BARLANGVASÚT

A városligeti Angol Parkban tavaly újfajta barlangvasutat építettek, a régi közelében, ahol az utcasarkokon törpék és királykisasszonyok, idilli jelenetek, kristálypaloták bukkantak az utazó elé. Ezt az újat, ha jól emlékszem, „kísértetek vonatjának” nevezik. Indulás után koromsötétségbe kerül az ember, melyben baljós szél zúg, láthatatlan ajtók csapkodnak, lánc csörög, sóhajtás és csikorgás rémlik, mint ama „külsõ sötétségben”, melyrõl a biblia beszél. Beteg fény villan - pillanatra, a falban, csontváz vigyorog fel, de a kísértetvonat máris elcsapott elõtte, mintha mélységbe zuhanna. Alattad reszket és hullámzik az ülés. Következõ fülkében öngyilkos fekszik, aztán akasztott ember, koporsófedelet feszegetõ tetszhalott. Bagoly huhog, kuvik ketyeg. Furcsa mulatság a vidám nép számára. Úgy látszik, mégis mulatság, az emberek fölényesen nevetnek a kocsiban, tréfásan rémítgetik egymást, brekegnek, huhuznak. Erre szükség van, tapasztalat szerint rosszabbul bírja, aki hallgatagon ül, sötétben, a pániknak és szorongásnak ebben az alantas, rikító és émelygõs légkörében, melyet kárörvendõ, keserves verklinyekergés fest alá.

Nem jelentkeztem a klinikán, Bécsbe se írtam. Azzal halogattam a dolgot, hogy egyelõre majd várunk, és figyelünk a sötétben, talán magam is megtalálom a kifelé vezetõ vagy végleges megoldásba nyíló ajtót. Áltattam magam, hogy a nyugalom mindennél többet ér, különben is sok dolgom van. Ez az állapot valami különös félálom-világnak ígérkezett, nem is volt rossz ebben a minõségben. De nem tartott soká.

A verkli nyekergését nyugtalan villanások váltották fel. Ha az ember reggel megsebzi a kisujját, napközben csodálkozva tapasztalja, hogy az érzékeny ujjat mindenhová beléveri: ez valószínûen tévedés, máskor is így van, csak nem veszi észre. Bing neurológiáját, Bleuer pszichiátriáját azelõtt is lapozgattam, de most, hogy a betû összefolyt beteg szemem elõtt, különös erõvel keltek életre a szövegmagyarázó ábrák. Személyes ismerõseimmé váltak a csonka-bonka, ferde-görbe bénultak, a petyhüdt tekintetû myxödémás, a nagyzási hóbort megszállottja, gõgösen felszegett állával, a mikrokefál legény, csöpp fejebúbja alatt széles arcán a pokoli vidámságnak nem is dantei, inkább homéri kacajával. Egy fényképre sokszor visszalapoztam: teljesen csonttá aszott idiótanõ, meztelenül odatámasztva a klinika lócájára, csapzott hajjal, magas, de homorú homlokkal, profilja sejtelmes kínokról beszél, amiket nem tud kifejezni, még jajgatással se, mint az állatok. Little-kóros fiú, görcsbe csavarodott végtagokkal, négykézláb: agyát akkor érte a sérülés, mikor a világra jött, puha koponyáját összeroppantotta az anyaöl. Némelyik beteg szemét négyszögletes fekete álarc takarja el, hogy ne lehessen ráismerni.

Este az ágyam fölé boruló lámpaernyõ alatt szomjúság fog el, valami másra gondolni végre. Évezredek „kulisszafalai” mögé jó volna nézni megint, ibolyakék messzeségbe. De nem tudok olvasni - ötletem támad, behívom Rózsit, és õ készségesen és korlátlan ideig olvassa fel „József”-et. Kicsit éneklõs hangon, de meglepõen értelmesen forgatja le Thomas Mann nehéz, bonyolult mondatait az orsóról. Csodálkozó kérdésemre, hogy érti-e a szöveget, amin hiperkultúrás esztétikusok törték a fejüket, vállat von, hogyne értené, hiszen csak az van benne, amit az iskolában is tanult, hittanórán. Az ám, emlékezetes részhez jutottunk éppen. A József életén és boldogságán és szemtelen elbizakodottságán felbõszült fivérek megragadják az Anya káprázatos nászköntösében páváskodó fiút, alaposan összepüfölik, és belelökik a kiszáradt, mély kútverembe. Ott hever most bevert bordákkal és véresre lapított, félig kiütött szemmel, megkötözve. Helyzete reménytelen. Eddigi napsugárban izzó életére gondol és arra, milyen természetesnek találta. Kilátás nélkül, hogy valaha hasznát veheti, egy tanulságot regisztrál el: emberek, akiket alázatos, mindenre kész szolgáinknak hiszünk, mert csodálnak bennünket, és rajonganak értünk, nem segíthetnek rajtunk a balsorsban, mert közöttük a legnyomorultabb és legkisebb is minden rajongáson túl jobban szereti önmagát, mint bennünket.

Gyorsan megkérem Rózsit, hagyja abba és aludni próbálok.

Délelõtt, ahogy a Belváros felé ballagok, csoportosulás. Epilepsziás munkás rángatózik a földön. Egy pillantással megállapítom, hogy nem szimuláns, ajkát tajték lepi el, szemgolyója kifordult. Jackson-epilepszia, bólintok magamban, ahogy tovább megyek: ezt mostanában megkülönböztetik. Mûtéttel is próbálják gyógyítani: a leemelt koponya alatt felszabadítják a szorongó agyvelõt, szép sikereket értek el... az ám, ha nincs daganat...

Felriadok: vak koldusnak mentem neki, botjával tapogatva igyekezett át a kocsiúton.

A szerkesztõségi jelenet óta nyugtalan vagyok, lelkiismeret-furdalás gyötör, amiért egy hatásos fordulat kedvéért elárultam a „leletet”. Igazán várhattam volna, ezerszer megtanulhattam, hogy a túl korai hencegésbõl baj lesz.

Talán még el lehetne felejtetni az emberekkel hiszen... lehetséges, ugye, hogy még sincs komoly baj, s akkor elmúlik az egész rossz álom.

De elkéstem. Gyanúm, hogy már mindenki tud mindent, igazolódik.

Eleinte képzelõdésnek igyekszem hinni, ha az emberek gyorsan megfordulnak utánam. Ismerõsök kutató arccal néznek rám, gyöngédebbek, felugranak, hogy a kabátomat felsegítsék. Várakozó kíváncsiság feszül körülöttem. Semmi, semmi, mondom magamban, és túlzottan, szinte támadóan vidám vagyok.

A szerkesztõségbe napokig nem megyek be, inkább õdöngök az utcán, de folyton beteg emberekkel találkozom. Valami lassan fejlõdõ ellenséges hangulat lett úrrá rajtam. És mint a verkli, egyre nyöszörgõbben, egyre keservesebben jön utánam, jár utánam, fordul be utánam az utcasarkon a káprázat, hogy vendégségben vagyok. Igen, haragos irigységgel, vendégségben járkálok egy idegen városban, ahol figyelnek és várnak.

Az Egyetem téren D.-vel találkozom, rég láttuk egymást. Elkezelés után visszafordul, odavetõen mondja:

- Hja igaz, hallom, valami bajod van - veseizé vagy micsoda.

Gyorsan közbevágok.

- Dehogyis, hová gondolsz. Idegfájdalom...

- Igen, igen, valami központi dolog... Hát kérlek, okvetlenül menj el az M. úti kórházba, szóltam rólad dr. R.-nek - de ne felejtsd el...

- Micsoda? Szóltál rólam?

Mások, akik rendesen továbbmennek, ha találkozunk, most megállnak, beszélgetni kezdenek, holott nincs semmi mondanivalójuk. Már képtelen vagyok észre nem venni, hogy kutatva vizsgálják az arcom.

A villamoson egy nálam fiatalabb úr feláll az ülésrõl, erõszakoskodik, hogy bizony csak üljek a helyére, nem fontos, én nem emlékszem rá természetesen, de õ ismer engem látásból. És míg le nem száll, nem veszi le rólam a tekintetét.

Kár volt szólni, kár volt szólni, ez borzasztó. Riadtan kapkodom a fejem, szimatolok, érzem, hogy beszélnek, pletykálnak, kombinálnak. És valahol van valaki, nem tudom, ki lehet az, aki már szedi össze a szálakat, figyel, vár, telefonál, intézkedik, alkalmas pillanatot keres. Egy ismeretlen Porfir, akinek figyelmét, egy szerencsétlen pillanatban, Raszkolnyikov maga hívta fel magára.

Valamit tennem kell, elhárítani a gyanút, mielõtt mások cselekszenek helyettem. Intézkedni kell, bármily szívesen poshadnék még a homályban, ahol olyan jó, nem kell gondolni semmire.

Ezt a kedves, szórakozott, tûnõdõ Gyulát keresem fel, aki a legjobb, legóvatosabb, legszkeptikusabb tudós orvosbarátaim közül. Soha nem beszélünk tudományról, a finom és választékos irodalom érdekli. Lám, milyen kedvesen, elfogulatlanul fogad, ez biztosan nem tud semmit. Különben mondaná. Viccelünk, Elza asszony is bejön, igyekszem mulattatni, bosszant, hogy szótalan.

- Igaz, Gyulus, megnézhetnéd a gyomrom meg a tüdõm meg egy pár reflexem, sokat fáj a fejem, pedig két hete nem dohányzom, meg kérlek, mit szólsz hozzá, a szemem...

- Igen, igen, tudom - illetve... már említetted. Kérlek, jó hogy szólsz - arra gondoltam, okvetlenül menj el az M. úti kórházba, R. tanár úr már vár. Vagyis, ha akarod, mindjárt telefonálok neki.

Pár perc múlva szólok csak.

- Ha már úgyis vár, ne fáradj, majd elmegyek. - Az elõszobában a gyerekek kikísérnek. Élénken beszélgetek velük, és közben azon tûnõdöm, mikor említettem én ezt a szemdolgot Gyulának? Nem, egész biztos, hogy nem említettem.

Dénes nem alkalom nélkül, de váratlanul megemlíti délben, hogy a biztosítási kötvényem lejár, pénzt kellene gyorsan szerezni, mégis, ugye... kár a sok befizetett részletért.

Öt órakor ott ülök R. tanár úr rendelõjében a Falk Miksa utcában. Puha arcú, derült, kiegyensúlyozott férfi, ha nem tudnám, hogy kiváló tudós, valami jól menõ kereskedelmi vállalat fõnökének gondolnám. Csak hallgatagsága árulja el a szakembert. Nem említi, hogy várt rám. Meztelenre vetkõztet, sokáig vizsgál, vagy tízféle reflexet próbál ki, szurkál, csiklandoz, járat, emelgeti végtagjaimat. Egyre csillapuló szívdobogással, növekvõ önérzettel hallgatom, ahogy mormog, „negatív... negatív”. Hát persze hogy negatív, azt szeretném látni, nézze csak, milyen biztosan járok behunyt szemmel.

Egyszerre csak eszembe jut, hogy B.-nél voltam, a másik Gyulánál két jó barát közül, a laboratóriumban, és röntgenképet csináltunk a koponyámról. Szóba hozom ezt.

- Hogyne, már nálam vannak a képek - bólint gyorsan.

- Ugyan, már itt is vannak - no, és van folt az agyvelõn?

- Nincs. Különben még jobban is megnézzük...

- Hátha egyszer nincs, mért kell még jobban... Különben, ha nem csalódom, csupa negatív reflexet talált a papillán kívül...

- No igen, igen...

- Tehát sehol semmi jel...

- Itt volna talán ez a dizmetriás... ezen még gondolkodom... Holnap mindenesetre tessék feljönni.

Holnap mindenesetre nem megyek fel. Ez az ember nem tetszik nekem. Az a benyomásom, nem szeret. Mások milyen kedvesek, évõdnek, enyelegnek, bíznak bennem, ha látják, hogy valami negatív, örülnek neki, nem nyomoznak tovább, együtt drukkolnak velem a jó eredményért. Ez meg egyenesen szeretné, ha baj volna, addig nem nyugszik, míg nem talál valamit. Igazi detektívtermészet. Csak a pozitív sikerek érdeklik. Neki az kell, elfogult a betegség irányában, az egészség rovására. Nem szeret. Érzi bennem, hogy ösztönemberekre van szükségem, el akarja ûzni õket mellõlem, ablakot nyit, ahol anélkül is jól látni: nem tanulta meg, hogy a túlságos világosság éppen úgy megtéveszti a szemet, mint a teljes sötétség.

A Bucsinszky Kávéházban délelõtt Nagy Lajos barátom csodálkozva néz rám, mikor visszajövök a telefonfülkébõl.

- Mi az, nem beszéltél?

- Nem volt senki a telefonnál.

- Hiszen nem is hívtak...

- Dehogynem... nem hallottad?

- Én nem hallottam semmit.

Aha, igen... tulajdonképpen én akartam fölhívni a másik Gyulát. Nem tudom, honnan vettem, hogy hívnak, csöngetnek sürgetõen.

- Te vagy az, Gyula?

- Parancsolj.

- Kérlek szépen, hallottam, hogy elkészültek azok a koponyafelvételek.

- Igen.

- És hogy nincs folt az agyvelõn.

Egész pici szünet, csak én veszem észre.

- Nincs.

Most én tartok kis szünetet, aztán tréfás hangot ütök meg, rejtvények modorában, melyeknek mindketten szenvedélyes barátai vagyunk.

- Kérdezek valamit, Gyula.

- Parancsolj.

- Ha volna folt az agyvelõn, akkor most megmondanád nekem?

Szünet.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert bizonyos fokig az orvos a beteggel szemben is titoktartásra van kötelezve.

Nevetek.

- Nem gondolod, Gyula, hogy második válaszod némiképp problematikussá teszi az elsõ értékét?

- De gondolom.

- Tehát most mit higgyek?

- Nem tudom.

- Jó, majd beszélünk. Szervusz. Köszönöm.

Másnap reggel titkárom kíséretében jelentkezem a Korányi-klinikán, felvételre. Az irodában, mialatt személyi adataimat felveszik, Dénes tréfálkozva megjegyzi, hogy úgy viselkedem, mint aki hosszas habozás és tépelõdés után feladja magát a rendõrségen.