OLIVECRONA

Arról ismerem meg, hogy õ lép elõször ágyam elé, Söjkvist és a másik, ismeretlen orvos tisztelettel oldalt állnak. De különben is... már az ajtóban, mikor beléptek (bár arcokat nemigen látok), tudtam, hogy õ az.

- Hogy van? - kérdi és kezet nyújt. Nem „na, hogy vagyunk?”, vagy „hát hogy vagyunk?”, ahogy szokták. Igen, határozottan hûvös, de korántsem tartózkodó. Udvarias, de udvariassága nem kényszeredett, érezni, hogy legmeghittebb hangja is ilyen.

Nem vizsgál, nem is kérdez ki. Ez nem lep meg, hisz tudom, hogy látogatása csak formaság. Az adatokat vizsgáló orvosok naponta közlik vele, mindent tud rólam, amire szüksége van. Mégis, furcsán hat rám, hogy betegségemrõl nem beszélünk. Az a különös hangulat fejlõdik ki bennem, mintha túl a betegségen is képe volna rólam, akár téves, akár helyes, de határozott. Kicsit megalázónak érzem, hogy állapotomról való saját véleményemre nem kíváncsi - egész közönyös laikusnak tart? vagy épp ellenkezõen, fantasztának (hallotta, hogy költõféle vagyok), túlcsapongó képzeletem ellen védekezik?

Ez a gyanú sért, áhítatos tisztelõje vagyok az egzakt tudománynak, de (most veszem észre) elvárom annak képviselõitõl, hogy éppen úgy tiszteljék azt az, elég félreérthetõ szóval, „mûvészi világképnek” nevezett igazságkeresõ forrást, ami a megfigyelésen túl a képzelet erejével lendíti elõre a gondolatot. Eredményt csak a kettõ összmûködése hozhat. Ezért kihívóan és csakazértis, bár tréfás és enyelgõ formában, alapjában nagyon komolyan szóba hozom feltevésemet, hogy a különféle daganatoknak, amik az emberi testben elõfordulnak, a legjobb esetben csak az összetételét és természetét ismerjük, szerepérõl és céljáról, hogy így mondjam: szándékairól annyi sejtelmünk sincsen, mint normális szerveink feladatairól, amikkel pedig szintén nem vagyunk mindig és véglegesen tisztában. Mit lehet tudni, hátha a rejtélyes daganat, látszólagos romboló munkája ellenére - de hiszen vannak ártalmatlan daganatok is (a teratomákra gondolok) -, lenni akar valamivé, az ember érdekében, csak nem akarja kifejezni magát. Eredetileg építeni akart, de közben elfelejtette, vagy nem értett hozzá, vagy nem voltak eszközei - vagy esetleg nem hagyta a központi kormányzat, melynek sejtelme sincs a jövõrõl, mindenre a múltból következtet. Hátha egy új, még ismeretlen szerv elsõ, primitív, öntudatlan, vagy céltudatos próbálkozása a daganat - új szervé vagy testrészé, amely meg akar születni a fajta fejlõdési rendjének ismeretlen irányában? Talán szárnyakat akar növeszteni a fajta, elrestellvén magát az Egyén fölényes és bátor cselekedetén, aki, be nem várva az õ lusta és habozó és vak tapogatózását, egyszerûen megcsinálta a szárnyakat, mikor repülni kerekedett kedve? Vagy a nyúltagyvelõ titkos utasítására, hevenyészett vázlatot készített, egy új érzékszerv tervrajzát, mely másféle erõk sugárzását közvetíti a központba, mint amiket eddig közvetített? Szerves elektroszkópot, vagy szerves antennát (amilyen nyilvánvalóan a rovaroknak is van), vagy mit tudom én - talán olyan sugárzáshoz valót, amit eddig szervetlen mûszereink sem vettek észre?

Arra egészen biztosan emlékszem, hogy ilyesfélét akartam elõadni, de nem felelek érte, mennyi jutott belõle keserves dadogásomba, zúgó fejjel és elég tökéletlen németséggel. Olivecrona udvariasan és elõzékenyen hallgat egy darabig - annyit talán elértem, hogy az új ismerõst hallgatta és nem a kórképet -, aztán gyorsan búcsúzni kezdett. Annyit jegyezve csak meg, hogy ezek biztosan nagyon érdekes dolgok, ha valakinek sok ideje van, azonban nagy a robot, dolgozni kell: egyiknek a gyárban, másiknak íróasztal elõtt, harmadiknak a telefonközpontban. (Késõbb egy itteni elõadásából tudtam meg, hogy a telefonközpontos alatt önmagát értette, aki az emberi test telefonközpontjában, az agyvelõben teljesít villanyszerelõi szolgálatot.)

Egyedül maradva (Kerstin is velük tartott), vegyes érzéseknek adtam át magam benyomásaim hatása alatt. Nem mondhatnám, hogy elsõ pillanatban magával ragadott, vagy kétségbeesetten vak bizalmat váltott volna ki a férfi, akinek életem a kezébe került. Rokonszenvesnek találtam, de különösebb rajongást nem keltett bennem. Azt mindjárt éreztem, hogy nemcsak mesterségében, de életfelfogásában is szigorú materialista. Emberek megismerésében nyilván egyszerû, világos, tárgyi szempontok vezetik, az illetõ helyzete, természetben és társadalomban. Annyit már hallottam is róla, itteniektõl, hogy száz százalékig gyakorlati életet él - reggel, héttõl háromig, esetleg tovább is, itt dolgozik keményen a vezetése alatt álló klinikán, koponyákat bont fel, semmi mást. Aztán szép kis kastélyába vonul vissza (gazdag ember) családja körébe: felesége van és három fia. Egyedüli szórakozása a golf és a bridzs, ezeknek nagy szakértõje. Természetesen kitûnõ tudományos könyveket ír, ezekbõl akkor még egyet sem ismertem. Sikereit csodálatos precizitásának köszönheti, a technikában, de mint mesterének, a bostoni Cushingnek, neki is vannak új, eredeti gondolatai és módszerei.

Egyetlen paradox dolgot vettem csak észre: egy hivatalos aktán véletlenül megpillantottam aláírását, elolvasni nem tudtam, de a vonásokat megsejtve, odavetõen azt mondtam: ez nõies írás lehet. Rögtön hozzá is tettem - no persze, hiszen nõi kézimunkát végez.

Tovább töprengve, feltettem magamnak a kérdést, okvetlen ez a stockholmi kísérlet volt-e az egyetlen megoldás? Ismétlem, semmi kifogásom nem volt a személyes megismerkedés után, a tanár úr igazán kitûnõ embernek látszik, ha nincsen is különösebb érzelmi kultúrája, az „emberszeretettõl” rajongó géniusz „megváltó” allûrjei. Bár arcát nem vehettem ki, biztosan nagyon vonzó, mintha kissé tömpe volna az orra, ami jóságra vall. Egyébként akármi lesz, önmagammal nincs és nem lehet vitám. Ahogy fenti sorokat átolvasom, feltûnik a kifejezés „akinek életem kezébe került”. Nem véletlen, hogy nem a tetszetõsebb kifejezést használtam, „akinek az életem kezébe adtam”. Olivecronát nem én választottam a mûtét céljaira, nem én eszeltem ki, hogy éppen õ vágja ki belõlem a daganatot, amire magam bukkantam rá, ott a bécsi klinikán. Nevét is akkor hallottam elõször, mikor a „gyulák” kiszámították, különféle vajákos béljóslatból, hogy hozzá kell mennem, senki máshoz. Ez úgy látszik, így volt helyes, orvosoknak kell érteni hozzá, nem nekem.

És mégis...

És mégis mi volt ez a bizonytalan, befejezetlen érzés, ahogy visszaidézni próbáltam képét, oldalt fordulva az ágyban, pislogva, magam köré csavarva a sárga takarót? Mintha valami hiányozna a képhez? - mintha valamit elfelejtettem volna... valamit, amit nem is most tudtam meg róla, imént, ahogy elõször találkoztunk...

Igen, igen... mi volt az?... hol láttam?... igen, igen... honnan ismerem én ezt az embert?

És most meg kell állnom, írás közben „énke” közbekottyan, megállítja tollam, megzavarva tulajdon beszámolóm menetét, gyorsan, mielõtt a fikciók komponálásához szokott „író” szerkezeti és hatáspolitikai, „mûvészi” érdekbõl erõszakot tenne a valóságon, abban a gõgös hitben, hogy lehetnek helyzetek, ahol a mûvészi érdek fölötte áll a tiszta igazság bevallásának. És ezzel nem a mûvészet és valóság értékét akarom összehasonlítani. Egyszerûen megállapítom (amire éppen ennek a betegségemrõl szóló beszámolónak írása közben jöttem rá), hogy a valóság mint mûfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „mûvész” támogatására és korrigálására, egyszerûen azért, mert - nem tudom, hogy csinálja, de kénytelen vagyok elismerni - õ maga is komponál. Igen, komponál, mintha valami mondanivalója volna. Komponál és csoportosít, mint az írók. Azt már leírtam valahol (s a mostanában divatos biográfiák is bizonyítják), hogy egy élet története egyben regénye is annak az életnek - de hogy ez egész apró részletekre és célzásokra és csoportosításokra is vonatkozik, azt most kellett megtanulnom. Nem is könnyen és nem is minden önfeláldozás nélkül. Az eddigiekben többször elõfordult, hogy egy fordulatot vagy epizódot, vagy reflexiót az emlékek sorrendjébõl ki akartam emelni, hogy egy vagy két nappal elõbbre vagy hátrább tegyem, más emlékképek közé, amiknek társaságában jobban érvényesülnek, érthetõbben, esetleg jelképesebben magyarázzák azt, ami történt. Kiderült, hogy nem megy. Rakosgatás közben meg kellett értenem, hogy a sorrendbõl a legkisebb láncszemet sem lehet elmozdítani, mert mindig úgy érthetõbb, tehát hatásosabb is, ahogy valóban történt s nem úgy, ahogy történhetett volna. A valóság még jelképesen is jobban tudta, mit, miért, hová helyezett el.

Örülök, hogy „énke” tetten érte bennem a tetszelgõ írót, s most is, már tudatosan dobhatom el a bizonytalan „érdekes” fordulatot a talán érdektelennek látszó igazság helyébõl.

Mert lehet, hogy érdekesebb volna, s például a következõ fejezetet vonzóbbá tenné, ha most azt írom, hogy Olivecrona jelképes megjelenésére életemben: már akkor és ott és magamtól ráeszméltem. Ott az ágyban, a sárga takaró alatt, elsõ látogatása után, mikor azon töprengtem, miért érzem úgy, mintha már találkoztunk volna?

Nos, nem így történt.

Úgy látszik, a valóság komponálókedve és szeszélye nemcsak magában a történésben érvényesül, kiterjed a valóság bevallásának tartamára is. Ezt a „regényt” folytatásokban írom, s már a múlt szombaton elhatároztam, hogy ezen a héten Olivecronával való találkozásom kerül sorra. Vasárnap emlékbeszédet tartottam egy közben elhunyt, kedves barátom és nagyszerû író felett a Zeneakadémián. Szünetben régi, kedves pajtásommal, a népszerû színésszel találkoztam, akinek nyilván van valami hetedik érzéke titokzatos és okkult összefüggések megérzésére, például, egyebek közt, pompásan sakkozik. Betegségemre terelve a szót, Olivecrona személye iránt kezdett érdeklõdni. Hevenyészett képet adtam külsejérõl, modoráról, viselkedésérõl. A harmadik mondat után meglepetve állított meg.

- Te... hiszen ez az ember a megtestesült... És egy nevet mondott ki. Nem élõ vagy halott nevét. Fiktív személyt, egy magyar színdarab egyik hõsének nevét.

A színdarabot én írtam, pontosan húsz évvel ezelõtt. Arról van szó benne, hogy egy kiváló tehetségû, érzelmekben gazdag, de önmagával tusakodó és habozó természetû ember, aki mérnök, önmûködõ, pilóta nélküli bombavetõ repülõgépet talál ki (azóta a valóságban is kitalálták), ám egy szkeptikus barátja bebizonyítja neki, hogy öntudatlanul az emberiségen akarja megbosszulni magát, amiért szép felesége otthagyta, és összeállt egy elegáns ficsúrral. A mérnök, hogy önzetlenségét bebizonyítsa, elhatározza, hogy a bemutató próbán maga száll fel a szétrobbanó géppel. De rettenetesen fél a haláltól. Ekkor megjelenik alteregója - egy északi orvos, a Solveig-motívum képviselõje, és ajánlatot tesz neki, hogy megoperálja a fejét, és kiirtja belõle a halálfélelem központját, amely valahol hátul, a kisagyban fészkel. A mérnök átadja magát a mûtétnek, és másnap, a bemutatón, nem félvén többé a halált, van bátorsága életben maradni.

Ez a színész barátom ismerte a szerepet, játszotta is. Amit Olivecronáról beszéltem, azért juttatta eszébe egykori szerepét, Olson Irjöt, a fõszereplõ alteregó sebészorvosát, mert ugyanolyan maszkban és modorban ábrázolta, mint amilyennek most Olivecronát lefestettem elõtte.