„LE MIE PRIGIONI”

A szelíd, kedves Silvio Pellico, a „Francesca da Rimini” szerzõje, írta ki könyve fölé ezt az igénytelen címet: „Börtöneim”. Tíz esztendõt töltött Osztrák-olaszországban és késõbb Spielbergben, különféle fogházakban mint Ferenc császár foglya, a múlt század elején. Mindig szerettem ezt a könyvet, halk, elbájoló tárgyilagosságát, úgy számol be embertelen szenvedéseirõl, mint akinek nincs más igénye, mint hogy a reakció sziklába vájt pincetömlöceinek és láncainak szerény szakértõjét lássák benne.

Talán szabad - fantasztikus regényrõl lévén szó, (mert Európa huszadik századának valóságát minden képzeletet felülmúló kalandnak érzem) -, talán szabad a régi mesék száraz és szimpla jelképességével tíz évnek nevezni életemnek azt a tíz hónapját, aminek érdekesebb részérõl, az elsõ három hónapról itt beszámolni igyekszem. A „Serafimer Lazaretted” betegágyán sokszor jutott eszembe Silvio Pellico, s erõt véve indulatos természetemen, arra gondoltam, hogy fogadná õ, milyen természetesen és türelmesen a sorsot, aminek Ferenc császár éppen úgy végrehajtó közege csak, mint egy ártalmas daganat. Ráeszméltem, hogy nincs más dolgom, mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami körülöttem és velem történik - ezúttal, elõször életemben, nem az „igazság” kedvéért, ami megszûnik és betöretik a fejjel együtt, mikor kimondatott: a valóság kedvéért, ami akkor is valóság marad, ha történetesen nincs módunkban közölni többé. Soha nem voltam oly kevéssé lírai, mint magánéletemnek ebben a legszubjektívebb korában.

Õnagysága szobát vett ki a „Cosmopoliten Panzió”-ban a Nybro-gatanon. Tíz óra felé naponta bejött a kórházba, és késõ délutánig ottmaradt. Tõle kérdezõsködtem egyet-mást a városról, ahol éltem, s amirõl kevesebbet tudtam, mint Tokióról. Ágyamból látni lehetett a büszke aranykupolás tornyot, mely óránként ünnepélyesen és zengzetesen dalolta az idõ múlását. Ez volt minden összeköttetésem az idõvel, mert piros zsebórám, aminek mutatóit úgyse láttam, elromlott, és az ember idegenben takarékos. Mint szakmabelit, õnagyságát különben szívesen fogadták az orvosok: már az elsõ nap büszkén mesélte, hogy a tanár meghívta mûtéteihez, és nagyon kedvesen magyarázott neki.

A rám váró mûtétrõl az elsõ nap senki se beszélt. Megérkezésem után, tompán és közömbösen, azt vártam, rögtön az asztalra fektetnek. Altatót kértem, és nem érdeklõdtem. Másnap reggel hatig aludtam, akkor bejött két fehér sapkás sziszter, megmosdattak, és friss ágyat húztak alám, oly módon, hogy fölemeltek, s míg az egyik a levegõben tartott, a másik pedáns ügyességgel kicserélte a lepedõket. Egyik se tudott németül. Nyolcra bejött a kedves, karcsú Kerstin sziszter, üde szagot és mosolyt és reggelit: tojást, vajat és sajtot hozott. Jól beszél németül és angolul, tõle tudtam meg, hogy mûtétrõl most szó sincs, engem éppen úgy meg fognak vizsgálni, mint akármilyen beteget, aki jelentkezik. Csodálkozásomra, hogy hiszen tökéletes és hibátlan diagnózist hoztam, megtudtam, hogy az itt csak formaság - udvariasan és tisztelettel átvesznek mindent, de a házi vizsgálat nem marad el. Tehát az is lehet, hogy meg se operálnak? - kérdem álmélkodva. Ha a tanár úr nem tartja szükségesnek, miért operálnak?

Reggeli után, amit nagy nehezen megettem, körülnéztem cellámban. Tiszta, nagyon egyszerû kis szoba. Csak ha szükségem van valamire, derül ki, hogy minden tárgy modern és praktikus. Az éjjeliszekrény négyfelé nyitható, a kerekeken járó ágyat fel lehet emelni, mögöttem a falon telefonhírmondó.

Tízre egy bentlakó német orvossal, vizitútján, benyit Söjkvist asszisztens úr, nagy örömmel fogadom, pompásan beszéli a nyelveket, egyébként is európai jelenség, humora van, és érti az allúziókat. Bejárta a világot, Pesten is volt már, mulatok, ahogy kimondja: „Márgitsziget” - a paprikás csirke tetszett neki, de a leveseket túl zsírosnak találta. Állapotomról kevés szó esik, inkább csak tréfálunk. Mintha csakugyan látogatásról volna szó. Szinte meglepõdik, mikor rosszul leszek, és a lavór fölé hajolok. Na, mondja csaknem megbántottan, úgy látszik, rossz hatással vagyok önre, már megyek is.

Fröken Kerstin kitárja az ajtót. Nagy darab szolga jön, emelõt dug az ágyam alá, húzni kezdi. Az ágy kigurul a folyosóra, végigrobog a földszinten, beáll a liftbe, leszalad a pincébe. Végighúznak az alagsoron, az egyik szoba elõtt letesznek. „Oogen”, olvassa a szolga az ajtóról, robinzonjeleimre, amiben a német „Augen” szót ismerem föl. Kezdõdnek hát elölrõl a vizsgálatok. Mint öreg, kiszolgált frontharcos, nagyot sóhajtok, tudom, hogy most ácsorogni, várni kell, aztán mereven ülni sokáig, figyelni a jeleket, tûrni a tükröket. A mellém tolt ágyban a már ismert világosszõke haj, sovány, intelligens vonású fiatalasszony. Látom, hogy újonc, drukkol, emelkedni próbál, szeretném megnyugtatni, de nem tudok svédül. A szobából internacionális hang, ez mindenütt egyforma: felcsukló gyereksírás, a kicsike biztosan megijedt a villogó tükörtõl. Összenézünk betegtársammal, ránevetek, õ is elmosolyogja magát, legalábbis úgy érzem. Hozzászoktam, hogy rekonstruáljak minden fényjelet, kiegészítsem emlékeimbõl - kezdem megszokni ezt a furcsa háromnegyedhomályt, amiben élek, szinte már kellemes. A formákat elég jól látom még, képzeletem megtölti õket, mint festõ az üres keretet. Hangból és mozdulatból következtetek rá, milyen lehet az arc, amivel szembekerülök. Környezetem néha csodálkozik, hogy én, aki színeket és árnyalatokat nem tudok már megkülönböztetni, észreveszek futó grimaszokat, amik ép szemnek elkerülik a figyelmét. Magam is csodálkozom, egyszer átvillan rajtam a jeges rémület, talán már meg is vakultam. Amit látni vélek még afféle álomszövedék csak, szavakból és hangokból építem vissza az eltûnt valóságot, mint ahogy az elalvás pillanatában használja fel lelkünk a becsukódó szem elõtt ugráló phosphenákat, hogy élethez hasonló képeket állítson össze belõlük. Ott állok, valóság és képzelet küszöbén, s kezdem nem tudni, merrõl jöttem - testi szem és lelki szem összefolyik, s már nem biztos, melyik irányítja a másikat.

Ezeknek a föld alatti vizsgálótermeknek is inkább érzem, mint látom komor hangulatát. Cipelnek jobbra-balra, ültetnek furcsa székekbe, forognak a korongok, villog a tûzsugarú lámpa, kérdeznek és felelek. Itt aztán igazán „eset” vagyok csak, semmi más, ez a fiatal orvos nyilván soha még a nevem sem hallotta. Nem fûzõdik hozzám egyetlen képzet se. Se jó, se rossz. Viselkedésemen dõl el, rokonszenvesnek tartson, vagy ellenszenvesnek. Igyekszem szabatos lenni, nem mondok egy szóval se többet, mint ami a tárgyra tartozik. Mégis meghökkenek, mikor kérdésemre, mit talált? csodálkozva néz rám - mi köze ehhez egy közönséges „eset”-nek? Kissé gúnyosan biztosít róla, hogy a leletbe pontosan bevezetett mindent, biccent, és a következõ beteget kéri.

Dél van, mikor a kanyargós folyosókon át visszagurítanak. Istenem, húsz órája élek itt, jaj, mégis milyen megnyugtató, otthonos érzés, mikor felismerem szobám ajtaját! - otthon! de milyen viszonylagos fogalom ez! az odaragadt bacilus nyilván otthonának érzi a száguldó puskagolyót, mint ahogy otthonunknak érezzük az öreg földet. Nekem most ez a szoba az otthonom, távol, északon, amibõl semmit se láttam, és kényelmetlenül igyekszem másra gondolni, ha eszembe jut, fogom-e látni egyáltalán?

Nem is az egész szoba, csak az ágy, nem is az ágy, csak az a vacok, amit párna és lepedõ között kiástam magamnak, hogy kényelmesen tudjak feküdni, oldalt, ha jön az émelygés és szédülés. Asztalkám már meg van terítve. A tejszínnek mindig örülök, de ez a furcsa szürke dolog gyanús - no persze, puding. Puding ám, de halból és közepén az elmaradhatatlan lekvár. Hát ezt majd máskor.

Õnagysága csak háromra jön le, mûtétet nézett végig, ami hat óráig tartott egyfolytában. Természetesen agymûtétet, ebben a kórházban nem is operálnak mást: az agysebészet négy világközpontjának egyike ez a stockholmi. Mint elítélt a SingSing siralomházban, mégis úgy érdeklõdöm a „kolléga” esete felõl, mint akinek semmi köze az egészhez, hiszen kegyelmi kérvényemet beadták... Tudákos szakkifejezéseket használok, olvasmányaimból. Ahelyett, hogy azt kérdezném, amit szûkölve és vinnyogva kérdez tõlem a tudatom küszöbe alatt, ott, valahol a daganat mögött meghúzódó, összenyomott, megfélemlített vacogó Élõlény: hogy ordított-e és igyekezett-e menekülni a tátott koponyájú vadállat, hogy csurgott-e a vér és a velõ a nyitott agyból, hogy nyitott szájjal és fennakadt szemekkel elájult-e végre, hörögve, a kínpadra feszített áldozat - ehelyett úgy érdeklõdöm, mintha egy precíziós fizikai kísérletrõl vagy órajavításról volna szó. Aha, igen, értem, értem, szóval az elülsõ agylebeny volt gyanús... a ventrikulográfia odamutat... húszéves lány? hm, elég fiatal. No és - megtalálta pontosan? Hát képzelje, mégse ott volt... ezer eset közül egyszer ha elõfordul, hogy a végsõ lokalizálás tévesnek bizonyul. Úgy látszik, van egy ritka lehetõség, mikor a töltött agykamrák eltolódása kétféleképpen értelmezhetõ... Képzelje, kinyitja a burkot, és nincs semmi... az agyvelõ sima és fehér... Ejha! no és Oliv... ? Egy arcizma se rándul, még csak a szájába se harapott, nincs az a sebész, aki ilyenkor el ne káromkodja magát... Zavartan fordultam el, ilyen pechem van, az elsõ mûtétnél, amit mutat nekem: a világhírû sebész tévedett... No és!... szóval, kiderült, hogy nincs is daganat? Dehogyisnem, várjon csak. A tanár pillanatig gondolkodik, aztán nyugodtan bevarrja a burkot, visszateszi a kivágott csontkorongot... Közben intézkedik... Beteget vigyék vissza a röntgenszobába, agykamrákat nem kell újra tölteni... még egy felvételt kérek, félóra múlva folytatjuk a mûtétet. Elszörnyedek. Az istenért, tanár úr... félóra múlva? Bizony, most a halántékát kell kinyitnom, tudniillik most már bizonyos, hogy ott a daganat. De hát... nem lehetne holnap... vagy mikor ez a seb begyógyult?... Mosolyog. Kedves kollegina, tudnia kellene, hogy ha egyszer egy olyan agyvelõt, amiben daganat van, megbolygattunk, akkor már ki kell vennem a daganatot, különben... Ha rögtön nem találom meg, és nem távolítom el a baj okát, az a lány huszonnégy óra alatt halott... Nem vitatkozom tovább. Félóra múlva hozzák vissza a beteget, a tanár habozás nélkül belefog az újabb mûtétbe. Tenyérnyi korongot vés ki a koponyából, a bal halántékon. Visszafojtott lélegzettel lestük, mi lesz... szentisten, ha itt se talál semmit... Õ teljesen nyugodt, mint aki kétszer nem tévedhet, csak egyszer. Elzárja, kihajtja a csonthártyát, elcsípi az összes ereket... belevág a dúrába, szétnyitja, belevilágít... Fölébe hajolunk. A sima, fehér agyvelõrészen, pontosan a kifaragott nyílás közepén óriási, kerek, vörös daganat, mélyen belesüppedve az agykéregbe... mint egy gránátalma...

- Szóval, mégis megtalálta.

- Azért tartott ilyen soká... A második mûtét, amíg kiszedte, maga négy óra volt.

- A lány?

- Alszik. A tanár meg van gyõzõdve róla, hogy túléli... Most már én is.

Délutánra újabb vizsgálat volna, de kikönyörgöm, hogy holnapra halasszák. Ellenben a fürdõt nem lehet elkerülni, megint elcipelnek, ágyastul. A lécespadlójú fürdõszoba nem túl meleg. Két öblös fakád áll benne, mint nálunk a szõlõkben. Kövér, kedves néninek adnak át. Csak nem?... De igen, õ fürdet meg, már tépi is le rólam a köpenyt, belefektet a kádba, húzza rám a vizet, erõteljesen csutakolni kezd. Igaz. Svédországban vagyunk, ahol nem számít a meztelenség. Fürdetéshez asszonyok jobban értenek, ez a szempont valóban fontosabb, mint a konvencióké. Egy perc múlva behunyt szemekkel adom át magam, ahogy ötéves koromban tettem... még az is jólesik, hogy az erélyes nénike dörmög és haragszik, miközben a hajamat szappanozza, biztosan rosszul tartom szegény, zúgó fejem. Egyébként is folyton beszél, pedig tudja, hogy nem értek egy kukkot se.

Visszakerülök a szobámba, leveleket nyújtanak át. Az elsõ postám, Pestrõl, ahol három nap óta már tudják, hogy ma itt leszek. Dénes mulatságosan tájékoztat az ottani dolgokról. A sorok között valami gyanús nekem, ahogy felolvassák - felolvastatom az õnagyságának adott tájékoztatást is. Diadalmasan állapítom meg a burkolt célzásokból, hogy az ügyvédi eljárásokat elhalasztották, de a biztosítótársaság nem tréfál: két elmaradt részletre hivatkozva, újabb orvosi vizsgálatot követel. Dénes majd elintézi, nem lesz semmi baj. (Illetve, baj lett ugyan, de nem velem - a biztosítótársasággal, ami pár hónap múlva felszámolt. Talán jobb lett volna, ha nálam biztosíttatja magát.)

Öt órakor nyílik az ajtó. Hárman lépnek be. A délelõttrõl már ismert kedves, elmés Söjkvist, egy fiatal szemész és egy magas, vállas, szõke hajú és szõke arcú, százszázalékosan északi férfi.

A tanár.