BETEGLÁTOGATÓK

Nagy meglepetés. Az izgalmas napon egy hét múlva, mikor a tanár színe elõtt megjelenünk, hogy ítéletemet meghallgassam, kiderül, hogy ítélet még nincsen. Kupolaformán, mintegy imádkozva összeillesztett ujjakkal, édeskés mosollyal és nagyon nyájasan a mûvészfejû Pötzl rövid, óvatos ismertetést közöl, eddigi megfigyelésekre hivatkozva. Õ úgy látja, mintha jobboldalt folyadékkal telt hólyag terpeszkedne a kisagyon. Egyebet is gyanít, errõl most nem nyilatkozik. Mielõtt végleges elhatározásra biztatnak, szeretne egy kísérletet tenni. Hátha fel lehetne szívatni a folyadékot, belsõ úton, a hólyag összelappadna, felszabadulna a nyomás. Ezüstkenõcsöt ír fel, vízelvonót, ezzel egy hétig kenni kell magam, diétán élni, talán sikerül. Egy hét múlva jelentkezzem újból.

Egy hét sok idõ, szenvedélyesen ragaszkodom hozzá, hogy Pesten szeretném eltölteni. Az utazáson nagy üggyel-bajjal átvergõdöm, de otthon most már ágynak esem, nincs kedvem többé felkelni. Kétnaponként, testem más-más részén dörgölik belém, félóráig, a szürke zsiradékot.

Idegen, kietlen érzés és mégis boldogító, hogy nem dolgozom. Terveim sincsenek, semmi felelõsség. A kenõcs, úgy látszik, jót tesz, néhány tünet elmarad, egy teljes napon át gyomrom se émelyeg. Nem erõltetek semmit, lustán, tompán heverek, figyelem az embereket.

Mert nem vagyok ám egyedül. Látogatók serege népesíti be három szobám, a Reviczky utcai szép úriházban, ahol lakom. Egyre többen jönnek, nagy örömömre - mulattat és foglalkoztat ez a sok ember. Könnyen és szívesen viselem el a fáradtságot és kimerültséget, késõ este, mikor magamra hagynak. Egyre szól a telefon, és ha félóráig nem szól, magam veszem fel, hívom a vendéget.

Mint ínyenckedõ szakértõ, élvezettel kóstolgatom a karaktereket. Tisztában vagyok a helyzettel. Pozitív és negatív elõjellel, a legizgalmasabb emberi képesség, a részvét dõzsöl, lakmározik, a részvét üli orgiáit betegágyam körül, karszékekben, pamlagon, összezsúfolva, ágyam szélére telepedve. Két véglet alakul ki, a duhaj, nagyhangú, tréfáló részvét, mely fölényes biggyesztés és legyintõ lekicsinylés mögé rejti a páni rémületet, ami mindenkit elfog a mindnyájunkra leselkedõ nagy Talány közellétében. És a másik, csendes és komoly, ez a bátrabbik, mely tisztázta szívében az igazságot, hogy tudniillik önzés nélkül nincs részvét, hogy utóbbit idõsebb testvére, a személyes halálfélelem mutatta be nekünk, gyermekkorunk alkonyán, az elsõ veszedelem napjaiban, azóta ismerjük.

S egy harmadik: õszinte, egyszerû, elfogulatlan. Rokonomtól reggel levél érkezik. Hallja, hogy hamarosan elutazom. Reméli, nem akarom õt cserbenhagyni, tekintettel a komoly helyzetre. Okvetlenül gondoskodjam róla, hogy õ elutazásom napján 300 pengõt kapjon.

Ez legalább világos beszéd, nem kell hozzá lélektani vegyelemzés.

Négyen-öten bent üldögélnek szobámban, mások az ebédlõben uzsonnáznak, pálinkáznak, esetleg bridzselnek. Imádom ezt a mozgalmat, még ma is hálás vagyok nekik érte. Bébinek, aki finom ösztönnel megérzi, hogy minél könnyebb és mégis minél borsosabb lelki kosztra van szükségem: nemcsak maga szolgál vele, ismeretleneket hoz magával, most látom õket elõször. Épp ez a kedves, benne vagyok az élet sodrában. K. Rózsinak, aki kölnivízzel, gyümölccsel, házikabáttal kedveskedik, Lacinak, aki irodalmi pletykát közvetít, Oszkárnak, aki vicceket hoz, és kollégáimat utánozza, Bandinak, aki készülõ regényérõl referál lelkesen, Andornak, akivel emlékek korhadó zamatját ízlelgetjük, mint gourmet az „érett” sajtot. Becsvágyam, hogy ne unják magukat, és nem is unják, errõl gondoskodom - régi ellenségek békülnek ki nálam, az általános jó hangulatban. Akit csak lehet, ott tartok vacsorára, a beszélgetés benyúlik az éjféli órákba.

Közben a megbolygatott külsõ világ halkan, csendesen, észrevétlen végzi feladatát.

Néha úgy rémlik, mintha nem menne simán. Mintha vitáznának fölöttem, mintha a rendkívüli parlamentben, ami összeült, hogy döntést hozzon életem és halálom kérdésében, és ami most permanens ülésben tárgyal - persze egyik se tudja, hogy képviselõje ennek a parlamentnek -, módszerpolitikai vita folynék. Két fontos pont körül: mi a teendõ, s ha ez eldõl, hogyan vegyenek rá, óvatosan, hogy a határozatnak alávessem magam?

A Gyulák kétszer is, külön-külön, meglátogatnak, de szó sincs a jövõrõl, tréfálunk és vitatkozunk, sejtelmem sincs róla, mi a véleményük. Ellenben egy reggel mégis felkászálódok, bevitetem magam a szerkesztõségbe. Milyen kedvesek és jók és tapintatosak, még arra is gondjuk van, hogy a részvét ne nyilatkozzék meg feltûnõen, nem állnak körül, nem bámulnak, mint csodát, mindenki úgy végzi dolgát, mint rendesen. Csak Láng titkár úr hallgat el pillanatra, mikor a fõszerkesztõi ajtó kilincsét nem találom meg. Az egyik fõnök, mintha csak véletlenül jutna eszébe, mert éppen meglátott (hopp, jó, hogy itt vagy, gyere csak fel a szobámba!), becsukja az ajtót, aztán felszólít, menjek át most mindjárt a nagynevû sebésztanárhoz, már tudni fogja, mirõl van szó, megemlítettek neki. Bármit mond, ne aggodalmaskodjam, õk mögöttem állanak, és pénzre se legyen gondom.

Bevánszorgok a klinikára. A tanár urat a folyosón csípem el. Szikár, katonás, nagyon kedvemre való ember. Egyszer novellaformában meg is énekeltem, mint mesterségének valódi mûvészét, egyéniséget. Kertelés nélkül megmondja, mikor meglát, hogy neki is ez jutott eszébe.

- Ahá... hát itt a bûnös. Mondják, rólam írta azt a... na mindegy, fõ, hogy jó írás volt. Hát mi jót hozott?

- Volna egy ritka, szépen fejlett daganatom tanár úr részére, ha érdekli... gyûjtõknek való példány. Olcsón megszámítanám.

- Aha, aha. Hát lelkem, én szóba se állok magával. Ne gyulladjon be azért, úgy értem, szóba se állok, amíg tökéletes diagnózist nem hoz. Tervrajzot, mérnöki mûvet, ami pontosan megmutatja nekem, hol nyissam ki a fejét, a fejérõl van szó, ha nem csalódom, és mit találok benne, ha kinyitom. Mint az artézi kútnál. Elõbb a varázsvesszõvel végezzenek az urak, aztán jövök én a fúróval. Hát viszontlátásra.

Okos, száraz keze keményen megszorítja a kezemet. Honnan ismerem én ezt a nem gyöngéd, határozott, de megszégyenítõen bizalomkeltõ parolát? Igen, a tulajdon novellámból, ahol a duzzogó tanársegéddel kezel, kinyújtva a paplan alól.

Sokkal ruganyosabb léptekkel mászok fel otthon a lépcsõkön. Úgy érzem, nem fogok már habozni, ha mégis arra kerül a sor... Bár hiszen... Két nap óta egész tûrhetõen érzem magam, ez a kenõkúra, úgy látszik, használ. Mindegy, az a fõ, hogy most már mindenesetre tudni fogom, hová forduljak.

De a titkos parlamentben szavazás lehetett közben és a szavazás eredménye - bár senki se tudta, hogy bent van a szavazó bizottságban - másképp ütött ki, más irányba terelte sorsomat.

Óvatos üzenet érkezik a Gyuláktól. Õk, persze, megint csak „véletlenül”, megint csak „beszélgettek” rólam és közös barátunknak, a már említett sebésznek, eszébe jutott amerikai tanulmányútja, amikor is Cushingnak, a modern agysebészet úttörõjének asszisztált, több kitûnõ tanítvánnyal együtt. Cushing... Cushing... ismerõs név, hol is hallottam?... Aha! Az a keskenyfilm, amit láttam, hát nem furcsa véletlen, a Földgolyónak, ennek a nagy koponyának a másik oldalán egy ember, aki harminc éve gondol az én kis koponyámra, és dolgozik érte, anélkül hogy tudna róla - és itt, ezen az oldalon: én, aki félórára betévedtem abba az amatõrfilm-klubba... Igen, igen, érdekes, de most nem errõl van szó. Hát mirõl van szó? Arról; hogy írtak ki Amerikába, hogy amennyiben mégis és esetleg... nem, nem úgy, hogy Bostonba fogok utazni, bár azt se kell teljesen kizártnak tekinteni... hanem úgy, hogy van ennek a Cushingnak egy tanítványa Stockholmban... Micsoda? Stockholmban?... Igen igen, nem kell ugrálni, hiszen ez csak egy kombináció... Úgy látszik, Cushing maga nyilatkozott errõl a tanítványáról, legalább olyan kitûnõnek tartja, mint önmagát, csak agyat operál és a felszerelése világviszonylatban is elsõ... Szóval, izé... ezzel már leveleztek, M. ismeri Bostonból... Micsoda? Már leveleztek? Igen, leveleztek, elõrelátónak kell lenni, ez nem azt jelenti, hogy most már okvetlenül... hm, érdekes. Hogy hívják azt a stockholmi tanárt? Olivecrona, Herbert Olivecrona. Oliven? Nem, csak Olive. Furcsa név, de szép. Olajkoszorút vagy olajkoronát, vagy olajfalombot jelenthet magyarul, vagy talán hódolati olajágat. Tetszik nekem ez a név, patetikus, éppen azért tetszik. Magas, görög arcélû férfinak képzelem. Igen ám, de hiszen ez mind afféle akadémikus képzelõdés, feltéve, hogy rákerül a sor, honnan veszek annyi rengeteg pénzt, ami ekkora útra kell? Kiadóm elõzékeny, de még effélérõl egyelõre nem volt szó, és a pesti tanárral való tárgyalás után nem is merném szóba hozni.

Ekkor váratlan fordulat. Úgy látszik, a parlament Alsóházának mûködésébe beleszólt, önmagától, a Felsõház.

Ötödnap nagy örömömre (bár sejtelmem sincs, minek köszönhetem) megjelenik betegszobámban ... grófnõ, a legrégibb, legmagasabb polcokon szereplõ magyar arisztokrata család tagja. Nem ennek örülök, hanem mert igazán kedves, okos, melegszívû asszony, régi ismerõsöm. Kettesben teázunk, közvetlenül és minden betegnek járó ceremónia nélkül csevegünk. Egyszerre csak kiderül, hogy egész jól tudja, mi bajom, hát hogyne, háziorvosuk, a jeles sebésztanár, pontosan megmagyarázta neki. Hát mit szól hozzá, próbálok gáláns, hányaveti fölénnyel napirendre térni. De õ csodálkozik ezen. Kérem, ez nem tréfa. Maga nem gyerek és tudtommal nem is gyáva. Természetesen azért vagyok itt, hogy errõl beszéljünk. Igenis, nagyon komoly a helyzet. El kell készülnie rá, hogy meg fogják operálni. Ezt is tudja? Beszéltem az orvossal, tudom, hogy esetleg Stockholmba fog utazni. Igen, de... Kérem, ez rendben van, ezt már elintéztem. És a legelõkelõbb írót említi, aki felhívta a napokban ebben az ügyben. Beszéltem a miniszterrel és még másokkal... (Kiderül, anélkül hogy akarná, napok óta csak ezzel foglalkozott.) Természetesen minden rendben van, annyi pénz lesz, amennyi kell. Érdekes, mindenki egyetért, az egész mozgalmat egy olyan úr kezdte, aki halálos haragban van azzal, aki aztán folytatta... Ezen a ponton megszûnt az ellenségeskedés.

Nem tudok felelni. Készenlétben tartott tréfás megjegyzéseim eláztak. Szótlanul szorítunk kezet.

Meghatottságomat enyhíti az a rögeszmém, hogy hiszen mindez úgyis csak afféle „esetleges” feltevés. Hiszen még nem volt határozott utasítás, majd én megmutatom a társaságnak, éppen azért, mert ilyen kedvesek és jók, hogy nem kell engem félteni, kivágom én magam a slamasztikából. Lám, milyen jól hat a szürke zsiradék, ma se volt különösebben kellemetlen tünet, még ugrató tréfára is kedvem kerekedik. Hallom, Sándor barátom érdeklõdik a telefonon, virtuóz író, egyik kedvencem a stiliszták közt. Odaveszem a készüléket ágyamba, eszembe jut, valaki mondta, mennyire sajnál, de éppen ezért fél felkeresni, „fáj neki a hõst véribe’ látni”. Te vagy az? - kérdem síri hangon, mintha kriptából beszélnék. „Ajajaj... jaj... jaj... Sándorkám... végem van... vé... é... é... gem va... a... an...” Elfelejt felelni, szinte látom, hogy elsápad a másik készüléknél. Váratlanul fordítok a hangon, csevegõ, vidám modorban folytatom: „na igazán nem szép tõled, hogy meg se látogatod öreg barátodat, mi újság nálatok?” Felszabadulva nevet, öt perc múlva megérkezik, pompásan mulatunk.

Késõbb többen jönnek, teázunk, a hangulat emelkedett, R. doktort jelentik, a kiváló szemészt. Tessék, legyen szerencsém. Nagyon örülök, tanár úr, talán küldjem ki a vendégeimet? Hát... egy félórára, ha lehetne, szeretném megnézni a fundust.

Sokáig, nagyon hosszú percekig mereszti belém a szemtükör villogó lámpácskáját. Türelmetlen vagyok, szeretnék már egy mulatságos történetet elmondani.

Végre abbahagyja. Körülményesen megtörli a készüléket, visszarakja a kazettába.

Szembefordul velem. Térdére csap, mosolyogva néz rám. Hála Istennek, végre valami kellemeset is hall majd az ember.

- Hát, kedves mester, a papilla megint két és fél dioptriát romlott. Elfajulási pontok is vannak már.

- Ugyan.

- Igen. A múltkori változáshoz képest negyedannyi idõ alatt.

- No de ha tekintetbe vesszük...

- Várjunk csak. Orvosi kötelességem közölni kedves mesterrel, hogy amennyiben tíz napon belül nem vágatja ki az agyvelejében fejlõdõ daganatot, három hét alatt véglegesen megvakul. Úgy tessék érteni, hogy teljesen. Mint az éjszaka.

Nem szólok, mégis felemeli a kezét, mint aki még nem fejezte be.

- Pardon. De ez csak az elsõ tünet lesz. A teljes megvakulás. Utána, további két hét múlva sorban, egymás után jön a többi... teljes bénulás... megbutulás... és végre...

- Köszönöm, ne tessék folytatni. Megértettem, tanár úr.

Valaki bekopog. Jöhetünk már? Igen, tessék, készen vagyunk.

A vendégek vidáman betódulnak.