A GYULÁK SZÉKE ÖSSZEÜL

És mialatt odalenn a szanatóriumi hall homályában s odabent a koponya sötétjében lassan és szívósan dolgozik a végzet, odakünn megmozdul az a csodálatos valami, az Ismeretlen, amirõl csak közvetve s nagyon hézagosan s még így is csak rövid ideig tudunk, aminek minden ember egyetlen központja és egyetlen bizonyossága: rejtelmes módon átrezdül a Külsõ Világ.

Bent, a csontfalak közt valami történik. Hogy mi, én tudom legkevésbé, mások is csak sejtik. Valahol, a lágy gumihoz hasonló halmazállapotban, aminek formája feltûnõen, szinte figyelmeztetõen emlékeztet a dióbél fél gerezdjére (még a kanyargós rovátka-utak is megvannak) s színe is olyan sárgásfehér, mint a friss dióbél. Egy ponton megindul valami folyamat. Nem lehet tudni egyelõre, hol: belül a félgerezd két élesen szétváló negyede közt, vagy alul a lapos agyfenéken, melynek közepérõl az a parányi mirigy függ, növekedés és nemi jelleg kormányzója. Lehet elöl a kérgen vagy belül a szürkeállományban. Lehet hátul, a két pót-agy valamelyikén, de lehet lejjebb is, a nyúltvelõ felé. Kis keményedés, velem született, olyan, mint apró hiba a magon, soha nem okozott zavart, most, életem delén túl, egyszer csak növekedésnek indul. Vagy hártyácska, váratlanul telítõdni kezd, hólyaggá fúvódik fel, s a folyadék egyre szivárog belé valahonnan, nõ, terpeszkedik, helyet keres, mindent összenyom. Vagy meggörbült erecske, amiben a vér megakad, megalszik, egyre fejlõdik, egyre több tapad hozzá - két mellette futó ér, amik eddig párhuzamosan szaladtak a hosszú vezetékben, most összeérnek, egymásba öntik tartalmukat. Neki teljesen mindegy, hol kezdõdik, hol kapaszkodik meg, nekem nem. Az õ számára szövetekrõl van csak szó, anyagról, az a fontos, mennyivel erõsebb vagy gyöngébb szerkezete a környezetnél. Az én számomra izgalmas szerencsejáték, hogy a csontrulett melyik rovátkájában állt meg a golyó. Mert ezek a szövetek alkotják együtt, amit én-nek nevezek: - az egyik gondolkodik és beszél, a másik számol, a harmadik képzelõdik, a negyedik vágyakozik és szenved, az ötödik emlékezik és mereng, a hatodik mámort szív magába, és kergeti a fájdalmat.

De mind ismerõs. És egyik se fogja fel, közvetlenül, kín és kéj formájában, ami az Ismeretlenben, odakint történik.

A Valószínûtlen és Fantasztikus se tudja, hogy vele most valami történik: hogy a kis láncszem, ami valahol megrepedt, kiesni készül, valami kimutathatatlanul aprócska rezdüléssel megindította az egész nagy láncsort, amihez tartozik, mint ahogy az elpattanó apró villamosszikra megrezegteti maga körül az egész Földgolyót és léggolyót.

És a láncsor ellenáll, anélkül hogy tudná vagy akarná, a folytonossági hiánynak. A formákat keresõ élet, ugyanaz, mely életet olt, hogy éljen, most egészében tiltakozik a formátlan külsõ beavatkozás ellen - úgy látszik, mégis szüksége van rám, erre a kis sejtre, nem adja oda ingyen. A fajta ahelyett, hogy felfalná, kiáll az egyénért, aki annyiszor állt ki érte.

De a szándék csak a kiválasztottakban válik tudatossá.

Reggel valahonnan a Zugligetbõl egy munkás mogorván ballag a város felé. A gyerek lázas volt reggel, torkát fájdította, nyafogott. Bemégy a gyerekklinikára - nyûgösködött az asszony ‑, úgyis útba esik, megkérded, mikor vihetem be holnap.

Nem szívesen megy be, jó volna inkább egy keserûre belógni a pálinkáshoz, de ha egyszer gyereket okozott az ember... ugyan minek kellett? nem elég, hogy elvette? most már itt a kényszer... Morog az ambulancia fapadján, felkötött fejû kölyök sír, belenyilall a szívébe - a sima képû, komoly, szép szál tanár elé már szorongva, áhítattal áll. Hát maga mit akar, fiam?... Méltóságos tanár úr, a gyereknek... Jó, jó, hol a gyerek?... Hát azt nem hoztam el, az anyjuk behozná holnap, ha úgy tetszik gondolni... Hát mi vagyok én, távcsõ vagy orvos? Na, szaladjon haza, és hozza el a gyereket... hol laknak?... Zug... hm... na várjon, majd délután kimegyek... Isten áldja, kérem a következõt.

Ahogy rendelés után a kórtermek felé siet, pillanatra elmosolyodik. Bolondok ezek a szegények - az a munkás is -, mit is mondott a másik a „rögtön-masinával”? pedig fel akartam írni, hogy elmesélem K. Fricinek... igaz, hopp, jó, hogy eszembe jut... õt is meg kell látogatnom - hatkor a Zugliget felé menet, megállok a Central elõtt, ott szokott üldögélni... vagyis dehogy, hiszen valami van vele... Gyula futólag említette... csak nem, igazán?... Mindjárt fel is hívom Gyulát, mondta, hogy neki hamarosan lesznek leletei... kérem kisasszony a telefont... Gyula? Itt Géza... a K. Frici ügye iránt érdeklõdnék... Igen... igen... igen... úgy? Hm - ez elég komoly. Tessék? Hogy éppen fel akartál hívni?... Kit? Szóval összejöttök - hol?... Értem... hát legyen fél öt... éppen meg akartam látogatni... szóval a Svábhegyen van, jó, hogy szólsz... de fél ötre akkor én is eljövök oda... ilyet, ki gondolta volna, soha nem volt semmi baja... szervusz, köszönöm szépen.

Az Andrássy úton egy kereskedõ kiáll a boltajtóba, sógorával beszélget. Á, nem megy ez sehogy - micsoda világ, kérlek, már ez a nyakkendõ se megy, ami bombasiker volt, gyapjúból... az az író is, ki akart venni fél tucatot, nem látom két hónapja, azt mondják, megdagadt a feje... hiszen nem is csoda a mai világban.

Fél kettõkor indul a bécsi autóbusz. Házaspár búcsúzik, siess, fiam, aztán nem tudsz beszélni, mit bámulsz? Az az angol repülõgép, de milyen alacsonyan száll, Istent kísértik ezek a veszett pilóták, oda nézz, a háztetõt súrolja... ja, igaz. Arankát el ne felejtsd felhívni a klinikán... Fricirõl? hát mondd el, hogy talán mégis jobb volna, hm... különben ne mondj neki semmit; úgy látszik, nincs informálva - illetve óvatosan megmondhatod, hogy hívjon fel engem... hát szervusz, Olga fiam... szervusz, Jenõ, jól viseld magad...

A Krupp-mûvek ma reggel hat óta dolgozik - belekezdtek az új típusú repülõgép-puskák gyártásába.

De valahol Helsingforsban, egy mûszerész új szerszámon dolgozik, izzadva - nagy hírû sebész rendelte nála, jelentéktelennek látszó újítás, de újítás... ez a tanár az utóbbi években kizáróan csak agyvelõt operál, az amerikai úttörõ szép sikerei óta nagyon fellendült ez az ág. Most ennek a tanárnak eszébe jutott, hogy a fejtõkés mozoghatna, elfordulhatna a nyelében, akkor be lehetne hajlítani, átgörbíteni, a kisagy alá, nem kellene kiemelni, nagyon fontos... egész modern fajta mûtétre gondol, amilyen még nem volt... az oldala is éles volna, nem csak a hegye - és elfér az érlekötõ ollók között... a mûszerész szorgalmasan dolgozik, egyenletesen sivít a köszörû, feni a kést, a kés muzsikálva, sziszegve élesedik a köszörû alatt.

Hallottad, K. F.-el mi van? Na, mi lenne, hallottam valamit, de nem izé... hogy nem izé? Éppen csak vége van, kész... No, ne mesélj már ilyet! rémes, mik történnek... És ahogy tovább megy, ruganyosabbakat, fürgébbeket lép, fütyörész, miközben a fejét csóválja... Hát elmegy ez is, fütyörészi szórakozottan... na, hála Istennek, meg lehetne most próbálni D.-t a helyére a lapnál - ejnye, szólok V.-nek, küldjenek szegény K.-nak valamit, most nemigen dolgozhat.

A kis budai utcán ábrándozva, egyedül jön lefelé a finom lírai költõ... Rólam olvasott valamit, erre gondol most, mélyen és komolyan meg van hatva, végigfut emlékein. Velem való találkozásait csoportosítja... Könny szökik a szemébe, érzelmek találkozása... igen, ez nagyon szép volt... ezt izé... meg kellene valahol írni... nagyszerû, az Isten is nekrológnak teremtette, halála után rögtön odaadom a Szemlének... szegény fiú... igen, ez szép lesz, kezdetnek, tulajdon novelláját idézve, a kisfiú, aki összerakott állvány tetejébe mászik, hogy ott trikójából elõvegye a gyermekkori hegedût... s ebben a pillanatban összedõl az egész építmény... Hû! de találó! gyönyörû! és milyen alkalmas jelkép, egy nekrológban az egész élete benne van... És egész komolyan elérzékenyedik.

Így terjed a hullám a térben, de vajon csak a térben? Nem ér vissza gömb-sugara az idõkiterjedésen át?

Vagy talán nem évezredek távlatából bukkant fel ez a négy komoly férfifej, a hídfõi kávéház csendes, magányos sarkában? Nem ama gyulák gyülekezete, akik döntõ csaták elõtt egybegyûltek, hogy megbeszéljék a tanácsot, amit a hadvezérnek adni kell, hogy diadalmasan kerüljön ki az összeütközésbõl, vagy legalább megmentse a bõrét? és tekintetbe veszik a táltosok és vajákosok jóslatait, komolyan forgatják az állati beleket, melyekben ott olvasható a jövendõ igéje?...

Kettõt csakugyan Gyulának hívnak, Szórakozott Gyula és Szabatos Gyula, a drágák - az egyik mindig mintha másutt volna kicsit, figyel és beszél, de fejét forgatja -, ki tudja, mire gondol közben? A másik, mozdulatlanul, leszegett homlokkal, keskeny, zárt szájjal, mint a Szabatos Gondolat elszánt bikája, néz szembe a Feladott Problémával, ami láthatatlan betûkkel oda van írva elébe az asztalra, mindig jelen, mindig a helyén, egy jottával sem több és nem kevesebb energiát folyósítva, mint amennyi a megoldáshoz szükséges. És itt van még Géza, szürke ruhában, mint rendesen, a munkás gyermekét már meg is vizsgálta közben, holnap befejezi tanulmányát a gyermeki csontok növekedésének feltételeirõl. Õ a legcsendesebb, komolyan pislogva figyel, nagyon álmos, de nem alszik el - ritkán szól, halkan és óvatosan, a magánhangzókat szívesen nyeli el, ezzel is spórol, fontosabb elintéznivalói érdekében. „Csecsemõ” helyett azt mondja, „cscsemõ”. (Most azonban nem „cscsemõrõl” van szó, hanem „gyvelõrõl”.) Végre M. Endre, a zseniális sebész, magas, elegáns ember, arcán szellemes, szinte világfias fölény és gúny. Nagy ívben induló pályafutása most széles, egyenletes tempóban hajlik el ifjúi becsvágyak felõl a férfimunka irányában. Világot járt, most is azért van itt, mert Bostonban tanítványa volt az említett professzornak, aki lendületet adott a modern agysebészetnek.

Már folyik a tárgyalás. Szórakozott Gyula fejét forgatja, tûnõdik. Szabatos Gyula a már tegnap pontosan összegyûjtött és megszámozott leleteket forgatja az asztalon. Itt az agyfotográfia, a szemlelet, a belklinika jelentései - végleges diagnózis még nincs, a fõdologra nézve azonban, sajnos, minden egybevág.

Az agyvelõmrõl van szó és megint az agyvelõmrõl. Egy szó se esik rólam. Ez a négy ember úgy, ahogy itt ülnek, mind a négyen szeretnek, mint ahogy én szeretem õket, az egyik közülök testvéri gyöngédséggel, ami több elismerésnél és becsülésnél is, viszonzása egy elemezhetetlen vonzódásnak. Egy sincs köztük, akinek részvétét ne tartanám többre gyermekes lelkek rajongásánál - és mégis, ha így látnám õket, talán félreérteném, többet várnék a férfias szeméremnél, amivel tartózkodnak minden érzelmi reakciótól. Idegen azt hihetné, nem is ismerik személyesen a beteget, akinek sorsa fölött konzultálni egybejöttek, felszólítás nélkül, a beteg tudta nélkül, magánszorgalomból. Szórakozott Gyula csak a részletekhez szól, sóhajtva, feltételesen, mintha minden szót hajlandó volna visszaszívni, az elsõ ellenvetésre. Úgy kóvályog „szerény véleménye” a tárgy fölött, mint õszi mezõ fölött a bánatos esti szellõ. Szabatos Gyula vérfagyasztóan udvarias és határozott. Cscsemõ Géza sûrûn bólogat, és nagy erõfeszítéssel uralkodik magán, hogy el ne aludjon. A fölényes, remek sebész viszi a szót, példákat idéz, széles körû tapasztalataiból merít. Õ már tudja, mit fog ajánlani legközelebb, ha túl leszünk a diagnózison, aminek eredményében nem kételkedik.

- Tehát, uraim - ha nem csalódom, elhatároztuk, hogy a kitûnõ belklinikai leleteket ellenõrizzük és kiegészítjük egy speciális neurológiai diagnózissal -, ha aztán ezt véglegesnek vesszük, dönthetünk a teendõket illetõen. Sajnos, az a gyanúm, teendõkre lesz szükség, mégpedig haladéktalanul. A papillának ez a rohamos romlása nem biztat semmi jóval. Lesz majd javaslatom...

- Az a kérdés, az anyagi körülmények... - sóhajt Szórakozott Gyula - lesz-e annyi pénz, ha...

- Ez második kérdés - mondja kurtán Szabatos Gyula -, az elsõ elintézése után kerülhet csak szóba.

- No igen... és a neurológiai vizsgálat... Küldjük el még egyszer R.-hez?... Fázik tõle, makacskodik, érthetetlen, hogy miért.

- Igen, igen, ez így szokott lenni... egyébként klinikai vizsgálat jobb volna... Nem lehetne a...

- Tudtommal az asszony fent van Bécsben, a Wagner-Jauregg Klinikán... Nem volna leghelyesebb, ha egyszerûen odamenne?

- De igen, nagyon helyes, az is fel van szerelve mindennel, ami kell... és P. zseniális diagnoszta. Akkor hát délután kimegyek a szanatóriumba, és óvatosan megmagyarázom neki, hogy ez lesz a legjobb... nem gondolod?

A habozó kérdés Szabatos Gyulához szól, akinek mereven, a láthatatlan szövegre szegezett tekintete fölött a vastag, egyenes szemöldök úgy sötétlik, mint ellentmondást nem tûrõ aláhúzás a mondat legfontosabb szavai alatt. Nem felel, ami nála azt jelenti, hogy a felajánlottnál tökéletesebb megoldást keres.

- Jobb, ha én megyek - mondja percek után. - Határozottan figyelmeztetni kell. Nem lehet habozni.

És délután õ jelenik meg a homályos hallban, ahol hármasban üldögélünk: két pompás, nagysikerû színésznõ kis vitáját élvezem éppen - az egyik naiva, a másik drámai hõsnõ. Egyformán fiatalok, de a naiva olyan bámuló tisztelettel beszél a hõsnõvel, mint egy kezdõ színinövendék az öreg nagy tragikával. A hõsnõ levegõ után kapkod felháborodásában.

- Halló, Gyula, de örülök... Üljünk félre... - Sokáig, leszegett homlokkal hallgatja, ahogy fecsegek. Aztán egyszerre felém fordul.

- Mondjad csak... vidékre kocsizom holnap reggel, tíznapi pihenõre... nem jönnél velem?

Elnevetem magam.

- Azt hiszed, jó volna? Ezért jöttél?

Elõször látom életemben következetlennek. Mintha egy kicsit indulatba jött volna.

- Hát persze hogy az lenne a legjobb... vigye el az ördög az egészet. Pihenni kellene neked, nem gondolni semmire, nem látni embert egy darabig, nem tárgyalni, beszélni.

Azonban este élesen felharsan az interurbán telefon. Bécs hív.

Õnagysága szavai nagy lendülettel, hevesen áradva bugyborékolnak a kagylóból.

- Jézus Mária... mi van magával?... Most beszéltem Jenõvel... hát maga nem értesít engem, hogy pangásos papillája van? Egy óra múlva indulok, hajnalban ott vagyok Pesten... Rémes, hogy valaki ezt csinálja... Hogy lehet valaki ilyen... két hete tudja, és eszébe nem jut, hogy...

- Bocsánat, három perc...

Hajnalban õnagysága nagy sebbel-lobbal beállít.