VÉRCSEPPEK A SZEMFENÉKEN

- Hogy érti, hogy orvostanhallgató?

- Úgy. Ez egy régi tapasztalat, enélkül nem is megy a tanulás. Az elsõéves orvosnövendék elõírásosan keresztülmegy minden betegségen, amivel szembekerül. Himlõje van és kolerája és tüdõvésze és rákja, sorrend szerint, ahogy a könyvben olvassa, vagy ahogy a klinikákon látja. Ez egy törvényszerû „foglalkozási hipochondria”, hozzátartozik a stúdiumhoz, át kell esni rajta, nem is veszik komolyan. Emlékezhetne rá, hiszen volt félévig orvostanhallgató is.

- Szóval azt hiszi, errõl van szó... De értse meg, nem vagyok neuraszténiás és húszéves... Elég betegséget és halált láttam életemben... soha nem estem képzelõdésbe, különben most se... egy furcsa ötlet volt, hogy olyan ismerõs ez a...

- Ugyan kérem. Hát tanulja meg: az agydaganatnak hármas klasszikus tünetcsoportja van, amire a diagnózis épül: fejfájás, szédüléses hányás, papillitis.

- Ami a fejfájást és hányást illeti... csak nem akartam szólni. És mi az a papi... hogy mondta?

- Pangásos papilla. A daganat nyomja az agyat, a legkisebb ellenállás irányában. Azon a kis lyukon, ami a szemfenékbõl nyílik, vér tolul a hártyára, amit a szemtükör konstatál. Ez egy biztos tünet, szinte feltétele az agydaganatnak. Nem minden papillitis agydaganat, de agydaganatnál rendesen van és a négy tünet együtt olyan megbízható, mint luesnél a négykeresztes Wassermann-reakció. Siessünk, mert Gáspárék fél kettõkor ebédelnek. Hát kérem, négy dolgot ne felejtsen el.

- Tudom: fejfájás, szédülés...

- Dehogyis, hagyja már ezt - Gáspárnak kell szólni a fordítás miatt, J.-t felhívni és Cininek egy pulóvert... aztán...

- Vagy úgy. Ami J.-t illeti, különvéleményem van... Majd meglátja, ez a dolog...

Érdekes, egész délután nem jutott eszembe többé a kórtermi jelenet. Ehelyett sürgõs elintéznivalók Pesten, és ragaszkodtam hozzá, hogy estére otthon akarok lenni. Haza is utaztunk. Cini ugyan még szeretett volna maradni. Éjszaka jól aludtam, bár bosszantott, hogy Józsefet nem tudom olvasni, viszont nem gondoltam az új szemüvegre. Félálomban kéjes gondolatok jelentkeztek egy ismeretlen nõvel, akit sohase láttam. Reggelre ébredve se jutott eszembe a tegnapi furcsa borsódzás a hátamban.

De tíz órakor ott állok a Mária utcai szemklinika kapujában, s csak most eszmélek rá, miért jöttem. No lám, bosszankodom magamban, megrögzött orvos-látogató lett belõlem, egyik rendelõbõl a másikba, mint az aggodalmas fóbiások. F. barátom és Gabi. Ezt abba fogom hagyni... és elmosolyodom, eszembe jut a téma, amiben ki akartam figurázni, húsz jelenetben, a klinikajáró, orrviszketéses páciens kálváriáját és mennybemenetelét.

Míg az elsõ emeletre értem, ez a téma foglalkoztatott. Nem sejtettem, hogy elsõ, hatezer évre berendezett gyermekéletemnek, a hetykeség és önérzet korszakának, ez a lépcsõház volt az utolsó stációja.

H.-val, a kedves, elõzékeny tanársegéddel a folyosón találkoztam.

- Á, szerkesztõ úr... rég láttuk, kerüljön beljebb. Mi az, új szemüveg kellene, mi? öregszünk, öregszünk?

- Na igen, úgy látszik, megint fejlõdtem egy fél dioptriácskát... A látásom nem féltem, csak a karom lenne hosszabb, ahogy az egyszeri távollátó mondta.

Mialatt a szemtükröt próbálgatja, odavetõen és „mûvelten” megjegyzem:

- Megnézhetné a fundust is, tüzetesen, drága tanár úr, nincs-e valami rendetlenség?

- Kérem, kérem, nagyon szívesen.

És már ott kukucskál szeme elõtt a hosszúkás, téglány alakú fémmonokli, amibõl éles villanysugár ugrik át szembogaramba. Egész közel hajol, orromat súrolja az elmés kis masina. Lélegzését hallom, ahogy szuszogva, erõlködve figyel. Várom a szavakat, ahogy megszoktam: „Nna, jól van, szerkesztõ úr, majd írunk egy jó kis üveget, egész kicsi különbség, olyan friss és zöld, mint egy pöszmétebogyó.”

Ehelyett más történik.

H. gyorsat, éleset füttyent.

- Ejha! apuskám! - csúszik ki a száján, nem ijedten, inkább szinte vidáman, mint mikor ritka példányt talál a bogarász, akinek számára, ha munkában van, nincs más a világon, csak a tudomány és annak örömei. (Dollinger, a sebész, egy emlékképemen, papírtálcán kivágott rákot mutat fel: „nézzék, uraim, milyen gyönyörû példány”.)

- Mi az? - csodálkozom.

Az asztalra ereszti a mûszert, oldalt kapott fejjel elkomolyodva, megütközve néz, mintha hirtelen idegenné váltam volna. A vizsgálóbíró nézhet így, mikor jó barát kerül elébe, hivatalosan, súlyos és ritka bûnténnyel vádolva.

- A szemfenék tele van vérrel. Ekkora vércsomók. Egész duzzadt a papilla.

Szótlanul ülök, a látomás tovább tart. Igen, szótlanul ülök, mint a gyilkos, akit leleplezett a detektív, nem tudok védekezni, pedig azt hittem, ártatlan vagyok. De a szemfenék tele van vérrel! Sajnálom, a zsebkésen vérnyomokat látok: egy szót se! ön most itt marad, nem mozdul, amíg behívom a hivatalos nyomozóbizottságot.

És csakugyan. H. felugrik, az ajtóhoz siet. Hihetetlen gyorsan tele van a fülke. Asszisztensek, alorvosok, cselédkönyvezõ hallgatók vesznek körül. Mohón kapkodják egymás kezébõl a szemtükröt. Egyszerre szétnyílik a csoport: ünnepélyesen, szikáran, jön a kedves, öreg professzor. Erre a hírre hozták be.

Sokáig vizsgálja a szemem. Aztán rögtön a tanársegédhez fordul. Egy kis ünnepélyesség van a hangjában, ahogy feléje biccent.

- Gratulálok, tanársegéd úr. Kitûnõ diagnózis. Klasszikus eset. Gratulálok.

- Ó... professzor úr... az ön klinikáján lettem szemorvos...

Halkan szólalok meg: - Uraim...

Mindnyájan felém fordulnak. Mintha csak most eszmélnének rá, hogy a szememen és annak hirtelen az érdeklõdés központjába került papilláján kívül magam is jelen vagyok. A tanársegéd egyszeriben megváltozik, barátságosan, biztatóan néz rám, meglátja bennem a régi ismerõst.

- Hát, kedves szerkesztõ úr, egyelõre semmi képzelõdés, ez sok minden lehet. Most szépen átmegyünk a szomszédba, látótérvizsgálat, színlátásellenõrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.

Az új szemüvegrõl már szó sincs. A szomszédos szobában sokáig manipulálnak. Furcsa gépek. Keresztbefektetett két rúd, négy végén fehér pontocskával. Lassan forgatják, szólnom kell, mikor a pontocskák látóterembe érnek. Kínosan erõlködöm, hogy ne csaljak, bandzsalítva, tudom, mennyi múlik most azon, hogy becsületes legyek. Forgó korong, piros meg kék ponttal. Körülményesen pepecselnek rajta, meg kell mondanom, mikor piros, mikor fehér. A vizsgálat elhúzódik, jegyzetek, számítások. A kedves, halk szavú segédorvos ujját többször elhúzza a szemem elõtt, megkérdem, a pupillát nézi-e, talán luesra gyanakszik? és meghökkenve konstatálom magamban, hogy örülnék, ha luesra gyanakodnék, „csak” luesra. Nem, az egész szemgolyó esetleges rezgését figyeli.

A folyosón várok, félóra múlva kijön hozzám H. Kezében zárt boríték.

- Na, itt a lelet, szerkesztõ úr. Ezt sürgõsen vigye el valamelyik klinikára. - Korányit ajánlom. Ott majd aztán megmondják a többit. Még sok vizsgálat lesz. Talán tovább küldik. Csak most nem szabad hanyagnak lenni. Legjobb, ha már holnap jelentkezik. És ugye, értesít bennünket - gondolhatja, mennyire magával vagyunk.

- Nagyon köszönöm... nagyon kedves... vagyis mit akartam mondani... tudja, ugyebár, hogy ezek a... ezek a vérzések... esetleg agydaganatra...

Gyorsan a szavamba vág.

- Ugyan kérem, mondtam már, hogy sok mindenféle lehet. Soha nem kell kombinálni. Különben is ahhoz az kellene, hogy szédüljön és hányjon és mindenféle reflex... de szó sincs róla, rég láttam ilyen jó színben. Hát ugye, nem felejt el bennünket? na sietek, alázatos szolgája.

Még a lépcsõházban feltéptem a borítékot. Néhány szemvizsgálati adat, amiket nem értek.

A végén nagy betûkkel a verdikt, az ítélet: „Pangásos papilla, a bal szemen másfél, a jobb szemen két és fél dioptria”.

Visszateszem a leletet a feltépett borítékba. Lassan megindulok. Furcsa, milyen könnyûek a lépteim. És az egész, az utca, minden, valami más... De hiszen nem errõl van szó. Mire is kell most gondolnom? A felöltõmön kopást veszek észre. Igen, felöltõt kellene vennem, már múltkor... felöltõt kellene vennem? nem, nem, ezúttal egész másvalamirõl van szó. Tudom már.

Negyedóra múlva ott ütök a könyvtárban. Négy könyvet válogatok ki, két külföldi, két magyar szerzõ. „Daganatok”, „Az emberi agy”, „A fejfájásokról”, „A központi idegrendszer szomatikus elváltozásairól”. Bosszant, hogy a legújabb irodalmat nem tudom megkapni. A legújabb is két-hároméves.

Fél kettõre körülbelül tudom, ami érdekelt. Ahogy a felöltõmet veszem, próbálok rezümét csinálni. Mondatok kavarognak elõttem. Különösen egy: „Ezek a daganatok elõbb-utóbb feltétlenül halálra vezetnek, azért a mûtéti beavatkozás, a daganat eltávolítása még a mai nem kedvezõ statisztika ellenére is okvetlenül javasolt, ha a diagnózis, fõként persze a röntgenkép nem hagy kétséget a daganat létezését és helyét illetõen”. És egy másik: „A mûtéti beavatkozás halálozási arányszáma ezek után és mindent tekintetbe véve, sajnos, még mindig hetvenöt-nyolcvanöt százalékra becsülhetõ.”*

A József utcánál kiérek a körútra. Hová is kell mennem? Igen. Ebéd elõtt még felszaladok a szerkesztõségbe, a korrektúra miatt, utalványt is ki kell állítani.

De miért megyek olyan lassan?

Hiszen nekem most sietnem kell, el kell intéznem valamit, el kell intéznem, nagyon sürgõs. Viszont nem a klinikáról van szó, oda majd holnap. Most valami más van, magammal kell valamit megbeszélni, sürgõsen, és nekem ehhez semmi kedvem sincs. Valaki dörömböl bennem gúnyosan és erõszakosan: õ az, megismerem, énke, szemtelen kis ember, aki független tõlem, ott mászkál bennem valahol, „néha a szívemben, az ujjaimban, néha és néha az agyvelõ párnás tekervényeire lefekszik” - énke, akit egyszer, fiatalon, felfedeztem magamban, nevén neveztem, énke, aki döntõ pillanatban, mikor az életet felfedeztem, mikor szerelembe estem, mikor hittem a túlvilágban, kopogni kezdett, szemtelenül és sürgetõen: no, mi lesz? észre térsz-e végre? abbahagyod nagyképû fellengzéseid? Énke, aki ott fog ülni az orrom hegyén, utolsó perceimben, hogy akkor is gúnyoljon és gyalázzon: „hát ehhez mit szólsz? nyilatkozol-e végre? vagy még most is halogatni akarod a vallomást? egy jól hangzó frázis, az utolsó szó érdekében?”

Énke mozgolódik és kérdez: „Na, mi az? akarsz mondani valamit? azt hittem, mondani akarsz valamit: beszélj hát, nyavalyás! Vagy adj egy jelet! Csak õszinte legyen - ordíts hát fel végre, kiabálj, üvölts, te félni is gyáva!”

De én nem ordítok fel, ballagva megyek tovább. Egy látszerész elõtt megállok, nini, homokóra - nem tudom, miért -, utóbbi idõben okvetlenül be akartam szerezni. Szép, karcsú homokóra, tízperces, ötperces beosztással. Lám, nem is drága.

Mégse veszem meg, tovább megyek. Mi van itt? Miért olyan esetleges, valószínûtlen minden? Házak és boltok. Hiszen ezerszer láttam õket. Nem is ezerszer, ötezerszer. Hiszen éppen ez az...

Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerûen egy város, mikor elõször látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás elõtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tûnõdve nézem a feliratokat, az ismerõs kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész mintha szûkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert nagyoknak és pompásaknak hittük. S mikor visszatérünk felnõtt életünkbe, nem az fáj, hogy olyan szép és hatalmas volt, amit elvesztettünk, hanem az, hogy olyan kicsi és értéktelen volt a gyermekkor, amibõl táplálkoztunk egy életen át.

A kedves Láng titkár, mint mindig, mosolyogva fogad, én is összeszedem magam. Pannival viccelek. Sz. R. jön be, könnyed „jenseits vom Guten und Bösen” arckifejezésével, amivel olyan kedves ellentétben áll lobogó, sûrû, forradalmár-üstöke. Szeretem benne, hogy tud természettudományt is, nemcsak humanisztikát, mint a fiatal írók általában. Most is effélérõl beszélünk, felfedezésekrõl, irányzatokról az orvostudományban és hogy a harctér kitágul: nemcsak a betegségek elleni küzdelem erõsödik, a betegségek is fegyverkeznek.

- Nekem például agydaganatom van - jegyzem meg.

Jót nevet.

- Miket beszélsz, mûvelt ember létedre. Tudod, mit beszélsz?

- Hogyne.

- Jó, jó. Értem. Ha már betegség, neked valami különleges kell, ami másnak nincs. Ezúttal kicsit elvágtad magad. Ajánlok valamit, ami szebben hangzik és nem olyan komoly: extra-szisztolé és disz-hidrózis.

- Nem. Egyszerû agydaganat.

- Beszéljünk másról. Errõl majd akkor, ha mutatsz nekem egy leletet pangásos papillával.

Villámgyorsan nyúlok a zsebembe.

- Parancsolj.

Elolvassa, aztán még egyszer kezdi olvasni, megnézi még egyszer a nevet, amire a leletet kiállították. Csak én látom, hogy egy kicsit elváltozik az arcszíne. Határozottan büszke vagyok. De csak egy pillanatig.

Összecsukja a leletet.

- Hát... - mondja kicsit rekedten - izé... pikáns. Kicsit pikáns, ez igen. Hm... tessék a lelet.

Óráját nézi.

- Hû... diktálnom kell... szervusztok.

Mikor eltûnik, hátradõlök a pamlagon, keresztbe vetem a lábam, mert a padló furcsán elforog alólam. Így érezheti magát, akit kilógatnak a rács fölött, és egyszerre csak észreveszi, hogy el akarják ereszteni.