A HALÁL MEGKÍSÉRT

Közjátéknak vagy álomnak kellene neveznem ezt a rövid fejezetet, vagy zárjelben közölni az egészet, mert így történt: zárjelben, elkülönítve, igazán álomszerûen. Ma se értem, miért volt, és mit jelentett. Elmondom, megjegyzés nélkül.

Másnap reggel történt, két nappal elutazásom elõtt.

Tíz óra felé egy urat jelentettek be.

Kiderült, hogy tanársegéd valamelyik vidéki vagy talán külföldi egyetemen, eddig nem hallottam a nevét.

Fiatal ember, aligha több harmincnál. Rendkívül választékos, ruhában, viselkedésben. Tökéletesen szabott zakó, nem feltûnõ, rendkívül ízléses - talán csak a kihajtó szélesebb egy gondolattal, mint ahogy szellemi munkát végzõ embernél megszoktuk. Kétfelé választott haja sima és hibátlan. Szabályos, komoly arca mintha az öltözék kiegészítése volna és nem megfordítva.

Õ magyarázza meg, szerényen, de valami elnézõ jóakarattal, hogy tudnom kellene létezésérõl, ha normális állapotban lennék. Már találkoztunk, csak persze elfelejtettem, ez érthetõ. Õ egykorú ismerõsünktõl hallotta, hogy beteg vagyok, azért jött föl, hogy - ha megengedem - megvizsgáljon. Nem merek ellenállni, mert valahogy az jön ki az egészbõl (bár ezt nem mondja ki), hogy az illetõ, akivel beszélt rólam, egyenesen felküldte hozzám.

Egyébként az egész beszélgetés furcsa. Bár olyan tartózkodó és közvetett, mint egy kínai diplomata, az a furcsa dolog alakul ki, hogy negyedóra múlva mindent tudok róla, ellenben nem sikerül eltalálnom, mennyit tud õ az én esetemrõl? Mihelyt effélérõl kérdezem, elhallgat, akár egy nyomozóközeg, akinek ki van adva, hogy nem szabad elárulnia magát, a birtokában levõ adatokat illetõen. Soha még nem láttam orvost, aki a hivatás magas rangú, szinte papi jelentõségét ilyen komolyan vette volna, a beteggel szemben. Mindenre kitérõ választ ad, vagy nem válaszol. De csak rám vonatkozó kérdésekre. Õróla, bármily szerényen és óvatosan adagolja a szót, mégis megtudom, hogy fiatal kora ellenére igen fontos és jelentékeny szerepet tölt be az intézetben, amelyhez tartozik. Tervei is vannak, valószínûen külföldre megy, ösztöndíjjal, tanulmányútra - egy bizonyos dolog érdekli a mesterségében, azt szeretné kitanulni.

Félóra múlva egész kicsinek és jelentéktelennek és ostobának és kiszolgáltatottnak érzem magam. Fiatalsága ellenére annyival komolyabb és fontosabb nálam, mint egy megyei hivatalnok, szolgabíró, a tudatlan vén paraszttal szemben, akinek ügyes-bajos dolga akadt az állammal, s aki jóságosan kérdezget, felelni azonban csak annyit felel, amennyit jónak lát, vagy amennyirõl felteszi, hogy a vén paraszt megérti. Az is elbátortalanít, hogy képtelen vagyok mosolyra bírni, pedig igyekszem eleinte - õ azonban komoly marad minden tréfás megjegyzésemre. A komolysága mögött - bár különlegesen udvarias és elõzékeny a modora - azt a sértõ álláspontot szimatolom, hogy áthidalhatatlan távolság van köztünk: én egy hírhedt humorista vagyok, õ pedig egy tudós. Más bolygón élünk. Nem lehetnek közös képzeteink, még érzelmi vagy kedélyi területen se.

Nem gyõzöm ismételni: egész félszeg érzésemet annak tulajdonítom, hogy annyival fiatalabb nálam.

Gyengéden, de szerény határozottsággal rátér végre a tárgyra - hát most talán megnézne, ha nincs ellenemre.

Megint meztelenre kell vetkõznöm, jobb meggyõzõdésem ellenére. A különféle reakció-vizsgálatok jönnek, amiket már oly jól ismerek - de õ valahogy komolyabban végzi a szertartást, nem jut más szó eszembe: titokzatosabban. Még azokat a bólintásokat, hümmögéseket se engedi meg magának, amik a kedves R. tanárnál olyan jólesõen nyugtattak meg, vagy ingereltek fel, mindenesetre kapcsolatot teremtettek orvos és beteg közt. Természetesen egyetlen megjegyzést se tesz.

A széles pamlag-díványon üldögélünk utána, hármasban - én hátradõlök, õ feszes, egyenes derékkal ül, feleségem felugrik, szaladgál.

Óráját nézi, õ is feláll.

- Hát kérem - mondja hivatalos természetességgel, de halkan, ahogy fontos, elkerülhetetlen dolgot mondunk -, holnap lesz szerencsém, ugyebár, fél kilenckor reggel, az S. klinika négyes számú mûhelyében, ahol éppen dolgom van reggel.

- Hogy én... minek?

- Egy kis diagnosztikai próbát csinálunk.

Feleségemnek megmagyarázza, mirõl van szó. A diagnosztikai próba némi beavatkozással jár, amihez mûtõi felszerelés kell. Bizonyos váladékhoz szeretne jutni, közvetlenül, onnan, ahol keletkezik.

Magam is csodálkozom megütközésemen és a spontán ellenkezés-ingeren, amit a felszólítás kivált belõlem. Nem mutatom, azzal próbálom magyarázni magamnak, hogy kényelmetlennek érzem a korai felkelést és elmenést ebben az állapotban.

De ezt szégyenkezésbõl nem árulom el, és megígérem, hogy ott leszek.

Másnap kilenckor õnagysága nagy ribilliót csap ágyam mellett.

- Jézusmária, maga nem öltözött fel, félóra óta várják a mûtõben!

- De jót aludtam... Minek?

- Hát amit tegnap megbeszéltek...

- Hja... biz ez kiment a fejembõl.

- Azonnal öltözzön.

- Hm... mit szólna, ha nem mennék?

- Fél?

- Izé - hogy én? Nna. Ha parancsolja, félek.

- Egy ilyen jelentéktelen dologtól?

- Majd holnap elmegyek, még nem utazik el.

- Holnap már mi utazunk.

- Hát akkor majd ott... Hagyjon békén, fontosabb dolgaink vannak.

Betegségem után, mikor már láttam a betût, egy napon szó nélkül megmutattam feleségemnek a legjobb neurológiai tankönyvnek azt az oldalát, ahol a szóban forgó diagnosztikai próbával kapcsolatban ez olvasható: „óva intünk minden orvost, hogy ezt a próbát végleges diagnózis elõtt alkalmazzák. Amennyiben ugyanis a hólyag a kisagyon van, alul, ennél a próbánál az öreglik a nyomásváltozás következtében beszippantja a hólyagot, és rögtöni halált okozhat, amint az, mielõtt ezt tudták, gyakran megtörtént.”

Mint két nap múlva (lásd a következõ fejezetben) kiderült, agyvelõm kisagyi részén, alul, az öreglikhoz közel, hatalmas hólyag volt.

A fiatal orvost azóta se láttam. Lehet, hogy nem is létezett soha, csak én fantáziáltam az egészet.