ISTEN NEVÉBEN - ÉSZAK FELÉ

Az álom, külsõ idõben is, elég hosszú lehetett: már sötétedik, mikor felkeltenek. Kábultan, kóvályogva cihelõdöm. Még három óránk van, pont kilenc órakor indul a vonatom Berlinen át. Külön hálófülkém lesz. Õnagysága vállalja, éjszaka, a határvizsgálatokat, reggelig alhatom. Április huszonnyolcadika van. Élénk, csípõs kis szelek fütyülnek a „bécsi hegyeken”. Felkészülök rá, hogy ez most fokozódik, a tavaszi hûvösség: mûvelt vagyok, bár elõször utazom életemben északra - délkelet kényelmes fia -, tudom, hogy odafent még nem vagyunk túl a télen. Igaz is, jégeringet kell venni, ha még van nyitott bolt, már tegnap akartam mondani. Jegy, vízum, pénz - minden rendben van? Rendben, siessünk, Gáspár Bandiék lent várnak a hallban, több dolgunk már nem lesz, átmegyünk vacsorázni a kedélyes kis körúti kocsmába, a csomagokat közben felteszik, onnan egyenesen a pályaudvarra visznek. (Ettõl kicsit fázom, a taxit bírom legkevésbé, nem lehet benne lefeküdni, olyan lesz tõle a fejem, mint egy sebtiben teletömött szatyor, amiben szétesnek és lötyögnek és összekeverednek a kibomlott csomagok.)

Gáspárék kedvesek, jókedvûek. Kató dicsekszik, hogy a Móricz Zsigmond-fordítás vége felé jár, óriási kötet lesz németül. Bandi azért elég sûrûn nézi az órát titokban. Mi az, Frici, nincs baj? Nincs, minden jól fog menni, miért, annyira rosszul nézek ki? Dehogy, csak mert... Hát bizony, elég mogorva vagyok, magam is érzem. Talán csak azért, mert este van, és éjszaka lesz. Ha reggel indultunk volna, sokkal élénkebb lennék. Este van, a szél fú. Este és hidegben észak felé indulok. Kicsit sok az ossziáni borongásból... „elmaradsz hát, Homér, fénydús egeddel?” s lehet, hogy most már... kamaszkori versem sorai bukdácsolnak hideglelõsen emlékeim között, az „Északi fény” címû, mely komoran sejti, hogy végül minden északra tolódik, a hó és jég közé, ahová minden iránytû mutat.

Észak felé, észak felé
Fordul a vasszilánk
Nem tudja visszatartani
Egyenlítõi láng
Egyenlítõi tengerek
Meleg hullámin át
Észak felé, észak felé
Követve csillagát...

Hát szervusztok, szervusztok - igen, igen, hogyne, viszontlátásra. Várjatok, gyerekek, ide a sofõrt mellé szeretnék ülni, jobban bírom. Hagyjátok, le tudok ülni magam is.

A pályaudvarra csak a hûséges Jóska kísér ki bennünket. Jó is, hogy van valaki. Utálatosak ezek a bécsi pályaudvarok, piszkosak, bûzösek, komorak, és mindig hideg van, és mindig esik, és milyen gyalázatos a világítás. És hogy ordítoznak a hordárok, és Jóskának is lóg az orra, ezt már nem bírom. Tudatára eszmélek, hogy a jókedv és viccelõdési hajlam nem hangulatból jön, szükségem van rá, mint valami bódítószerre. Erõltetni kezdem, akármilyen ellenszenves e pillanatban. Ahogy fel- és alá botorkálunk a sínek elõtt, húzni kezdem a lekókadt Jóskát. Nem mulatság elõzékenynek lenni, mi? Jó volna most a Café Basteiben üldögélni inkább, Gusterllel, forró tea mellett. Ne félj semmit, egész más lesz az, mikor visszajövök Stockholmból. Tudod, ahogy álmomban volt, amit múltkor meséltem, emlékszel? Tudod, nem leszek még egész jól, de a mûtét természetesen sikerül, csak még olyan lábadozóféle leszek, tudod... de persze rögtön megyünk fel Pötzlhez, jelentkezni... Egy kicsit nehezen fog menni, érted, még nem leszek egész jól, mint említettem, például négykézláb mászok fel a klinika lépcsõjén, egyelõre, illetve a térdeimen és a kezemen olyan kefe lesz, mint a lábatlan koldusoknak, akik az utca szélén araszolnak. És Pötzl elém jön, nagyon udvariasan és édeskésen és tapintatosan úgy tesz, mintha nem venne észre semmi különöset, örömmel fogad: „Á, á, freut mich sehr, also gut gelungen? gratuliere...” „Jawohl, Herr Professor, vorläufig aber, wie Sie sehen...”, mire õ gyorsan „ja, ja, sind noch einige schwierigkeiten, es wird schon... es kann noch vielleicht...” És némi kínos feszengés után másról beszélünk, én udvariasan elbúcsúzom, és kezdek háttal fordulva lefelé mászni a lépcsõn, araszolva a kefékkel.

Jóska orra már mozog, brummogva röhög, minden rendben van, nem kell elérzékenyülni, „szánalmas szavakat” mondani, „szervusz, szervusz”, és a vonat elindul.

Mindjárt behúzódom a hálófülkémbe, egész jól el tudok helyezkedni, ha fekszem, nem érzem annyira a rázást. Most persze jó volna, ha valaki felolvas, nem kellene gondolkodni. Szerencsére sok altatót vettem be, arra ébredek, hogy szürke már a láthatár, a legnehezebbet megúsztam, és a határon is túl vagyunk, az új Németországban. Különös így viszontlátni, kerek huszonöt esztendõ múlva. Milyen fiatal voltam, alig huszonhárom éves. És milyen lángoló és tragikus és veszekedett. Elsõ feleségemet, a bársonyszemû, szelíd és szenvedélyes színésznõt hoztam ide, romantikusan szöktettem meg férjétõl, sötét öltözõkön és süllyesztõkön át, revolverrel a kezemben. Fél évig bujkáltunk Berlin mellett, a szép ifjú Friedenauban, úgy éreztük, örök élet kezdõdik, este az erkélyen a csillagokról beszéltünk. Milyen friss volt akkor Németország, csupa hetykeség, vállalkozás, készülõdés - emlékszem, az épülõ külvárosokban három évre ingyen kapott hatszobás lakást, aki hat évre lekötötte. Humoros és tragikus írásokat küldözgettem haza, ujjongva fedeztem fel a várost. „Berlin eszik!” kiáltottam elragadtatva, a „belegtes Brötchen” az Aschinger-palotában, mint mikor fejlõdõ csecsemõrõl küldünk tudósítást. Németország most mintha komolyabb és illedelmesebb lenne. Újjászületése, úgy látszik, nem olyan derûs és könnyelmû, mint születése volt. Új építkezést nem sokat látok, pedig arra számítottam. Egy szerény, csinos kis épülõ házon végre feliratot fedezek fel: „ezt se tudtuk volna emelni Vezérünk nélkül”. Nem tehetek róla, a gimnazista vicc jut eszembe: „te, ezt az új házat én hagyom építeni.” „Te?” „Hát persze - hagyom, hogy építsék.” Egyéb jelképével a megváltozott idõknek nem is találkozom többé.

Ebédidõben érkezünk Berlinbe, a külsõ pályaudvaron. Õnagysága elõresiet a szembeni szállodába, én visszamaradok borotválkozni, csak menjen, majd áttalálok. De kiderül, hogy önbizalmam túlzott volt. A borotválkozás még sikerül valahogy, de aztán elvesztem az összefüggést. Lassan, totyogva igyekszem a kijárat felé, ám meg kell értenem, hogy egyedül képtelen vagyok már egyenesen járni. Lépteim befelé fordulnak - ezúttal határozottan tréfásan hat rám, hogy körbe megyek, mikor elõrenézek. Igen, kerge birka, ismétlem diadallal, õszintén jólesik, hogy test és lélek kettõsségét, amiben hiszek, alkalmam van kísérletileg ellenõrizni - hiszen lám, teljes tudatomnál vagyok, normálisan érzek, és helyesen gondolkozom, és a testem mégsem engedelmeskedik, illetve engedelmeskedik, de nem nekem. Valaki másnak, aki belém bújt. Külön lelke van a testnek, az „én”-tõl független, és a különlélek most ellenem fordult, fellázítja ellenem a testet.

A helyzet határozottan humoros, stílszerûen német humor, „Fliegende Blätter”-szerû. Ugyanis belekapcsolódik a külsõ világ. Ha görbén bár, mégis elérem valamelyik kifelé vezetõ ajtót: egyenruha áll elém, „Bitte die Fahrkarte”. Nem adhatom oda a legjobb akarattal se, hiszen a feleségem magával vitte. Csüggedten mászok tovább a következõ ajtóig, „Bitte die Fahrkarte”, itt se engednek ki. Ez ötször ismétlõdik, míg a hatalmas csarnokot körülbotorkálom. Magyarázkodni fáradt vagyok, úgy fest a dolog, soha nem kerülök ki innen, hiszen ha tudnék is egyenesen járni, nem engednek ki. Elkapott a vonzóerõ, mint egy bolygót, most örökké itt fogok keringeni a központ körül, a falak mentén. Félóra múlva, mikor már úgy érzem, elvesztem, õnagysága mégis rám talál. Kétségbeesetten keres már, mi van velem? Õszintén bevallja, azt hitte, megszöktem valamelyik vonattal, elmenekültem a rám váró stockholmi mûtét elõl. Nála van a jegy. Büszkén és emelt fõvel vonulok ki börtönömbõl, ahol már rég elvesztettem a tájékozódást, magamtól nem is tudtam volna, merrefelé kell kijutnom.

Az ebédet azzal hárítom el, hogy zsíros az ángolna. Ebéd után új dolgot próbálok: levelet írni anélkül, hogy látnám a betût. Elég jól sikerült, ebbe bele kell majd gyakorolni magam - lám, beidegzett ujjaknak nincs szüksége a szemre, behunyt szemmel is lehetne írni, plasztikus sorvezetõvel, ezt szabadalmaztatni fogom. Szabatos Gyulának írok, és Szórakozott Gyulának, Cininek és a grófnõnek - azt hallom, egész jól el tudták olvasni.

Miután néhányszor megtiszteltem a mosdótálat, ez a borongós délután is elmúlik. Tizenegykor indul majd a vonat Trelleborg felé, ez már Skandinávia. Mint nyûgös gyerek, makacskodom, szeretnék végigsétálni még egyszer az Unter den Lindenen. Ha már itt vagyok. Át is vergõdünk a Friedrichstrassén - éppen jó, vasárnap van, csak a kirakatokat látni, a boltok nincsenek nyitva. Igen, igen - nini a Café Kerkau, mégis megismertem. Ó, hányszor üldögéltünk ott fent a félemeleten, a bársonyos szemû Judik Etellel! „Zwei Melange, schön”! - mondta az Ober, és elrohant, mi a lapokba temetkeztünk. Mennyi hír a nagyvilágból. Párizs, London, mennyi képeslap - ide nézz, boga, látod ezt? tudod-e, hogy ez már komoly dolog? ez nem csalás, fotográfián látni, a levegõben van, ez Blériot repülõgépe, tavaly Pesten is járt... azt írja, a napokban teljes egy órát töltött a levegõben! repülni fogunk, hallod-e, nekünk már nem autónk, repülõgépünk lesz, ha gazdagok leszünk! Igen, igen, de most hagyj olvasni... Valami undok új betegség tört ki Spanyolországban, halálos influenza...

A trelleborgi gyors igazán finom, úri vonat. Hálófülkénk kicsi, de pompásan fel van szerelve. Fél füllel valamit hallok, hogy tengeren megyünk át - nyilván rosszul értettem, kábult vagyok, hogy mehet a vonat tengeren, vagy valami hídról van szó? Igyekszem gyorsan elaludni, hat órakor érkezünk meg reggel, s máris elég hûvös a levegõ.

Arra ébredek, hogy a vonat hullámzik alattam. Mi ez? Földrengés, vagy rosszul vagyok megint? Feltápászkodom, felhúzom a függönyt. Láthatár helyett, az ólomszínû éjszakában vörös vasfalak merednek az ablak elõtt. Papucsban, hálókabátban kikecmergek a folyosóra. A lejáró alatt vasburok, a kerekek nem forognak. Mégis hullámzik. Leszállok, pár lépést teszek, kikerülök az alagútból, melybe a vonatot betolták. Hajón vagyunk, óriási kompon. Ég és tenger egyetlen, fekete folt, csak a bóják világítanak. Valahol, nagy messze - éjszaka mindig nagyobbnak tûnik a láthatár -, hunyorgó lámpasor. A korláthoz támaszkodó matróz idegen szóval felel valamit halk kérdésemre - halkan beszélünk, mert mindenki alszik hajón és vonaton. Nem értem meg, ez már valami skandináv nyelv. A távoli fénysor felé mutat. „Kjöbenhaven” - mondja. Koppenhága - aha -, értem, németre kell keményítenem a lágy svéd szavakat. Pár perc alatt kihámozom belõle, hogy két és fél órája vagyunk vízen, és hogy pontosan hat órára Trelleborgban leszünk. Visszamászom a kabinba, de már nem tudok elaludni.

Hideg, rideg, tengerparti reggel. Hajók és mólók és emelõk és traverzek vasvilága - honnan ismerem? igen, igen, Whistler grafikáin láttam ilyet, lám, a nagy Látó hogy megelõzi számunkra a meglátott valóságot!

Gyerünk, gyerünk, elég volt az utazásból - nem vagyok semmire sem kíváncsi. Nem, nem így képzeltem elsõ északi utamat. Hál’ Istennek, a szabad pályaudvar mindjárt itt van a hajóállomásnál. Ezen a kis vonaton csak Malmõig megyünk, másfél óra, ott szállunk át a stockholmi gyorsra. A fülkében megcsap az idegen ország idegen berendezése, padok helyett öblös, óriás, pompás karszékek, nálunk régi kandallók elõtt lát ilyent az ember. Világoszöld tájakon futunk át - milyen tiszta, fürdetett, édes, éles a levegõ, zöld, mert többnyire fenyõ, de itt-ott még hó kandikál a halmokon.

Malmõben átszállás. Az étkezõbe megyünk reggelizni. Helyes kis vendéglõ, oldalt kasszafülke, a kasszírkisasszony, világosszõke Solveig, barátságosan mosolyog, úgy kell neki mondani: „fröken”. A pincér - „szmör gusz burt”-ot ajánl, most hallom elõször a fogás nevét, ami hat hétig étrendem tengelyévé válik. Gondolom, afféle apéritif, elszörnyedek, amikor negyvenféle ízelítõt kezdenek lerakni asztalunkra - a rózsaszínû és kék és zöld halak és sültek és vagdalt-golyócskák közepén hatalmas ezüstszilkében tejszín. Sajnos, nem érzem az ízét semminek (akárcsak tegnapi álmomban), csak az egyik halról állapítom meg csodálkozva, hogy édes: hogyne volna, hiszen málnalekvárral van elkészítve.

Sötétzöld és világoszöld és megint sötétzöld - messze a tizennégy órás úton, fenyvesek közt robogunk. Fenyõfa, kék tavak, pirosra festett faházak, véges-végtelen: ez „Sverige”, a dombok és csobogó források és fák körül sötétlõ kék vizek és sziklák közt pirosló tanyák naivan regényes tája. Oly egyszerûen mosolyog, hideg bájjal és udvariasan és elõzékenyen, mint egy falusi menyasszony.

De nagyon, nagyon fáradt vagyok már, mikor három óra felé a vonat berobog a fõvárosba. Csak annyit látok, hogy tengerparton vagyunk, öblök és csatornák közt futottunk. És még egy szikrázó torony is felvillan, a városház aranykupolája. Többet egyelõre nem jelent számomra Stockholm, és nem is fog jelenteni négy hétig. H.-né fogad bennünket, akit Pestrõl értesítettek. Autóba csomagolnak, az ablakon keresztül csak aszfaltot látok. Igazán úgy látszik, kész vagyok, nem vágyom többé semmire. Fehér, tiszta lépcsõ elõtt állunk meg. A homlokzaton fekete betûkkel „Serafimer Lazaretted”. Feltámogatnak a lépcsõn, amelyen soká nem fogok visszajönni... ha visszajövök. A folyosón, közel a lépcsõhöz, egyszerû betegszoba, egy személyre. Két tiszta, sudár termetû, fehér bóbitás ápolónõ vesz át, levetkõztetnek, és az ágyba ejtenek. Irataimat elveszik.

A marathoni futó átadta az üzenetet.