KÉZLEGYINTÉS AZ ABLAKÜVEGEN

Szeretném, ha az olvasó elhinné, hogy nem olcsó hasonlaton nyargalok, vagy költõi aláfestéssel próbálom érdekessé tenni magam ezzel a bûnügyi beállítással - szívesen kerülnék mindent, ami „jelképes”, hiszen az olvasónál sokkal szorongóbban érdekel, hogy tisztán és világosan, hangulatcafrangoktól fertõzetlenül emlékezem-e arra, ami történt. De éppen ezért vagyok képtelen nem venni észre, hogy egész betegségem alatt végig, öntudatlanul, anélkül hogy észrevettem volna (csak most eszmélek rá) bûnösnek éreztem magam valamiért, valami elfelejtett bûnért, amit nem mentett, hogy nem akart eszembe jutni: talán ezért nem tudtam elejétõl végig panaszkodni vagy lázadozni végzetem ellen. Ami pedig a jelképet illeti - az olvasó, ha elég megértés és részvét van benne önmaga iránt ahhoz, hogy életét figyelje, fel fogja ismerni, hogy mindennap történik velünk három vagy négy olyan apróság, ami nemcsak arra a napra, hanem sorsunknak és lelkünk fejlõdésének arra a korszakára jellemzõ - csak észre kell venni ezeket a jeleket.

Az orvosi vizsgálat, szigorú klinikai bentlakással - ezt is csak most látom - például pontosan meg is felel a vizsgálati fogságnak, amivel az õrizetbe vett gyanúsítottat sújtja a törvény, és mindegy, hogy börtönrõl vagy úri, kényelmes államfogházról van szó - hiszen a gyanúsítottat csak a bûnösség kimondása és a várható ítélet érdekli, õ maga, akárhogy is végzõdik a dolog, úgyis megbûnhõdött már azzal, hogy a gyanúsítás nyilvánosságra került.

Reggel vonultam be, de mindjárt le kellett vetkõznöm, és ágyba feküdnöm: nem arról van szó, jól vagyok-e vagy rosszul, ez az elõírás. Az elsõ vizitre várva lapokat kérek, mérgelõdve próbálok olvasni, nem megy, a kedvesnõvér rögtön vállalkozik, hogy felolvas, nem is kérdi, mi bajom. Úgy teszek, mintha a vezércikk vagy novella érdekelne, de hamarosan rálapoztatok vele a személyi hírekre. Már-már fellélegzem, de nincs kegyelem: az elsõ szerény kis közlést apró betûkben és szûkszavúan ugyan, de felfedezzük - az újságíró sajnálattal értesült, hogy múló jellegû betegségem alapos kivizsgálása céljából önként bevonultam az egyik elõkelõ klinikára, remélhetõleg rövid idõ múlva friss erõben stb. Megadással várom a többit, s egy félóra múlva már bosszant, sérti hiúságom, hogy még senki se telefonált. Ám Bécs jut eszembe, meghökkenek, és gyorsan intézkedem, hogy sürgöny menjen „Lap tévedett, semmi bajom, levél megy”.

Tíz órakor kezdõdnek az elõzetes általános vizsgálatok. Cs. doktor elmés, jókedvû, könnyû szavú ember, hamar összebarátkozunk. A reflexellenõrzéseket már én mondom be elõre, gyakorlatom van karkinyújtásban, behunyt szemmel elõre-hátra dõlésben, lábujjaimat úgy mozgatom a talpcsiklandozásra, mint egy felnõtt, s nem úgy, mint a majmok és csecsemõk. Na jó, holnap majd vért nézegetünk, cukorra, egyébre, kis szurkálás lesz. Hát egy parti sakkot játszanék-e? De mennyire, nagyon szívesen, ebéd után rendelkezésére állok. Hallom, mesterszerû játékos.

Nini, hisz ez nem is lesz olyan kellemetlen kávéház, ez a klinika: a nyomás, ami reggel szívemre nehezedett, fölenged. A sakkpartit ebéd után elvesztem ugyan, ám néhány kedves, vidám ismerõs, akik egyelõre telefonálnak csak, de majd késõbb kijönnek hozzám, felfrissíti kedélyem. Délután kisüt a nap. Valami olyan jólesõ, békés nyugalom fog el. Keresem az okát. Mi lehet az? Talán mert nem kell dolgoznom, ürügyem van henyélni? Nem, ez túlságosan felületes magyarázat. Valami van a hangulatomban, amit soha nem éreztem. Elõször élvezem a teljes felelõtlenség boldogító állapotát. Hogy magyarázzam a normális, rendes embereknek? Értsétek meg, az ilyen görcsös lélek, amilyen az enyém, állandóan és szüntelenül abban a feszültségben szorong, amibe ti, boldogok, csak egyszer-kétszer kerültök egy élet folyamán: az élet minden pillanatában kénytelen vagyok az egész életemre gondolni. Nekem minden percem olyan, mint nektek, ha a hatodik emeletrõl zuhantok alá, vagy elkapott a forgószél - ostoba érzékenység, hogy lehetne kigyógyulni belõle? Vagy talán csak túlzott aggodalmaskodás, gyerekkorból megmaradt, nádpálcától, büntetéstõl való félelem? Hogy mondja Shakespeare: „A gyáva ezerszer hal meg, a bátor csak egyszer.” Hát én most, úgy látszik, ki fogok gyógyulni ebbõl - milyen jól érzem magam, ez nem az életem itt, ez egy délután, lehet, hogy beteg vagyok, lehet, hogy meg kell halnom, de ahhoz ennek a délutánnak semmi köze, nekem se ahhoz az emberhez, akinek majd baja lesz belõle, hogy a világra jött. És csendesen fûzögettem a gondolatokat, nem is gondolatokat, csak szavakat - nem várom meg, míg a logika szövevénye gyümölcsöt érlel: letépem, mikor virágot hajtott, ha csak szóvirágot is. Két remek kecskerímet komponálok a másik Gyula részére. Különben is mi minden történik még, maga a vizsgálat százfélét deríthet ki, s aztán bármi derül ki, sok idõ van még gondolkozni, határozni, dönteni.

Este kissé lehervadok. Nem a szédülés és fejfájás tör le - nyolc felé ezen többnyire túl vagyok. Erre a nagy csendre azonban nem számítottam. Hét óra után a folyosók élénk élete kialszik, az orvosok hazamennek vagy visszavonulnak. Néptelenné válnak a széles kaszárnyafolyosók, a termekben túlvilági kék fény dereng, magam is stílszerûen kéket gyújtok fel különszobámban. És bámulok ki a nedves parkra - közben megeredt az esõ -, leltárt csinálok lelkemben, és azon tûnõdöm, van-e vesztenivalóm egyáltalán? Mindentõl eltekintve, jól tudom, nem lenni rendkívül unalmas állapot az élet tarkaságához képest. Viszont határozottan nagyon sok elõnye van. Nem kell beszélgetni, kifogásokat keresni. Az ám, ha az ember élvezni tudná ezeket az elõnyöket, életen és halálon túl valami harmadik állapotban - hogy bemehetnék kedvenc kávéházamba anélkül, hogy ott legyek, leülnék az emberek közé, és nem tudna rólam senki. De vajon úgy van-e csakugyan, ahogy a „Mennyei Riport”-ban álmodtam - és ha mégis tévedtem?

Lábujjhegyen bolyongani kezdek a kékben derengõ kórtermeken át, mintha keresnék valakit. A kedvesnõvérek némán néznek utánam. A betegek többnyire háton fekszenek, nagyon csendesek, pedig nem alusznak: csupa gyerekszoba ez, a szülõk színházba mentek, vagy vacsorára vannak meghíva, és a kicsinyek most nyitott szemmel ábrándoznak az életrõl. Egy fülkébõl halkan füttyent valaki: Ernst Ottó barátom, a kalandozó publicista hív magához, tüdejével van valami, még két hetet kell feküdnie. Leülök az ágyához, fölényesen viccelõdöm, ahogy egészségesek szoktak a beteggel, meg se kérdi, miért vagyok itt. Aztán a régi barát özvegye szólít meg, hosszan magyaráz valamit a veséjérõl, õt is megnyugtatom. Egy kétágyas szobába csak benyitok éppen: a nõvér közli, agybajos az egyik, csak menjek be, ébren van, szívesen lát. Á, most nem zavarom, majd holnap meglátogatjuk.

Reggel nem tudok aludni, üzleti ügyekben telefonálgatok, de még senki sincs a helyén. Fél tízre bevetõdöm az egyik kórterembe, ahol szigorlat folyik éppen. A finom, halkszavú professzor (most látom elõször) ül az ágy mellett. Csinos szigorlókisasszony kipirulva felelget, az ágyban fekvõ betegre vonatkozó kérdésekre. „És mit lát még?” „Tapogatásra a hasizmok ernyedtek, ez azt mutatja, hogy...” A kisasszony habozva, erõlködve nézi a betegét. „No és? Nézzen csak a szemébe.” „Icterus” - mondja hirtelen, diadalmasan a szigorló.

„Bravó” - mondom magamban elismerõen, és rögtön utána a tanár is helyeslõen bólint. A beteg nyugtalanul néz egyikrõl a másikra. Tízre befut az elsõ látogató. Éktelen jókedve van, na öreg, kitaláltál valamit, hogy lustálkodhass. Megjegyzem, igazad van. Hoztam ám egy kis pálinkát meg finom egyiptomit. Micsoda, nem dohányzol? Hát ez meg mi? Nagyra vagytok egy kis fejfájással. Tudod, min mentem én keresztül? De hiszen itt jön már Imre is... Szervusz. Mit szólsz, hogy él a barátunk? Délre egész kis társaság verõdik össze, mindenki hozott valamit, virágot, ennivalót, italt. Bianka egész kis arrangement-t állított össze: óriási kosár, déligyümölcsök, ananászkonzerv, pezsgõ. A kórházi ebédet visszaküldjük, újabb látogatók érkeznek, fél négy felé nagy ribillióval három újságíró-kolléga, a lapoktól - zsivaj, kiabálás: hát veled mi van, na mit írjunk, mit szeretnél? Van valami jó mondásod? Nagyon kellene, ki kell használni az ilyet.

A jókedv dõzsöléssé fajul, egymást villanyozzák a vendégek. Tegnapi aggodalmamhoz képest igazán nincs okom panaszra - lám, szeretnek, nem haragszanak rám, még minden jóra fordul. Akkor hát - mi ez, mi ez? Ez a furcsa borzongás...

Nagyon is jókedvûek vagytok, gyerekek, ez már túlzás. Ha egyedül jöttetek volna, külön-külön, nem vennék észre semmit, de így egy kicsit feltûnõ, hogy mindannyian egyformán ragyogtok a derûtõl. Végre is sokféle kedély van a világon, nem gondoljátok, hogy ez az egységes jó hangulat a nézõtéren eszembe juttatja a színpadot, amin vagyok? Lassan, borúsan alakul ki bennem, végre meggyõzõdéssé válik - nagy csöndben voltatok ti, mikor bejöttetek hozzám, és nagy csöndben lesztek, mikor kimentek. S az újonnan jötteken már egész világosan látom, hogy az ajtó elõtt, mikor beléptek, megálltak egy pillanatra, és álarcot vettek fel - széthúzták a szájukat, tekintetüket nevetésre állították be, a torkukat öblösre köszörülték.

Eltûnõdve fordulok az ablak felé, és ekkor a kihajtott üvegen rövid kép villan fel: Pista fejét látom, aki a hátam mögött áll felesége mellett. Az arca elnyúlt, a szája szögletei komoran lebiggyednek, szemöldöke felhúzódott, felesége odahajol a füléhez, valamit súghatott éppen. Pista nem fordul felé, biccent. Ugyanakkor lemondóan legyint a kezével.

Hangosan felnevetek. Megütközve néznek rám. Semmi, semmi, valami eszembe jutott. Na jól van, mégis iszom egy stampedlivel, adjatok.

De ahogy az utolsó vendég is kitette a lábát - alkonyodik már -, felugrom, öltözködni kezdek, lázasan kapkodom magamra ruhámat. Kikandikálok a folyosóra, már üresedik, fehér köpenyes orvos ballag lassan, visszakapom az ajtót. Mikor egész csönd lesz, magamra rántom a felöltõm és kalapom, felhajtom gallérom, mint tolvaj lopózom le a lépcsõn. A portás nem lát meg, mikor kikanyarodom a sivár Üllõi útra. A villamoson lehajtom a fejem, hogy ne lássanak. Nem csöngetek, lassan nyitom ki kulccsal az elõszobaajtót. Észrevétlen jutok a szobámba a fürdõszobán át, a spalettákat beteszem, megtapogatom a virágos, ismerõs függönyt, végigheverek a pamlagon, behunyom a szemem. Mikor kilenc felé Rózsi tapogatózva bejön, villanyt gyújt: felsikolt, ahogy ott talál. Jézus Mária. Itthon tetszik lenni? Nem baj, Rózsi, nem kell semmi, itthon fogok aludni. Cini is feküdjön le. Telefonálni? Nem, nem, majd én telefonálok - nem kell semmi, olvasni se kell, álmos vagyok - reggel? Reggel majd meglátom. Jó éjt.

De hajnalban olyan heves hányingerre ébredek, hogy szó se lehet többé bujkálásról. Rózsi befut, megtörten mentegetõzöm, látja, vigyáztam, nem hánytam össze semmit. Adja a ruhámat, mégis visszamegyek a klinikára, ha keresnek, ott vagyok.

Már vártak. Az orvos reggel ijedten keresett, hová szöktem? azonnal menjek a laboratóriumba, hármas vér- és vizeletvizsgálat lesz, itt vannak a palackok.

És kezdõdnek elölrõl a szertartások.

A rugós tû félóránként bepattan ujjaim begyébe. Utána a Röntgen-szobába megyek, fogó közé szorított fejem három oldalról is fotografálják, aztán vissza a görebek, fiolák, mércék közé. Délfelé jelentik, hogy cukor nincs. Cs. csodálkozik, hogy a Röntgen-leletek nem érdekelnek, pedig már készen vannak. Vállat vonok, majd megtudom, mit izgassam magam. Na jó, akkor gyerünk át a szemészetre. A kerten át kanyargunk a pavilon felé, elõszobában várni kell, aztán megint az elsötétített szoba hosszan, körülményesen a szemtükör, a látótér korong, piros és zöld foltok...

Fásultan várok, nem kérdezek semmit. A szerény, udvarias szemész mondja meg, hogy egyik szememen további másfél dioptriát romlott a papilla.

Délután valahogy egyedül maradok, könyvek közt motozok, amiket behoztam: csodálkozom, hogy kerül ide Scott délsarki útja, amit már olvastam. S méghozzá lám, milyen jól emlékszem rá - furcsa olvasás kezdõdik, a betûket nem látom, de pontosan tudom, hol tartok, ahogy a lapokat pörgetem. Lám, itt a vége felé milyen egyszerûen, szívfacsaróan szép rész. Az öttagú kis társaság kutyaszánkóval nekivág az utolsó útszakasznak. El is érik a sarkot, megtalálják Amundsen zászlaját, amit - annyi század sikertelen erõfeszítése után - két hónappal ezelõtt tûzött ki a szerencsés vetélytárs. Megtörten, céltalanul indulnak vissza, de soha többé meg nem érkeznek. Ennek a gyászos útnak leírását Scott szíve fölött találták meg, egy évvel késõbb, az összeomlott hókunyhó sírjában. Dühöngõ hóvihar érte utol a kis társaságot, nem volt menekvés, átölelték egymást és meghaltak. Csak hárman voltak már ekkor. Oates kirohant az éjszakába. Ewans pedig már elõbb, útközben maradt el. Errõl az Ewansról azt írja Scott, hogy utolsó napjaiban már nem volt magánál: a havas förgetegben gépiesen jött velük, sántítva, vakon, térden, négykézláb, de nem tudta, hol van - lázas szavaiból tûnt csak ki, hogy álmodik. Mámoros, gyönyörû álmot: pálmaligetek közt sétál a trópusi alkonyatban. Ez az utolsó feljegyzések közt van, amiket Scott így fejez be: „Ujjaim nem engedelmeskednek, attól tartok, nem fogok többet írni tudni. Üdv és hódolat Angliának.”

A három nap alatt, amit még a klinikán töltök, egyszer nevetek csak szívbõl, jóízûen és felszabadulva. Hosszú esti sétám után levelet találok szobámban, ez a jópofa, D. Erzsi volt itt, sokáig várt, aztán ennyit írt csak: „Aki beteg, haljon meg, de ne császkáljon, mikor vendége érkezik, hogy utoljára lássa.”

Egy keddi napon délelõtt tizenegykor nyílik az ajtó és fehér egyenruhás tisztikara élén, mint egy haditörvényszék elnöke, ünnepélyesen bevonul a Tanár. Kezében az összegyûjtött leletek, vagy kilenc darab. Felállok, haptákban. Néma, tiszteletteljes csönd, miközben néhány ellenõrzõ vizsgálatot tesz könnyedén. Ablakhoz állít, és percekig szótlanul, gondolkozva nézi az arcom. Feszült várakozás. Most fogja kihirdetni, hogy meghosszabbítják-e a vizsgálatot, vagy átadnak az ügyészségnek. Vagy talán... talán már... ítélet?

- Önnek mindig ilyen ritkás szemöldöke volt?

Felriadok, elhûlve, ámulva.

- Mindig, tanár úr.

A következõ pillanatban megfordul, és szótlanul, vezérkara élén kivonul a szobából.

(Pár hét múlva tudtam csak meg, hogy kérdése logikus, orvosi kérdés volt. Sajnáltam. Számomra sokkal rokonabb, mûvészibb lett volna a szórakozottság, amelyet jobban érdekel az ember, mint a beteg.)

Egy óra múlva hivatalosan értesítenek, hogy egyelõre elhagyhatom a klinikát. Kialakult eredmény nincs, minden öt napban jelentkeznem kell. Imre jön értem, és közli, hogy szobát vett ki nekem a svábhegyi szanatóriumban.