyereket, nagyon szép, tiszta iskola, a tanítónõ olyan jóságos, a gyerek remekül tanul, csupa kitûnõ, az igaz, hittanóra külön van a katolikusoknak. Cini gurul a földön, úgy röhög: na Pali, zsidógyerek lettél, mától fogva Smüle a neved, tincset fogsz növeszteni. Pali eleinte hõsiesen és dacosan válaszolgat, de aztán bõgni kezd, „nem akarok zsidógyerek lenni” ordítja. Késõbb megnyugszik, már hancúrozik a pamlagon és mikor csiklandozom, kacarászva azt kiabálja: „hõ, zsidógyereket nem szabad ám bántani!” Jól van informálva.

Szundítok egyet, mert négyre a fiatal író jelentkezett, mondanám meg neki, van-e tehetsége, érdemes-e neki... Meg fogja tudni tõlem, hogy igenis van tehetsége, éppen azért hagyja abba, sürgõsen, az idõ alkalmatlan. Ötkor elhatározom, hogy azt a dolgot holnap délelõttre hagyom, bemegyek az állatkereskedésbe, ahol hónapok óta alkuszom egy akváriumra („antikvárium”, ahogy Erzsi mondja). Fodor Lacival, a kitûnõ drámaíróval találkozom, spiritiszta dolgokról beszél, érdeklõdöm egy filmesített darabja iránt. Errõl eszembe jut, hogy hatra egy amatõr filmegyesület elõadására ígérkeztem, ahol pompás keskenyfilmeket mutatnak be zárt körben a bel- és külföldi tagok. Rajongok ezért a mûfajért, a jövõ filmjét látom benne, igazi, egyéni mûvészet lehetõségét, a jövõ zenéjét. Az amatõrök örömmel fogadnak, mindjárt elindítják a gépet, néhány pályadíjnyertes keskenyfilm kerül a vászonra, gyönyörû felvételek. Igénytelen kaland a spanyol tengerparton, egy kisfiú reggeli sétája az erdõben, aztán egy jelképes rapszódia.

Nini, ez nagyon érdekes lesz. Orvosi film, amerikai amatõr vette fel. Cushing professzor bostoni mûtõjében egy Jackson-epilepsziában szenvedõ betegen koponyamûtétet végez. Sok mûtétet láttam fiatal koromban, de valóságban ilyet még nem, feszülten figyelek. Az asztalra szíjazott betegnek csak a fejét látni, a tanár nekimegy, elegáns mozdulatokkal elõbb megskalpolja, a fejbõrt hátrahajtja, aztán egy perforáló nagy fúróval körbelyukasztja a koponyát, majd leemeli a fejrõl, mint valami sapkát. Az agyhártyát - olyan, mint egy hajlekötõ háló, szinte természetellenes - tisztán, gusztusosan szétvágja, az agyvelõ kocsonyáját látni, ahogy remeg és lötyög a csontcsészében. A tanár udvariasan félreáll, hogy a filmezõ dolgozhasson, megfordul, belemosolyog a gépbe. A jobb oldali nézõtársamhoz fordulok, hûvösen magyarázva az esetet, hogy orvosi tájékozottságomat fitogtassam. De mondat közepén észreveszem, hogy a levegõnek beszélek, partnerem szép lassan, lábujjhegyen kiment a sötét terembõl. Csakugyan, elég rémes ez a mûtét, még ábrában is, már csak öten vagyunk, a többiek nem bírták, fölényesen mosolygok magamban, lám, mennyivel edzettebb vagyok - igaz, elejétõl fogva az a gyanú lappangott bennem, hogy be vagyunk csapva, lehetetlen, hogy ez élõ ember, olyan mozdulatlanul fekszik, biztosan hullán csinálja a mûtétet a tanár, demonstratív célokból, onnan is gondolom, hogy vér alig folyik. Így is elég hátborzongató, gratulálok gyomromnak és idegeimnek, jól tudom fegyelmezni magam, egyszer egy tömegakasztást is végignéztem. Egyik az öt közül, hátam mögött (tisztelõm és pszichoanalitikus) elõrehajol, és suttogva emlékeztet egy régi elméletemre az emberi értelem anatómiájáról. Õszerinte ez csak jelképes, de én elõkelõen kifejtem, hogy valamikor a valóságban is lehetséges lesz, mire õ mosolyogva megjegyzi, hogy itt egy kis ellentmondás van, mert ahhoz, hogy például valaki rászánja magát egy ilyen mûtétre, elõbb kellene kivenni a félelem központját a fejébõl. Méltánylom a viccet, de nem nevetek, mert szegény Havas barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, mikor valami agydaganatban elpusztult (akkor hallottam elõször, hogy ilyen is van), emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, a béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált. Hideg fut végig a hátamon, mint akkor - milyen lelkes, lángoló, rajongó, nagyszerû tehetség volt! Milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most elviszi magával, tönkrement agyvelejében, nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelõ: milyen borzasztó ez, egy kicsit én is meghaltam vele, és ilyen nyomorultan és ostobán! Hát érdemes hinni magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész? De aztán gyorsan megnyugtatom magam azzal a bizonyos, gyermekkoromból megmaradt, dogmává erõsödött tétellel, hogy ilyesmi, természetesen, csak másokkal történhetik, velem nem.

De hét órakor, ugyanabban a kávéházban, ugyanott: percnyi pontossággal, mint tegnap, megindulnak a vonatok.

Most már nem fordulok az ablak felé, tudom, hogy belül zakatol valami, a dobhártyámon. Ahogy emlékeimet rendezve, azt a délutánt felidézem, csodálkozva kérdem magamtól e pillanatban, hogy lehet az, hogy a délutáni mozi emléke nem társult bennem a furcsa új tünettel, azzal a zakatolással, aminek oka (ma már tudom) a carotis nevû ütõér izgalma volt. Eszembe se jutott párhuzamra gyanakodni, kicsit bosszankodtam, és rögtön elhatároztam, hogy a fülemmel van valami baj, lehet, hogy zsiradék gyûlt össze a járatban. Ezt nem szeretem, kedvelem a tisztaságot, és túl szépnek igazán nem mondható testrészeimre éppolyan hiú vagyok, mint egy moziszínész vagy egy fiatal nõ. Csak persze okosabb vagyok, hogy ezt észre lehessen venni rajtam, itt is általánosító elmélettel kábítom el intellektuális önérzetemet, mely tiltakozik ellene, hogy a testemet éppoly fontosnak tartsam, mint a lelkemet, a létért való harcban. Kieszeltem, hogy az élõ testnek, végig a természetben kettõs jellege van: egy belügyi, életfenntartó, egy, mondjuk így, szexuális. Ennek megfelelõen minden szervünk kétféle, egészen különbözõ célra és feladatra van berendezve: a szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemû embert, a fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk, s a száj, a szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felsõ nyílása, evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az emésztés végsõ következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.

Egész életemben élénken igyekeztem magamban külön tartani ezt a kettõsséget, azért hagytam magamon lógni lelki hiúságom (önfenntartó ösztönöm) ellenére, testi hiúságomat is, ezt a kényes, oly könnyen sebezhetõ, annyi szenvedést okozó ballasztot.

Így hát másnap, újra elhalasztva a tegnapi elintéznivalót, beállítottam a klinikára, a jó nevû fülspecialista tanárhoz. Szerény, rokonszenves, fiatal ember, nagyon kedvesen fogadott, meghívott rendelõjébe, ahol tudományos kérdésekrõl is beszélgettünk, még készülõ érdekes szakkönyvének egy fejezetét is ideadta, látván, hogy érdekel a dolog. Orromba, kedélyes csevegés közben, hosszú drótot dugott vattával, ami az Eustach-csövön át fülembe szaladt. Fogamat csikorgattam, hogy ne tudjak tiltakozni, úgy tettem, mintha észre se venném, mikor kihúzta a drótot, folytattam az elkezdett mondatot. A végén odavetõen megjegyezte, hogy füljáratgyulladásom van, és ezzel bõségesen magyarázható a hallucinált zakatolás. Ezután mint humorista, elmondtam neki, hogy egy selypítõ orvos a szülészhez küldte egyik nõismerõsömet, aki fülészt értett, járt is hozzá, elhanyagolta valódi baját, s a végén belehalt a félreértett betûbe. A tanár úr jót nevetett a helyszínen rögtönzött anekdotámon.