VISSZA A TETT SZÍNHELYÉRE

És újra Bécs.

Este az Árpád sínautón érkezünk, kóválygok és szédülök - keservesen panaszkodom, hogy rossz ez a jármû, vízszintesen is himbálózik, nemcsak függõlegesen ráz. Nem hiszem el, hogy más ezt nem érzi, én is csak most, felzaklatott egyensúlyérzésemmel.

Az Hôtel de France-ban szállunk meg. Milyen szomorú ez a város, különösen errefelé, mindenki kedvetlen, gyanakvó. Hangosan szidom a rossz világítást utcán, lépcsõházban, szobában, míg észre nem veszem, hogy senki nem tiltakozik, zavartan elhallgatnak: akkor hirtelen elhallgatok én is.

Reggel tízre jelentkezünk a Wagner-Jauregg Klinikán.

Ahogy vonakodva, akadékoskodva, kifogásokkal és ürügyekkel halogatva a dolgot, végre mégis felkecmergek a lépcsõn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen. Itt, ezen a lépcsõn álltam meg három héttel ezelõtt - három hete csak? hihetetlen! annyinak tûnik, mint egész életem odáig! -, s mint valami viccet, groteszk gondolatot dobtam oda hetyke ötletemet: nekem agydaganatom van.

Tudom, hogy õrültség, mûveltségem és pozitivizmusom tiltakozik ellene: mégis (efféle babonák végigkísérték életemet) az a makacs gyanú kínoz, hogy akkor kezdõdött a dolog, mikor ezt kimondtam - a gyermek akkor született, nem is akkor: attól, hogy megneveztem. A dolgok azáltal lesznek, hogy nevet adunk nekik, és ezzel lehetségesnek tartjuk õket, minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik. A valóságot az emberi képzelet teremti. Esetünkben olyanformán, hogy a kutatást egyirányba terelte, elterelte más utakról, talán az igazitól.

Ezt a rögeszmét be kell vallanom, különben nem érti az olvasó, s magam elõtt is felfoghatatlan volna, hogy kísértetiesen szorongó érzésem, ahogy a kongó folyosókat járjuk, tisztára a bûnösé, aki visszatér a tett színhelyére. Nyugtalanul kérdezõsködöm: itt van-e még az az orvos, az a titkár, az a kedvesnõvér, akit akkor láttam? Mikor kérdezõsködésemet magam is nyûgösnek érzem már, hirtelen kivilágosodik, mi után nyomoztam, öntudatlanul. Igen, igen, tudom már - az az ismeretlen beteg, ott a neurológiai osztályon, akinek az arca mégis ismerõs volt... mi van vele? Kicsoda? Nem emlékeznek... Ebben a teremben volt? melyik ágyon? a harmadikon? aha! megvan! Diegel bácsi szegény! ó, az már két hete... „Exitus” - az ápoló is így mondja.

A tanár úr csak délben érkezik, addig a bánatos arcú, halk szavú docens faggat, szemészek forgatják az arcom, mint egy elromlott fényképezõgépet. A szobában, ahol mindez történik, nagy a rumli, idegen arcok fájnak, fülem kínlódik a sok német beszédtõl, nagy megkönnyebbülés egy szerény, fiatal orvos, aki megismer. Két éve van itt, egy felfedezését ellenõrzi, inzulinnal próbálja gyógyítani a skizofréniát.

Végre jön Pötzl, a tanár. Érdekes fej, kifejezése, tekintete, mozdulatai telivér mûvésztípust mutatnak - intelligencia, tehetség, szenvedés és önfegyelem sugárzik minden vonásából -, a mûvésznek és az artistának ez a négyes, biztos „tünetcsoportja”, amiben rokon költõ és ekvilibrista. Kissé szinte édeskésen túlzott udvariassága nem kellemetlen, mert rokonszenves szórakozottságot sejtet, tiszteletet és részvétet gerjesztve a hozzáértõben. Szabadkozik, hogy idefárasztott, ha ideje engedi, õ keresett volna fel szállásomon: egyébként jól tudja ki vagyok, talán én is tudom, hogy édesapja Bécs egyik legismertebb humoristája volt. Orvosi dolgokról szó se esik, mégis pár perc múlva olyan biztonságban kezdem érezni magam, mint a vergõdõ hajó utasa, aki értesül, hogy a kapitány személyesen vette kezébe a kormánykereket. Szobát akar nyittatni a vizsgálat tartamára, de rögtön beleegyezik abba is, hogy kétnaponkint éjszakára hazamehessek a szállodába.

Ez a látszat-szabadság tartja bennem a lelket a most következõ héten. Különben elveszettnek érezném magam. Mert a vizsgálat most nem óvatos, gyöngéd, leplezgetõ, enyelgõ játék, mint otthon, ahol mindenki ismer és szeret, mindenkit ismerek és szeretek. Ezeknek eset vagyok, semmi más, egy csomó lelet, bõrtáskában. Olyan vagyok, mint a katona, aki parancsra bevonult, és akit most beöltöztetnek és kiképeznek, mielõtt a menetszázadba osztják. Vagy megint csak mint a bûnös, akinek hivatalos ítélete még nem érkezett le, de már el van marasztalva, büntetését tulajdonképpen már megkezdte.

Maga a börtön (persze csak per analogiam, a magamfajta impresszionista szemével) külsõ látszatra erõsen emlékeztet a régi, inkvizíció korabeli intézményekhez. Élvezettel hasonlítgatom a vizsgáló mûszerekkel zsúfolt szobákat kínzókamrákhoz, minden képemet innen veszem. Megállapítom, hogy szobámban olyan magasan van az ablak, mint ezekben a pincékben volt, s a jámbor ápolókat átlátszó humorral ugratom, mint pribékeket. A szem- és fül- és idegvizsgálatokat már könnyedén veszem, mint a rutinié, fölényesen, viccelve. De egy délelõtt abbahagyom a viccelést, csodálkozva figyelni kezdek. Egész új dolgokat kezdenek, ez eddig nem volt. Szaglásomat veszik elõ, meg tudom-e még különböztetni a fokhagymát a szamócától? Aztán ínyemet vizsgálják, nem zavarodtak-e össze az ízképletek? Végre furcsa kérdések következnek: hirtelen kell felelnem, összeadatnak, kivonatnak velem, íráspróbát vesznek, majd megkérdezik, tudom-e, ki volt Napóleon?

Mi ez? Intelligencia-vizsga? Beszéd- és értelemgyakorlat? Hát már itt tartunk?

Itt bizony.

És ettõl fogva görcsösen és feszülten figyelni kezdek, résen vagyok, vigyázok. Megfontolom minden szavam és minden mozdulatom. Másnap, mikor újabb reflex-kihallgatásra visznek, már úgy viselkedem, mint a gyanúsított. Tapasztalataim, a sok pesti vizsgálat segítségemre vannak, tudom elõre, mi következik, színészkedem, megjátszom, mintha nem tudnám, mirõl van szó, aztán keserves fáradsággal olyan reflexet produkálok, mint egy egészséges ember. De nem hagyják magukat félrevezetni, a szép reflexre, amit büszkén kivágok, hallgatnak és tovább vizsgálnak. Késõbb tudtam meg a diagnózisból, hogy egy otromba keresztkérdésre „buktam le” (hogy az argot-t használjam), ami döntõ bizonyíték lett ellenem. A dysmetriára nem vigyáztam! Ez egy jelentéktelennek látszó tünet, a beteg, ha behunyt szemmel vízszintesen kinyújtja a karját, az egyik kezét parányival feljebb emeli. Semmiség, ugye? és mégis csalhatatlanul azt jelenti, hogy az agyvelõ ugyanazon oldalán, rendszerint a kisagyban, üzemzavar állott be. De nekem elkerülte figyelmem a hozzátartozó hidegvízpróba (a Nobel-díjas Bárány találmánya), mikor a fülembe fújták.

Érdekes újságot észlelek magamon: gyakran álmodom s ami figyelemre méltó: jól emlékszem álmaimra, nagyon is jól, élénkebben néha, mint arra, ami napközben történik. A kép éles, álmomban ép a szemem. Milyen erõs, éles, világos például ennek a mai álomnak emléke is. A fények és árnyak elosztása tisztább az álmodott képeken, mint a valóságban megtörtént eseményeken. Valami politikai párt élére kerültem, nagy beszédet tartok a parlamentben, szavaim tiszták, logikusak, meggyõzõk - szép, kerek, szabályos taglejtésekkel szónokolok. Reformokat terjesztek elõ, jól emlékszem, mirõl van szó, már-már szavazásra kerül a sor, úgy látszik, én leszek a miniszterelnök. Ekkor véres szemû, duzzadt fráter ugrik fel, nem is az ellenzéki padsorokból, középrõl, az asztal alól bukkant elõ, a süllyesztõbõl. Zavaros halandzsát kiabál rekedten, nem értem, szája mint fekete örvény, tátog, ezeket a szavakat hallom: „tüneti kezelés”, „tüneti kezelés”. „Elég volt a tüneti kezelésbõl, le az uracsokkal, le az uracsokkal, kivágni, kivágni”. Csitítani próbálom, meggyõzni, de csak legyint dühösen, mintha hitvány nyávogás zavarná, és ekkor meghökkenve veszem észre, hogy csakugyan nyávogok. Apám integet a sötét ajtóból, szájára mutatva, rémülten, hallgattassam el a kiabálót, de legalábbis szóljak rá, hogy ne dobogjon és dzsiggeljen, mert Gasparecz, aki alattunk lakik, felébred és feljön. Nekem is eláll a szívverésem, gyerekkoromban csakugyan sokat emlegették Gaspareczet. A szónok pedig egyre sebesebben dzsiggel, már nem is beszél, vigyorog és dzsiggel, de az én torkomból erélyes rendreutasítás helyett egyre vékonyabban és élesebben kacskaringózik a nyávogás, míg fel nem ébreszt.

De jön utánam és jár utánam, mikor apró léptekkel csoszogok végig az Alser strassén, jár utánam ébren is a nyávogó unalom. Mert kezd nyávogássá és unalommá válni az egész, valami láthatatlan kéregetõ kintornát tol utánam, csak akkor hallom nyikorgását, ha megyek: eltûnik és elhallgat, mikor toppanva megállok és hátrafordulok. Unom, unom ezt az egészet, unalmas a betegség és unalmas a halál is, nem rémületes, nem megrázó és felemelõ és lesújtó, csak unalmas, mint egy gyáva, alattomos, kuncsorgó eb, ami nyomomba kullog.

És unalmas, hogy befelé járok, s mert nem látok jól, kikorrigálni se tudom már léptemet, és folyton lebotlom a kocsiútra, vagy nekimegyek a falnak. És unalmas, hogy szemérmesen a sarokba megyek vagy elrejtõzöm, órákra, a hideg mellékhelyiségben - és unalmas a sofõr, aki részvéttel áll, mikor kiugrom a kocsiból, lihegve -, unalmas Buddha és Confucius, unalmas szembenézni vele és unalmas hátat fordítani neki - jöjjön inkább Demokritosz vagy a másik pogány, aki üres, vak szemgödreit fitymálva és kihívóan és kárörömmel mereszti immár a szikrázó nap felé, amitõl a látó megvakul!

És egy reggel duhaj kedvvel ébredek. A kedves, fájdalmas szemû, de folyton halkan röhögõ Jóskának, régi pajtásomnak mesélem (mindig feljön reggel hûségesen a szállodába), mit álmodtam már megint: Ide hallgass, megyünk fel, mint rendesen, õnagyságával a klinikára tíz órakor. De csodálatosképpen Pötzl már bent van, édeskésen mosolyog, mégis láthatóan mérgelõdik, amiért elkéstünk. Õnagysága szabadkozik, ó, garnichts, garnichts, Gnädige, parancsoljanak, tessék parancsolni, de én érzem, hogy valami baj van, nem mutatom, elõzékenyen mosolyogva és tréfálkozó, csevegõ hangon kezdem neki felsorolni a tüneteket, közben szedegetem a leleteket, mint egy könyvügynök a prospektusokat, és magyarázgatom, ajánlgatom neki, hier Röntgenbefund, nichtwahr, Herr Professor, hier Staungspapillae, nichtwahr, auch erwähnungswert. Õ nagyon udvariasan, összehúzott szemmel figyel, egyre jobban hadarok, érzem, hogy valami nincs rendben, az arca elsötétül, hová a csudába tettem, és egy egész jelentéktelen leletnél egyszerre csak kitör a botrány. „Hier Patellen-Reflex...” Próbálom szépíteni a dolgot: „appart, sehr hübsch, wirklich... ich würde sehr empfehlen...” de õ már feláll, iszonyú magas, elõrehajlik, kinyújtja a karját, hosszú ujjai meggörbülve reszketnek. „Wa... a... as? Pat-tel-len? - üvölti egyre emelkedõ hangon - Marsch hinaus!” Õnagysága, csitítani kezdi „Aber Herr Professor... ich als Ärztin”, de õ már nem lát és nem hall, nekünk ront, rémülten hátrálunk, aztán rohanni kezdünk a lépcsõn, lefelé - õ mint egy õrült utánunk, óriási alak és egyre jobban ordít, magyarul káromkodik, nagyon csúnyán és rugdal: megbotlunk, gurulunk le a lépcsõn, aztán ki az utcára, csak a lábát látjuk, ahogy két méternyire rugdal kifelé és a hangját végigsüvíteni az utcán: „Nesze nektek!... Nesze patellenreflex.”

Délelõtt álmom hatása alatt csárdás jókedvem van a klinikán, nem merem bevárni a tanárt, félek, hogy a szemébe nevetek. A bánatos képû, halk szavú docenst nem hagyom élni, addig ugratom, évõdöm vele, míg elneveti magát. Utána elvörösödik, és szokatlanul emelt hangon, szinte haragosan rám szól: „Ich muss Sie aufmerksam machen, Sie sind schwer krank - Sie sollten nicht so lustig sein.” Kicsit csendesebb leszek, de hazakéredzkedem ebédre.

A kocsiban sértõdötten dohogok. Schwer krank - nevetséges! Hiszen még nincs diagnózisom! mi köze hozzá? majd ha diagnózisom lesz, úgy fogok viselkedni, ahogy illik. Egyelõre beteg vagyok, semmi több. Betegállomány, különben ugyanannyi; mint más úriember.

Önérzetesen szegem fel a fejem, émelygek - hát aztán?

Hát igen, émelygek kicsit - beteg vagyok, ennyi az egész. És ha az vagyok - talán nincs jogom hozzá? mint akárki másnak? akár meg is halni?... ha csak ennyi volt az egész... ezért nem volt kár, igazán... és ha csak ennyi voltam, mint ti, hencegõ, fölényes egészségesek, akkor meg pláne nem kár értem... Talán azt hiszitek, többre becsülöm ezt a rongyot, mint azt a rongyot, amit ti ráztok elõttem nagybüszkén?

Halló!... bleiben Sie stehen!

Kikecmergek a kocsiból, odaállok a forgalmas utca szélére, és hányni kezdek, hetykén, szemtelenül, szemérmetlenül. Az emberek megállnak, némelyik megütközve csóválja a fejét, mások csak bámészkodnak. Egy inas röhög. Csak bámuljatok - gaffen Sie nur, Herrschaften, hányok, mit szóltok hozzá? Hát aztán? Beteg vagyok, betegállomány, nekem szabad, nektek nem szabad - nézhetitek, kiadom -, tessék, tessék besétálni - itt látható a véleményem rólatok, magamról, az egész életemrõl, úgy, ahogy sikerült, ahogy itt áll most a bécsi utca szélén, és köszönettel visszaköpi a csodálatos ajándékot, amire olyan büszke volt, aki adta, ami ennyit ért annak, aki kapta.

De este nyolc óra felé a hideg márciusi szélben ott ülök mégis a Café de France teraszán. Nem tréfálok, és nem káromkodom már, hallgatok. A fejem fáj. Csodálkozva figyelem a fájást, hogy ez is lehetséges. Soha nem tartottam volna lehetségesnek, hogy ilyen mértékben... és az ember mégis eszméletén van, és gondolkodik is. Gondolkodik és figyel és számításokat végez. Az acélabroncs, ami a koponyámat szorítja, apró roppanásokkal húzódik össze. Meddig tud még összehúzódni? Számolom a roppanásokat. Még kettõ volt azóta, hiába vettem be háromszor abból a kombináltból.

Elõveszem az órám, leteszem az asztalra.

- Morfiumot kérek - mondom nagyon nyugodtan és hidegen és ellenségesen.

- Nem lehet! Tudja, hogy nem lehet! Mi jut eszébe? Mit akar azzal az órával?

- Három percen belül morfiumot kérek.

Habozva, nyugtalanul néznek rám, senki se mozdul. Három perc elmúlik. Utána még tíz, ekkor nyugodtan elteszem az órát, és imbolyogva felállok.

- Vigyenek a Fiakker bárba. Ma este szórakozni szeretnék, azt mondják, nagyon jó.

Felszabadulva ugrálnak fel.

Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva - elõször és utoljára életemben -, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam.

Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerûen kiállt.