SZANATÓRIUM

A szanatórium elõkelõ és csendes, kora tavasz van, alig vagyunk húszan a hegycsúcsra épült óriási palotában. Még nem tudják, hol vagyok, két egész nap telik el tökéletes magányban. Nehéz délelõttök, a hallba se megyek le, a reggeli rosszullétek nem rövid rohamok többé, ebédig tart az önkívülethez hasonló tompaság. Felöltözetlenül, borzongva kuporgok hátradûlve a karszékben, s nézem az erkélyablakon át Pest-Buda csodáját, mint egy valószínûtlen ködképet. Megmaradt tudatom élesen, görcsösen két pontra szegezõdik: a gyomromat és agyvelõmet figyelem, mikor mozdul elõbbi, hogy a mosdóhoz vánszorogjak, félórákig topogni elõtte, elõrebukott fejjel - utóbbi mikor mondja fel a szolgálatot, hogy gyorsan csengessek, amíg még van idõ. De egyszer se csengetek, orvost se hívok - három felé levánszorgok az étterembe, fontoskodva turkálok az ételekben, aztán alvást mímelek a folyosó pamlagán, a homályban. Pedig nem tudok aludni, a kényszergondolat újra megmozdul, s odabent koponyám falai között berregni kezd a leadógép, s a sötét nézõtér kínlódva figyeli a kérõdzést. Mert kérõdzik a vetítõ, nehéz dolga van, húsz év elõtti elfakult, nem is jól exponált képet kell forgatnia, a vékony szalag összegubancolódott, szakadozik, percekre megáll. Havas Gyula utolsó napjait ábrázolja a homályos felvétel. Huszonkét éves, nagy tehetségû, rajongó költõ volt és nekem elfogult hívem: ez az elfogultság önimádat is lehetett, hiszen logikánkban és képzeletünkben volt valami rokon. A harctérrõl jött vissza sebesülten, s mikor a kórházban meglátogattam, eldicsekedett vele, hogy a tábori mûtõben egy füst alatt kivágatta egy veleszületett zsírdaganatát a mellérõl, s abban furcsa dolgokat talált az orvos: szõrcsomót, apró csontokat. Még tréfálkoztunk: talán új, az élõk világában ismeretlen valami akart ott megszületni, hatodik érzék, magnetikus leadó - és feltaláltuk a rádiót, ami még nem volt akkor. De váratlan tünetek jöttek, fejfájás, aztán bénulások, erre jól emlékszem, hogy ekkor hallottam elõször: szemfenék-vizsgálat. És hogy daganat keletkezett az agyvelõn. Õ maga referált naponta. Nem volt túlságosan kétségbeesve, fiatal volt, a kíváncsiság erõsebb volt benne a félelemnél, és különben sem hitt a halálban, legalább tudatosan nem. Egész virgoncan szavalta el egy délelõtt legfrissebb versét, ami ezekkel a szavakkal végzõdött, az akkor divatos, borongós-pesszimisztikus-misztikus, dekadens líra modorában:

Nézek a tükörbe
Hosszan a tükörbe
Két karomat kitárom...

„Tudod - magyarázta élénken -, ez azt jelenti, hogy búcsúzom magamtól, ugye hatásos?” Igen, a vers hatásos volt, közös barátunknak, a csodálatosan nemes költõnek, e mûfaj legnagyobbjának, Tóth Árpádnak is tetszett, de Havas Gyula nem írt több verset. Elõbb a nyaka bénult meg és ferdült el - legalább nekem úgy rémlett -, aztán a lába, nem kelt fel többé, átlós vonalban feküdt, suttogva, dadogva beszélt, mikor meglátogattam, viccelni próbált és hunyorítani, de az egyik szemén már nem ment, ez a szem nyitva maradt, a szemhéj nem mozgott, úgy tetszett, mintha kiugrott volna kicsit. Mikor utoljára láttam életben, egész mozdulatlanul feküdt, alsó ajka el volt fordulva, mintha nevetne - és csakugyan nem is volt rosszkedvû, erõlködve és lihegve egy barátunkat próbálta karikírozni, aki félórával elõbb ment el. Ennek a barátunknak ideges arcrángatózása volt és szegény Havas Gyula furcsa fintorokkal igyekezett utánozni õt. Aztán a ravatalon láttam csak, borzasztó volt az arca.

Nem bírom tovább ezt a megújuló, kényszerû erõlködést, hogy ezeket a képeket jól levetítsem. Kivánszorgok a fogaskerekûig. Leülök az állomáson. Dénes talán jön már a következõ vonattal, híreket kapok, mert újságot sem olvastam három napja. Arra is gondolok, nem lehet a tompa, tespedõ napokat folytatni a Havas-komplexummal: dolgozni kellene, délután majd diktálok Dénesnek. Nyitogatom a szemem, hogy noteszemben talán el tudok olvasni valamit, s lám, négy jókora betûvel, egy szó, mintha azt suttogná: „Móni.” Móni, Móni, mi lehet ez? mellette is van valami, de azt már nem látom - nini, ködlik már, a feleségem említette néhányszor ezt a Mónit hazajövet a klinikáról, ahol dolgozott.

Móni, Móni, csak ennyit tudok, hogy Móni, soha nem is láttam, mégis pár szóból, nagy idõközökben, ahogy felbukkan, eleven összefüggõ, folyamatos emlékem van róla, s éppolyan biztos és befejezett, mint szegény Havas. Pedig Móni, tudtommal, ma is él.

Humoreszk? Nem, nem jó... de talán humoros rajz... és próbálom kompozícióba szedni a gyér adatokat.

MÓNI

Ott kóvályog valahol a tébolyda csendes osztályán, a folyosókon, bekukkant a termekbe, nyáron a kertbe kisétál. Nem nyugtalanít senkit, magától ritkán beszél. Huszonöt éve van az intézetben, skizofréniás, több orvosgenerációt kibicelt ki, két tanárváltozás is volt azóta. De Móni nem változott, legrégibb ismerõse ápolóknak, szolgáknak, érkezõ és távozó betegeknek. Fiatal orvosok enyelegve eltréfálnak vele, az újak is Móninak hívják, vezetéknevére senki se emlékszik, nem is fontos, lehet Lefkovits, vagy Perl, mindegy. Vagy hatvanöt éves, de ez se jellemzõ. Ügyvéd volt, ezt mindenki tudja, némelyek ügyvéd úrnak szólítják. Tapasztalt, sokat látott beteg. Demonstrálásnál otthonosan jelenik meg, unatkozva tûri, ahogy a tanár, hallgatóknak, vendégeknek lelkesen és gyakorlottan magyarázza esetét. „Nézzék, uraim, ezt a tipikus tekintetet, járást - menjen csak pár lépést, Móni -, körülírt klasszikus kórforma.” Móni unatkozva nézelõdik, de ha feleltetésrõl van szó, és a jelölt dadog, visszafordul, s profilból, hogy a tanár ne hallja, szégyenkezve kicsit, ám jóakarattal, sebesen odamorogja a helyes választ, hibátlan orvosi terminológiával, az õ betegségét.

A klinikán senki nem emlékszik, hogy Móninak valaha is lett volna látogatója. Feleségét régen elvesztette, rokonai, ha voltak, meghaltak vagy elfelejtették. Elmebetegsége ártalmatlan lévén, ki is engednék idõnként, de hova küldjék? Pénze, háza, lakása nincs. Régi élete, amirõl senki se tud, oly nyomtalanul süllyedt el, mint a legendabeli Atlantisz. Ápolóknak nincs idejük, ha magában engednék sétálni a városban, elkódorogna, elfelejtene visszajönni, nem találna rá többé a társadalom. Tehát hagyják szegényt békében tölteni napjait és éveit.

Pedig valamikor betegsége elõtt tevékeny és becsvágyó lélek lehetett. Móni ugyanis, bármily furcsán hangzik, nem közönségesen mûvelt ember, s mûveltsége csorbítatlan még most is. Közvetlenül ez soha nem derülne ki, mert Móni nem beszél, s amit elõtte beszélnek, közönyösen hagyja, mintha nem is hallaná. De ha - a kórforma szempontjából vagy kíváncsiságból - úgynevezett „mûveltségi kérdést” intéznek hozzá, Móni megfelel a kérdésre, s a legnehezebb kérdésnél se hibázik. Csak nem egyenesen felel: valami zagyvaságot mormol, és ebbe a zagyvaságba belekeveri a helyes választ. Például azt kérdezik, „mikor volt a lipcsei csata, Móni?” akkor õ morogva hadarni kezd valamit, ilyesfélét: „leszakad a lámpa, ha trampliznak az emeleten, nekem ne meséljenek, trágyahordó, ezernyolcszáztizennégy, gõzmozdony.” Vagy azt kérdezik, „mi volt Wagner Richard fõ követelménye a mûvészettõl, ügyvéd úr?” akkor õ mormogni kezd: „négyen is leülhetnének szilvás gombóc mellé, jönnek a tatárok, ki kell önteni a vájdlingból, Gesamtkunst.” A betegekkel nemigen érintkezik, nem érdeklik, vagy talán túlságosan megszokta õket. Néha a nyugtalan-osztályon vendégszerepel, nem mintha nyugtalankodna, csak a változatosság kedvéért. De itt se izgul fel, bölcs egykedvûséggel nézi a világ tarkaságának rögeszmékben kifejezett lelki térképét. Feleségem egy Laci nevû bolondról beszélt egyszer. Veszedelmes, ravasz fráter ez a Laci, tudja, hogy bolond, visszaél ezzel, és ebbõl az állapotából következõ viszonylagos szabadsággal, törvényfölöttiséggel. Hosszú, nyurga ember, fiatal, hegyes, fekete kecskeszakálla van, különös keveréke Don Quijoténak és Lucifernek. Fürdõköpenyben, hosszú karjait keresztbefonva, sunyi paripaléptekkel sétál körbe, mindig a fal mellett, lábujjhegyen, órákig járkál így, mintha kalandos gondolataiba volna merülve, de mint aztán kiderül, semmi sem kerüli el a figyelmét. Olyan, mint egy nagy pók, aki áldozatot keres. És áldozat mindenki, akirõl észreveszi, hogy fél. Ezekre utazik, kezdõ orvosokra, akik elõször járnak a nyugtalan-osztályon, vagy nõkre, akik meg vannak illetõdve az õrült-romantika hatása alatt. Ha ilyet lát, élénkebb lesz, nem tör ki mindjárt, gyorsabban, de még óvatosabban folytatja fal mellé lapuló keringését, csak a szeme sarkából figyel. Egyszerre, mikor legkevésbé számítanak rá, kiugrik, az áldozatra veti magát, szétfeszített két ujjával szeme fölé bök villámgyorsan - az ijesztgetés fontos ennél a mûveletnél és nem a szemkibökés, mert a rémülten visszahõkölõ áldozat látványa akkor is ördögi kacajra ingerli, ha hozzáérnie se sikerült, vagy idejében lefogták. Egy ilyen kitörésnél úgy megijedt mindenki, hogy valamennyi ott-tartózkodó, betegek is, az ajtóhoz rohantak. Csak Móni maradt nyugodtan egy helyben, tekintetét se emelte fel, vállat vont, folytatta monoton morfondírozását.

Sok vizet nem zavar, baj sincs vele, de vannak megrögzött kívánságai, amikhez szerényen, erõszakoskodás nélkül ragaszkodik. Inkább szokásból, mert látszólag nem veszi észre, hogy soha nem teljesülnek kívánságai - elfelejti õket, vagy titokban jól tudja, hogy nem teljesülhetnek? Ki mondhatná meg? Egyik ilyen szokása, hogy a vizitelõ orvos körül lebzsel, türelmesen, feltûnés nélkül - de mikor az orvos kimegy odafurakodik hozzá, papírcédulát nyújt át. A cédulán saját írásával rövid igazolvány, mely szerint „57-es beteg (õ az) a mai napon elhagyhatja az intézetet”. Ezt olyan mozdulattal nyújtja át, mint aki aláírást vagy pecsétet kér, hogy érvényesítse az igazolványt, büszkén kimehessen annak birtokában. Ha visszaadják neki, aláírás nélkül, nem panaszkodik, szót se szól, zsebre teszi. Ismervén ezt a szokását, némelyik orvos alá is írja, vagy úgy tesz, mintha aláírná - jól tudják, hogy úgyse eresztik ki. De a furcsa az, hogy ezt mintha Móni is tudná: az aláírott cédulát éppen úgy zsebre teszi, mint a többit, nem is kísérli meg, hogy fölhasználja. Úgy látszik, elhomályosult lelke mélyén pislákol valami tudat, hogy csak tréfáról van szó úgyis.

Pedig, hogy a szabadulás vágya nem halt ki végleg hervadt szívébõl, más, elmosódott jelek is mutatják. Nyáron szívesen botorkál a kert rácsa mellett, két rudat megfog, hosszan bámul kifelé s õ, akit a bentlakók nem érdekelnek, figyelmesen és behatóan; homlokát ráncolva vizsgálja a járókelõket.

És télen néha órákig áll, meggörbülve, szorosan a bezárt ajtó elõtt - kulcs-csikorgásra se ugrik el, sokszor ellöki õt a belépõ alkalmazott. Lehajtott fejjel áll, nem veszi észre, ha szólnak neki, vagy félre akarják tolni. Egyszer megfigyelték, hogy ilyenkor a zárral és kilinccsel van elfoglalva. A kilincset nem nyomja le, de a zárat megtapogatja.

És hosszan, makacsul, mint aki elfelejtette, hogy mit akar, csak annyit tud, hogy itt akar valamit - harag nélkül, sõt gyöngéden, de hosszan és makacsul simogatja reszketõ öreg ujjaival a kulcslyukat.,

A feleségem egyszer megkínálta a csokoládéból, amit éppen majszolgatott, és észrevette, hogy az öregnek nagyon jólesik a figyelmesség. Nem köszönte meg, de a következõ vizitnél feleségem észrevette, hogy az öreg eltette a sztaniolpapírt, amiben a csokoládé volt: gondosan összehajtogatta, és ott szorongatta a kezében.

Ettõl fogva gyakran vitt neki nyalánkságot, eszébe jutott, hogy az öregnek nincsenek látogatói, és így nyilván soha nem jut efféléhez.

Móni nem szólt, de mindig elfogadta az ajándékot, a burkolópapírt eltette és gyûjtögette. Hogy bizalma lassan és szerényen megerõsödik, ezt abból vette észre, hogy ettõl fogva a szabadulócédulákat kizáróan csak neki nyújtotta át, a többi orvost elhanyagolta. És néha tûnõdve követte a termen át, mintha mondani akarna valamit.

De szótlan maradt, a jóindulatúan enyelgõ és tárgyilagosan tréfálkozó kérdésekre se válaszolt.

Feleségemben mégis kialakult a feltevés, hogy talán valamilyen érintkezést keres a beteg, miután sikerült bizalmát felkeltenie.

Egy napon tehát faggatni kezdte:

- Jó volt a múltkori teasütemény, Móni bácsi?

Móni szokása szerint valamit motyogott, amibe sárkeférõl és általános választójogról volt szó, de mellékesen azért az is benne volt, hogy a teasütemény jó.

Ekkor rajtaütõ orvosi kérdés következett, talán annak megállapítására, hogy a beteg lucidus pillanatában van-e?

- Mondja, Móni bácsi, ki vagyok én?

Móni egy pillanatra felnézett, és ezúttal, talán elõször, bár tévesen, hosszú és nyakatekert halandzsa nélkül ezt felelte:

- Brüll Malvin.

Feleségemnek szöget ütött fejébe az ismeretlen név. Mikor kettõ felé újból felment a kórterembe, eszébe jutott a dolog, és még egyszer megkérdezte tõle:

- Móni bácsi, ki az a Brüll Malvin?

És Móni felemelte a fejét, és halkan és egyszerûen azt mondta:

- Az anyám.