AZ ÍTÉLET KIHIRDETTETIK

Tehát tíz nap.

Hivatalos diagnózis és javallat még nincsen, de már senki nem tagadja, elõttem se, hogy egyik se lehet kétséges, tekintettel a belsõ kúra kudarcára.

Gyors intézkedések. Vendégek már nem jöhetnek, néhány részvétteljes érdeklõdõt az elõszobában világosítanak fel - néha tompított suttogást hallok az ajtó elõtt. Állapotom, mintha csak azt várta volna, hogy pontosan megnevezzék és kimondják, teljes vadságában bontakozik ki, nem takargatja magát elõttem. Egy gondom van csak, lehetõség szerint úgy tartani a fejem az ágyban, hogy ne szédüljek - azzal már nem törõdöm, tudomásul veszem, hogy az arcokat se igen ismerem meg, csak ha egész közel hajolnak az arcom felé.

Nincs kedvem intézkedni. Az elõttem fekvõ papírokra firkálok ugyan néhány ákombákomot, csak úgy, a kezem szokásából (nem látom, amit írok), de mindig újra összegyûröm. Különben se sokat ér - úgy látom, üres dolgok jutnak eszembe. Csupa lényegtelen, apró ügyek, aznapi elintézetlenségek, egy sincs köztük, ami egész életemre vonatkoznék. De hiszen mindig tudtam én ezt. Nem is vártam mást, amióta az ifjúság boldog, tudatlan képzelõdésébõl, hogy egész életünk külön, függetlenül napjainktól, jelent valamit, kigyógyultam. Csak napok vannak. Huszonnégy óra, huszonnégy órát pedig valahogy mindig ki lehet bírni. Nyilván azt a bizonyos utolsót is. Be kell majd osztani, mint a többit, ha sor kerül rá.

Az indulásom elõtti huszonnégy óra elég tûrhetõ, hála a sok dolognak, csomagolásnak, üzleti ügynek, ami körülöttem zajlik. Valutát kell beváltani, osztrák pénzt, svéd pénzt. Az útirányt is összeállították - két nap Bécs, aztán Berlinen át Malmö, Trelleborg, Stockholm - Berlinben tizenhat óra, a Harmadik Birodalom Németországát most fogom elõször látni. Elég jónak bizonyul poggyászom, még egy koffer kell csak és õnagyságának, aki elkísér, apróságok. Többek között egy kalapskatulya, amit barátnõitõl kér kölcsön. Ezt a kalapskatulyát azért említem, mert utólag sokszor szóba került, egész legenda alakult ki körülötte, két pártra oszlott a társadalom, még ma is vannak, kik emlegetik. Voltak ugyanis, akik zokon vették, hogy kalapskatulyát kért: borzalmasnak, a kegyelet és gyászos közhangulat nemtõje felé hetykén kesztyût dobó cinizmusnak tekintették, hogy valaki kalapskatulyával kísérje haldokló férjét Európán át. Nem tudom a felháborodók érzését osztani, az a gyanúm, ha valami hatásos jelenet kapcsán „érthetõen” rendkívüli lelkiállapotban fõbe lõtt volna, fél akkora rosszallást sem kelt. Miért, mondtam vállat vonva valakinek, aki a minap még mindig szemrehányóan felemlítette a dolgot - talán  madzagon kellett volna vezetni, egyik kezében, a kalapját, hóna alatt koporsóval?

Egyébként meg vagyok magammal elégedve, utolsó napomon. Nem nyûgösködöm, sikerül külön kívánság nélkül átvergõdnöm az elõkészületeken. Óvakodom minden „rendkívüli” vagy „emlékezetes” megjegyzéstõl, amire késõbb rá lehessen majd fogni, hogy „igen, hát ezért mondta”, vagy még rosszabb esetben, „hogy megérezte!” Most már kezdem remélni, hogy azt a rossz esélyt is sikerül majd „utolsó szavak” nélkül megúszni. (Mindig rossz véleményem volt az „utolsó szavak”-ról. Úgy tekintettem õket, mint az utolsó gombot, amin kiszámolják, hogy „igen, nem, igen, nem”. A túlélõ az utolsó „igent” vagy „nemet” határozottabb rezümének tekinti aztán a többihez képest, holott a nyomatékot csak a helyzeti hiány adja, hogy kifogyott a gomb.) Csak egy elég ízetlen akasztófahumorka terheli lelkiismeretem: délben a kedves Ilonka, Mihály felesége, érdeklõdik, mikor utazom, s hogy nem kerül-e nagyon sokba? „Odafelé - felelem - elég drága, de visszafelé apró dobozban hoznak - az urna, úgy tudom, vámmentes.”

Délelõtt tizenegykor indul a Bécsi gyors, lesz kis fülkém, fekhetem. Lefelé menet, az autóhoz, nem engedem, hogy támogassanak, a karfába kapaszkodom. A kofferek már fel vannak rakva.

Cini kísér le bennünket, Rózsi és Pali. Pali okosan bámészkodik, Rózsi amulettet ad, drága lélek, és mégiscsak elfakad sírva, akárhogy gyûri. Ettõl viszont Cini kihúzza magát: már bevergõdtem a kocsiba, onnan nyújtom a kezem. „Hát szervusz, Cini, vigyázz a házra. Ha önhibámon kívül nem volna módomban visszajönni... azt ajánlom neked... hm? mit is ajánljak? Növessz szakállt, ha felnõsz, talán így több tekintélyed lesz nálam.” Cini nem felel, idegesen nevet, egész arca elvörösödik, szétálló két füle két szegedi paprika. Milyen ismerõs, kihez hasonlít? Tudom már, egy négy év elõtti fényképéhez.

De már a pályaudvaron egész kis csokor ismerõs, fõként asszonyok, és mind hozott valami útravalót, és nevetnek és biztatnak, Isten áldja õket! Édes istenem, ami komoly bajom volt életemben, asszonyoknak köszönhettem vagy talán mégsem így volt? Akárhogy volt, milyen jó, hogy vannak! Nem, nem azért - azért, hogy emberformában mégis egész másvalakik, mint az ember, örök reménység, hogy mégis visszük talán valamire. Ha Isten egyszer megbocsát az emberi fajnak, miattuk fog megbocsátani - könyörögj érettünk, Mária!

Megint a France-ban szállunk meg, két éjszakára. Délelõtt a klinikán, jelentem alássan, bevonultam. Néhány gyors adatfelvétel, a szemész csöppet se restelkedik már elszörnyülködni, hétdioptriás a papilla, sejtettük. Hát kérem, reggelre tessék korán bejönni, kész lesz a levél Stockholmba, estére lehet is már utazni, a berlini gyors, hálófülkével, akkor indul. Viszontlátásra, azaz hogy, várjunk csak! Egy kis formaság, az iratokból, az aktacsomóból, amibõl reggel a tanár megcsinálja a leletet, hiányzik valami... Tessék gyorsan leszaladni a röntgenszobába... nem, nem fej, az már mind megvan... puszta formaságból egy gyomorkép...

Gyomorkép? Minek az nekik? Erõlködve tûnõdöm, nagyon megörülök, mikor az elsötétített szobában, gyomrom elõtt a függõ ernyõvel, magamtól eszembe jut. Hát persze! gondolhattam volna, a kizárásos módszer nem lesz teljes - a távoli feltevést, hogy a daganat mégis rákos eredetû, vagyis másodlagos, áttételes, mert elsõdleges rák, furcsa módon, agyban soha nem keletkezik - meg kell szüntetni. Ez esetben ugyanis kár operálni. No, akkor nincs hiba. Nem tudom, honnan, meg vagyok gyõzõdve róla, hogy rákom nincs. Nem is találnak semmi nyomot.

Ágyban töltöm a napot, dohogva, hogy nem láthatom kedves bécsi utcáimat. Reggel már korán ott várakozunk Pötzl elõszobájában. Elõbb jött be, most odabent tanácskozik az orvosokkal, készül az okirat.

Ekkor furcsa intermezzo.

Hirtelen kinyílik az ajtó, és Pötzl (negyedszer látom két hét óta) kilép, de, úgy látszik, nem véglegesen, nincs nála semmi írás. Odasiet hozzám.

- Mindjárt, mindjárt - biztat -, mindjárt kész... Csak közben eszembe jutott valami... Tessék csak leülni erre a székre gyorsan...

Leülök, õ fölém hajol. Nincs nála semmi mûszer. Egész közel hajol, mint aki súgni akar valamit, hátul, a koponyámon. De azt is tudom, hogy nem errõl van szó. Még most sem értem mitõl, honnan, miféle gyerekkori, eltemetett tárnából villant át rajtam a bárgyú érzés, hogy most meg fogja csókolni a fejemet, lent, hátul, ahol „bibis”.

Aztán észreveszem, hogy a fülét szorítja oda nagyon erõsen, sokáig. Hallgatózik, mint ahogy a szíven szoktak.

Kiegyenesedik, bólint.

- Úgy van! - mondja. - Na kérem, mindjárt megleszünk.

És siet vissza.

Félóra múlva kivonul a bizottság, élén a tanárral. Kezében az irat. Nem adja még oda, leteszi az asztalra, maga elé. Mosolyogva, de elég ünnepélyesen szólít fel mindnyájunkat, hogy üljünk le.

Aztán beszélni kezd, nyájasan, nagyon kedvesen. Közben biztatóan néz rám néhányszor, ennél okosabbat nem is tehetne. Mert ez azt jelenti, hogy egyenrangúnak tekint, lelkes lénynek, akit vele együtt az igazság az életnél is jobban érdekel.

- Minden lelet egybevág. Megállapítottuk ezeknek alapján a legutóbbi kísérletbõl is, hogy az agyvelõ jobb felén, hátul a kisagyban, pontosan körülírható helyen, jelenleg mintegy tyúktojásnyi hólyag növekszik. A hólyag mögött, vagy benne, vérdaganat van, úgynevezett angioma. Mindezekrõl kimerítõ jelentést írtunk, amit, amennyiben a beteg jónak látja...

És most, különös dolog.

Azt hiszem, csak én veszem észre, rossz szememmel, hogy Pötzl összeszorítja a száját. Nincs benne kétség - ásítást nyomott el! Ásított, igen ásított a lelet felolvasása közben! Ó, milyen közel került hozzám ezzel, hogy megértem egyszerre, ó, milyen igaz részvétet érzek, olyan igazat, mint õ velem! Igen, igen, drága dolgos társam, a bûn és butaság ellen való harcban - rajtakaptalak, ásítottál, ne nyomd el, ne szégyelld! Ó, hogy ismerem ezt az ásítást! szüntelenül zakatoló, álmatlan, embertelen munka után, éppen ott, éppen akkor, éppen annak szeme láttára, akiért tanultam, dolgoztam, erõlködtem, fizetség, hála, elismerés reménye nélkül, talán azért, hogy szembeforduljon majd velem, leköpjön, fölém kerekedjék! Ó, mennyivel több nekem ez az ásítás, mintha az álpátosz krokodilkönnye buggyant volna ki szemedbõl, mikor az istenítéletet kihirdetted elõttem!

Már folytatja is, úgy tesz, mintha semmi se történt volna.

- „...amennyiben a beteg úgy határoz, ezt a jelentést rendelkezésére bocsátom az általa választott sebésznek.”

Feláll, mi is felállunk. Átadja az iratot.

- Tessék. A lelethez javallatot is csatoltam, természetesen alternatív formában. Úgy értesülök, hogy Stockholmba akar utazni. Amennyiben csakugyan felkeresi kiváló kollégámat, kérem, adja át neki üdvözletemet. Az Isten áldja meg - és sok szerencsét!

Kézszorítás, kikísér bennünket a folyosóra. Most már szabad ismernem a hétpecsétes „chiffre”‑t, ahogy orvosok egymással leveleznek, be vagyok avatva. Az utcán egy padon felolvastatom magamnak.

Rendkívül tanulságos irat. Már a múlt században mûnyelv alakult ki a diagnosztikában és terápiában, aminek etikettje a diplomácia nyelvét közelíti meg. Bár hozzá íródott, nem Olivecronának van címezve a levél, „általában” nem is sebésznek, csak annak, aki a másik nagyhatalom, a kirurgia képviseletében, jónak látja vállalni, mint a nagyhatalom nagykövete. A részletes és bámulatosan pontos diagnózis után, amit néhány homályos adatból, tiszta spekulációval úgy állítottak össze, mint ahogy a fizikus következtet, csalhatatlanul, mindig egyformán jelentkezõ jelenségekbõl a soha nem jelentkezõre, mint ahogy Le Verrier jelölte meg pontosan az Uranos helyét, nagyságát, keringési pályáját, a helyet, ahol keresni kell, más bolygók eltérésébõl, semmi másból (dysmetria!) - a határozott diagnózis után óvatos, határozatlan, feltételes javallat következik. Belsõ kezelések nem látszanak hatásosnak. Valami mást kell próbálni. Ha a sebész úgy látja jónak, további megfigyelés. „Eventuell Operation.”

„Esetleges mûtét.”

Esetleg - így mondja, jól tudván, hogy nem esetleg, hanem minden bizonnyal és okvetlenül, különben elpusztul a beteg, csak az istenítélet mentheti meg, mint a középkori bûnöst, akit meztelenül eresztettek össze a páncélos lovag pallosával. A két nagyhatalom diplomáciája így érintkezik. A neurológus nem parancsolhat a sebésznek, legfeljebb tanácsot adhat.

Utoljára bandukolok végig az Alserstrassen, a vén hídlás alatt, de már hagyom vezetni magam, mert egyre határozottabban alakul ki bennem derék sorstársaimnak, a kerge birkáknak makacs szokása, hogy nem egyenesen mennek, hanem körbe igyekeznek, valami ismeretlen központ parittyapórázán. Õnagysága pillanatra eltûnik, engem a falhoz támasztva. Kiderül, hogy Szent Antal temploma elõtt mentünk, õ beszaladt. Szótlanul veszem tudomásul. Pár lépés után mégis megkérdem, mennyit ígért a kegyes szentnek életem fejében? Csodálkozik, bizony ezt elfelejtette. Kereken megmondom, mi a véleménye a szentnek ilyen üres fogadkozásról.

*

Úgy látszik, a hallból felszüremlõ muzsika hatása alatt álmodtam, ebéd után, az alább következõ, hosszú, hosszú álmot. Háromtól ötig aludtam csak - felébredve, sehogy sem tudtam összeegyeztetni a valóság rövid idejét az álom tartamával.