TALÁLKOZÁS EGY HALDOKLÓVAL

Esõs, nyirkos rosszindulatú reggel a piszkos bécsi pályaudvaron, mikor 11 felé az Árpád sínautón Cinivel megérkezünk. Minden tavasszal van néhány ilyen nap, a rosszkedvû természet mintha meg akarná gondolni magát, hogy most az egyszer nem tartja be a sorrendet, átugorja a nyarat, amit annyiszor rendezett meg, óriási befektetéssel, újra átfestvén, anyagot nem kímélve, zöldre és aranypirosra és kobaltkékre az egész óriási csarnokot, gyümölcsök és madarak és bogarak monstre-kiállítását, szikrázó tûzijáték és csodálatos központi fûtés kíséretében. Átugorja a nyarat, ami soha még nem hozta be neki költségeit, amibe soha nem találta meg számítását - átugorja, visszafordul a télbe. Telet váró õsz didereg, õszi lucsok locsog a köveken, kíméletlen, kellemetlen õszi szél mérgelõdik és zsörtölõdik az utca során, köhögve, kehesen, mint egy öreg ember.

Vizesen, köhécselve szállunk ki a josefstadti ház elõtt ebbõl a furcsa bécsi taxiból, ami podagrásan recseg és ráz, s magas tetejével különben is olyan, mint egy kopott divatjamúlt gavallér, kürtõs kalapban. Õnagysága H.-éknál lakik. H.-né ideges, intelligens asszony, emigráns környezetben, század eleji típus, intellektuálisan finom, tanult, az irodalomkedvelõ, régi pesti világból. Ura, kitûnõ orvosa a legjobb bécsi idegklinikának, egy hónappal ezelõtt, tudatos elmezavarban, hurokkal egy szék lábához kötözte, és a földön megfojtotta magát. Soha nem ismertem, nagyon sajnálom szegényt, özvegyét is, szerelmi házasság volt.

Ürügerincet ebédelünk a közeli tipikus kiskocsmában. Elég jó hangulatban vagyok. Szóba kerül, hogy a bécsi Ravag-nál viaszlemezre fogok beszélni, Pesten, majd szombaton, saját elõadásomat hallgathatom a rádióban. Futóan említem, hogy az utóbbi idõben gyakran fáj a fejem, örülök, hogy senki se hallja, véletlenül heves vita folyik éppen, zajos hozzászólások, egy bizonyos pletykáról, két érdekes ismerõssel kapcsolatban.

Ebéd után Cinivel lõdörgünk a Grabenen. Elõször van Bécsben (és egyáltalán a határon túl), csupa izgalom, amit elõkelõen leplezni próbál, a Stefansturm magasságát igyekszik kiszámítani trigonometriával, mint telivér ötödista. Pillanatok alatt kiismeri magát, már jobban tudja nálam Bécs térképét, épületekre talál rá, amiket sohase hallott, mint egy szimatoló kölyökkutya Jack London regényeibõl, arra is emlékszik, ami apja életében történt, nemcsak tulajdon életére. Láthatóan kellemetlenül érinti, mikor kalandos felfedezõ sétánk közben egyszerre csak meg kell állnia:

- Mi az, apa?

- Semmi, fiam, kicsit pihennem kell. Ne szólj anyádnak, tudod, mostanában néha rám jön, mindjárt elmúlik.

Lihegve támaszkodom egy hirdetõoszlopnak, nagyokat, szabályosakat lélegzem, szûkölve magamban, hogy el kell kerülnöm az ájulást, undorodom a nyilvános, hát még utcai szerepléstõl. A roham csakugyan elmúlik. Élénken megindulok, gyorsan másról kezdek beszélni, Cini örül, hogy folytatjuk Stanley úttörését a bécsi õserdõben.

Este érdekes lokálba megyünk, alkalmi zsargonkabaré ezzel a címmel: „Szonya a plüssdíványon”. Tehetséges zsidólány, a hitlerista Németországból kiutasították, most élelmesen és makacsul tengeti tovább azt a ritka módon stílszerû, egységes valamit, ami az élete is és a mûvészete is. Minden tudatos és szándékos körülötte, a levegõtlen pincehelyiség, rossz szagú díszletek, kényelmetlen asztalok, émelyítõ italok és pocsék fekete. Valamit hangsúlyozni akar mindezzel. Társa bajuszos, hosszú ember, afféle levantei ügynök, meglátni rajta, hogy valami másból él. Laterna magikából primitív rajzokat vetít a szöveghez, amelyek szó szerint ábrázolják a szöveget: a könnyeket, amelyek beszakítják a padlót és a nagy követ, ami leesik a hõs szívérõl. Blõdlizés, de nagyon intelligens, az egészben van valami hallatlanul tehetséges és fölényes és emellett valami megfoghatatlan durvaság. Szonya is ilyen: kicsi, törékeny, sovány, beteges, bõre szinte átlátszó, szeplõre hajlamos, óriási barna szeme furcsán lobog, mint a lemuroké. Gúnyos ajkai, mint két vörös kígyó furcsa táncba kezdenek: a „mámelérõl” és a „drámelérõl” énekel, az elcsábított szûzrõl. Egész lelkét beleadja a kis mûbe, nagyszerûen csinálja. Ez a bosszantó és izgató béka csúfot ûz minden nõiességbõl, és éppen ezzel válik hallatlanul nõiessé. Úgy lebeg a sok ezer éves emberi kultúra fölött, mint akinek nem imponál ez a kultúra, hiszen jó néhány ezer évvel idõsebb, s a „nagy idõket” jól ismerte kicsi korukból - ellenszenves, és mégis azon kapom magam, hogy irigylem a nagy markos férfit, aki a chansonban a „drámelét” okozta, belehelyettesítve Szonyát az áldozat szerepébe.

Mint a tébolydák régi „habitüé”-je, reggel elkísérem feleségem a Wagner-Jauregg-klinikára. Nem vallom be neki, de imponál, hogy kulcsa van a zárt osztályhoz. Fehér köpenyt húz, az ajtót bezárjuk magunk mögött. Csak két orvos van bent, udvariasak, jólesik, hogy ismerik a nevem. Kicsit furcsán szertartásosak és tartózkodók, gyakorlott szem a mozdulataikon felismeri, hogy sokat vannak bolondok közt. Gyorsan bevonulnak a mellékszobákba, ahol félmeztelen, hatalmas férfit tartanak az ápolók, háttal elõregörbítve, a széken. Az egyik orvos hosszú tût szúr a férfi hátába, a beteg kicsit behúzza a nyakát, nem jajdul fel. Érdekes új kísérletnek vagyok tanúja, néhány hónap óta egy tehetséges neurológus inzulinnal próbálja gyógyítani a tudathasadásos elmebetegeket.

A teremben csak ketten vagyunk. Éppen csend van, szép rendben, gitteres ágyakban fekszenek vagy ülnek a „nyugtalanok”, ennek az osztálynak lakói. Egyre erõsebbé válik bennem egy furcsa káprázat, ami már a mellékszobában elfogott, hogy mindez milyen valószínûtlen, panoptikumszerû. Nem is élõk ezek, mozgó viaszfigurák, s az illúziót csak fokozza, hogy milyen gépiesek. Egészen más, éppen ellenkezõje Kaulbach rajzának a tébolydáról, ami gyermekkoromban viszolygással töltött el, és ahol minden furcsa, kiszámíthatatlan, egyéni, rendetlen, fenyegetõ. Itt, aki nem alszik, egyhangúan és szüntelenül ugyanazt csinálja, a mozdulatok bármily komplikáltak, kiszámíthatók, mint a szövõgép zakatolása. Éppen ezért nem félelmetes az se, aki kiabál vagy ugat - az a tévérzésed van, hogy kötelességüket teljesítik, csak neked játszanak, szorgalmasan, mint a hivatalnok, ha a fõnök belép. Ha becsukod magad mögött az ajtót, abbahagyják.

Az elsõ ágyban feltûnõen szép fiatalember: barna, karcsú, lángoló szemû, egzotikus, mint egy beduin törzsfõnök. Meghökkenve hallom, hogy kitûnõ bécsi családból származik, egy héttel ezelõtt kitüntetéssel doktorált, kész orvos - három napja tört ki rajta a skizofrénia. Kérdésünkre, hogy mit keres itt, fölényesen vállat von, sejtelme sincs róla, mit akarnak tõle, miért tartják ketrecben, mint egy veszett kutyát, hiszen õneki dolgozni kell, rendelõt akar nyitni. Vagy talán nem hiszek neki? Hát idenézzek. S mint egy ugrásra készülõ párduc, felpattan az ágyban, köpönyegét szétnyitja, büszkén: eszményien tökéletes, meztelen férfitest tárul elénk - én ösztönösen, riadtan hátralépek, feleségem nem mozdul, orvosi megértéssel bólint. Ahogy a másik ágy felé megyünk, nyugtalanul visszabandzsítok - a „doktor úr” lustán, nyugodtan, közönyösen ül, és elmerülve vizsgálja jobb kezét, ami a tulajdon hüvelykujját próbálja elkapni, pontosan úgy, ahogy a bolondokat ábrázolni szokták.

Másik fekhelyen mosolygós öreg, piros arcával, õsz szakállával illusztrációja lehetne Tolsztoj novellájának a három balga szentrõl, a szigeten. Kéken, derülten néz körül. Mosolyogva hallgatja diagnózisát, hogy dementia senilis és a többi, és hogy Istennel szokott beszélgetni. Ezt mindjárt meg is erõsíti, egyenesen, szinte haptákban imára tartott kezeit felemeli, ég felé veti tekintetét, figyel, aztán mormogni kezd, megáll, megint figyel, megint mormog. Válaszol a „hangnak”, néha erõlködést látni, hogy jól megértse, fülét hegyezi, integet fejével. Reszketõs hangon, de szívesen válaszol a kérdésre, jól érzi magát, csak a füle lehetne élesebb, sokszor nem hallja világosan Isten beszédét, de Isten jó, ilyenkor kicsit kiabál.

Rablógyilkos, megfigyelésen van itt. Két hete nem eszik, mesterségesen táplálják. Gyanakodva húzódik el, egész testében remeg. Nyilvánvalóan nincs eszénél, a szörnyû káoszban, mely lelkében háborog, egyetlen akarat vonaglik: nem enni, nem enni, éhen halni, ezzel az önmagára szabott büntetéssel talán ki tudja kerülni az emberi igazságszolgáltatást.

Hatéves proletárkölyök, az ápolónõ nem tudja, miért van itt, úgy látszik, az osztályán nincs üres ágy, majd délután visszaviszik. Félénk, de jókedvû, környezete csöppet se nyugtalanítja, elmerülten játszik egy csomóra kötött rongydarabbal. Lesütött szemmel, de határozottan azt állítja, hogy a rongydarab motoros hintaló, és hogy ilyen náluk otthon sok van. Szerteszét hevernek a szobában.

Náluk otthon különben is csoda világ lehet, állandóan málnaszörpöt isznak, a fagylalt fazékban áll, csokoládébútorok között élnek, ezeket naponta kicserélik. Kiderül, hogy igazat véletlenül se mond, ha álmában beszél, akkor is hazudik. Vigyázni kell rá, mert lop.

Egyszerre csak nyugtalanság fog el, szeretnék már kint lenni - sokszor jártam tébolydában, most elõször történik, hogy félek. Hangulatomat vizsgálva, megtalálom a nyugtalanság okát: egy kényszerképzet csúszott gondolataim közé. Arra kell gondolnom, hogy a feleségem a következõ pillanatban tréfából és a hátam mögött rám uszítja az egyik õrültet, hogy ugrasson, és bebizonyítsa, hogy igenis, meg vagyok illetõdve. Az õrült rám ugrik, és nem tudják megfékezni, nagy baj lesz a rossz tréfából. Természetesen szó sincs effélérõl, mégis fellélegzek, mikor elhagyjuk az osztályt.

Kietlen rossz szag a folyosón, karbolos tisztaság, kopár falak, gyászosan kongó léptek. A neurológiára megyünk át, egy percre látom Pötzl tanár urat - túlzottan, szinte félszegen udvarias, nagy darab ember, édeskésen beszél, kissé összecsucsorított szájjal. A kórteremben csak kevés ágynak van lakója, ezek mind apatikusan fekszenek, senkinek semmi kívánsága.

Az ágycédulák kimerítõ feliratokkal magyarázzák az „esetet” - ezek a cédulák olyanok, és a formanyelvük is, latin szakkifejezésekkel, emlékeztetnek azokra a földbe dugott, vagy ketrecekre szögelt táblácskákra, amikkel növényeket és állatokat jelölnek az állatkertben és botanikai intézetben.

Íme „aktinomikózis”. Ez bizony furcsa betegség lehet. Valahogy gombák vagy kemény moszatfélék kerültek a testbe, olyanok, mint a gabonakalász apró, hegyes horgocskái, mik ha a torokba jutnak, nem lehet kiköpni õket, belekapaszkodnak a nyálkahártyába, konokul csúsznak, kapaszkodnak lefelé. Ez a gombafajta szétterjed, egy része az agyvelõbe kerül, csomóba áll össze, képtelen zavarokat csinál, aztán „áttételeket” okoz. Ez egy elõrehaladott beteg. Kifordult bal lába bénán, csonttá aszva lóg, egyik szeme kidagad, lefelé bámul tompán, reszketõ szájából nyál csurog. Az ember halkan nyöszörög, elviselhetetlen fájdalmakról panaszkodik, morfiumért könyörög.

Másik ennél is borzasztóbb: cisti cercus, agykukac. A galandférgek egy fajtája, a központi idegrendszerbe fúródik, befészkeli magát, betokolódik. Férges alma a fej, látni is rajta, ráncos, petyhüdt, koraérett. Vizesborogatás a homlokán, a szeme csukva, keserû száján és orrán látni, hogy nem alszik, szenved.

A következõ csodabogár: akromegália, túlnövekedés. Egy kis mirigy lóg az agy alsó lapján, pontosan középen, az agyfüggelék. Ennek egyik megbetegedése a sejteknek ez a megvadult túlbuzgalma, a mirigy tovább növeszti tagjainkat, mintha csecsemõk volnánk. Ennek a betegnek akkora álla van, mint egy cipókenyér, egyik lába kétszer akkorára nõtt, mint a másik, néhány hét alatt. Komolyan hallgat, szerényen és figyelmesen néz: furcsa ellentétben testének nagyzási mániájával.

A feleségem türelmetlenül szól vissza - már az ajtónál van, én még mindig ott állok egy ágy elõtt tûnõdve, mintha gyökeret vert volna a lábam. Mi az, miért nem jövök, elkésünk a találkáról, azzal a fordítóval.

- Ennek mi baja? - kérdem már harmadszor.

- Hagyja, nem érünk rá. Nehéz eset, láthatja.

- Nem sokat látok. Furcsa az arckifejezése.

- „Terminális”, ahogy itt mondjuk. Kevés napja van hátra. Tumor cerebri, inoperábilis. Gyógyíthatatlan daganat.

- Aha... tudom már... Havas barátom pusztult el ebben... huszonöt évvel ezelõtt. Hát azért olyan... Szegény...

- Jaj, már annyiszor mondtam magának, ne mutasson részvétet a beteg elõtt, azt nem szabad, súlyos kedélybántalmat okozhat.

- De hiszen nem tud magyarul... Magyarul mondtam, hogy „szegény”.

- Mindegy. Az arckifejezését is megérti, csak úgy tesz, mintha nem venné észre. Nagyon vigyázni kell. Jöjjön már.

Elõreszalad a széles lejárón. Én lassabban bandukolok utána. Ismerõs orvossal találkozunk, pesti dolgokról esik szó, nevetünk. Hirtelen megállok a nevetésben. - Ejnye, mit is gondoltam az elõbb? Mit nem szabad elfelejteni? Fel kellett volna jegyezni a noteszomba.

Aha, tudom már: ezt az arckifejezést, annak a betegnek az arcát, jobbra a harmadik ágyban. De ki lehetett? Kire is emlékeztet? Kire vagy mire?

- Jöjjön már, miért csoszog?

Nemcsak csoszogok, egyszerre csak megállok a kapuban, mint az ökör, ott a vágóhídon, mikor nem akart bemenni.

E pillanatban villan át rajtam: tudom már. Az én arckifejezésemet juttatta eszembe a sápadt, szórakozott arc, az enyémet, ahogy utóbbi idõben, a tükörben látni szoktam reggel, borotválkozás közben.

Két lépést teszek, megint megállok. Vigyorogva, kérkedõ grimasszal fordulok a feleségemhez, mint aki viccel, könnyedséget játszva, henceg:

- Aranka - nekem agydaganatom van.

- Menjen már a hülyeségeivel - nem szégyelli magát? Mint egy elsõéves orvostanhallgató.