KRIZANTÉM

Mennyi lehet még hátra? Kezdek nem odafigyelni, úgyse értek semmit ebbõl a motoszkálásból, percegésbõl, nyisszentésbõl, csíptetésbõl: csak annyit, hogy részletekben nagyon gyorsan csinálnak mindent, boszorkányosan szaladnak a kések és fogók és ollók, de rengeteg részlet van, nem lehet kivárni. Néha váratlan csend lesz, percekig. Ilyenkor felriadok, bár érzem, hogy ez nem a vége, mert mozdulatlanul állnak, sõt, úgy látszik, ez lehet a „parádés jelenet”, mint mikor az artista a nagy produkciót csinálja, a zene lélegzetfojtva elhallgat, hogy ne zavarja. Próbálok kombinálni. Talán, megpillantván a daganatot, tûnõdik, összeráncolt homloka mögött, lüktetõ kombinációkkal, hogy fogjon hozzá? Ki lehet-e emelni egyáltalán? Vagy nagyon mélyen fekszik bent, egészen bent, nincs bátorsága belenyúlni? Vagy már benne is van, fejti ki, hámozza, óvatosan, mint a vörös, vékonyhéjú narancsot? Megint átvillámlik a rettenet - miért nem hallok most egy szót sem (elõbb még zavart), talán csak nem... talán csak nem vágta át az... aku... akasz... hogy mondják, a-kusz-tikusz - hallóideg. Nem, nem, ugye nem, biztosan neheztel, hogy nem feleltem, most nem kérdez többet. Erõlködöm, hogy mondjak valamit, de nagyon is fáradt vagyok hozzá, abbahagyom. Végre, mintha hallanám, egész halkan és nyöszörögve, mintha hallanám a hangom, vagy csak képzelõdöm? Oda kell figyelnem erre is, hogy megértsem, mit nyöszörgök, legalább én, ha õk úgyse hallhatják. Valami sziszegõ hang van benne az elején, csodálkozom, mikor végre értem, hiszen nem ezt akartam mondani.

„Szíjak... szíjak...” ezt nyöszörgöm, makacsul, nyávogva.

Hogy a fájdalomérzés teljesen megszûnt, nem nyugtat meg. Sõt egyre ijesztõbbnek találom. Valami néma, mégis egyre gúnyosabb fenyegetés van ebben, elõkészület a legrosszabbra, az a kivárhatatlan idõ, míg a pribék a spanyolcsizmát igazgatja, felhúzás elõtt. Hiszen lehetetlen, hogy bent vájkálnak az agyvelõben, és ez ne fájjon, ez különös, vagy azt jelenti, hogy... Hiszen egy idegecske izgalma odabent, a skatulyában, ami most nyitva van, még nemrég olyan õrjítõ fájdalmat okozott, hogy össze akartam törni a fejem. Hiszen mindenki tudja, mindnyájan tudjuk, mi az agyvelõ, hogy elég beledöfni, a koponyán át, vagy a koponyán keresztül erõsen megütni, és rögtön vége az embernek... itt meg... már mióta... egészen bent... kések és csipeszek és ollók... lehetséges ez? Talán mégse szabadna?... Talán mégis figyelmeztetni kellene õket, hogy elég lesz... végre is... akármilyen nagy tudós, talán elfelejtette... hogy általában elég szokott lenni, ha beledöfnek... Talán ordítani kellene, mintha fájna?... De hogy ordítsak, mikor nem fáj? Elhatározom, hogy ordítani fogok, ha fáj, nem türelmetlenségbõl, vagy rémületbõl, hiszen nem is bánnám olyan nagyon, még örülnék is neki, csak figyelmeztetésképpen, hogy most még élek, vigyázzanak, hagyják abba. Mert mégis kicsit hosszú ez a lágy kavarás és keverés, bár egyre sebesebb és ügyesebb, nagyon ügyes, el kell ismerni. El kell ismerni, igazán. Keveri és kavarja, ez az ügyes szakács, a gyúródeszkán, bámulatos villámmozdulataival, formát kap a lisztkupac, kis mélyedést nyom bele, észrevétlenül, másik kezével már üti is be a tojás fenekét, löttyenti a mélyedésbe, pillanatra megvillan a sárga golyó, aztán kever és kavar... Bámulatos.

Ohó... csak elaludni nem... akkor végem van.

A ködfátyolképrõl, ami csak ezután következhetett - bárhogy erõltetem emlékezetem -, képtelen vagyok eldönteni, hogy most, mûtét közben zajlott le bennem, vagy késõbb, pár nap múlva, lázálmomban. Lehet, hogy az idõzavar (amirõl még beszámolok) éppen most kezdõdött, s elõre helyet adott egy késõbbi képsornak, ami aztán, visszavetülve az idõben, ideékelõdött. Annyi bizonyos, hogy a szinte erõszakos gonddal elõhívott, elõkényszerített emlékképsorban, ahogy pergetem (félig transzban, önmagam médiuma) az agy girusai és ganglionjai közé temetett filmtekercset, itt jelentkezik. Tehát itt próbálom lerögzíteni.

A káprázat nyilván abból áll, hogy kivetítem magam a terembe. A nagy lusztert eloltották, hogy egységes legyen a fény.

Olivecrona (vagy lehet, hogy én magam vagyok az) homlokán a pánttal elõredõl: lábával félrerúgja a köpeny sarkát, ami a magas, kerek, támlátlan kis székbe csavarodott. A homloklámpa belesüt a feltárt üregbe. A sárgás váladékot már lecsapolta, a két kisagy összelappant, elkülönült, jól látható a megnyitott hólyag belseje. A metszésvonalon áthaladó ereket lecsípte, megsütötte az izzó villamoskéssel.

Most meglátja a vérdaganatot. Ott fekszik, kicsit oldalt, a hólyag belsejében, vörös, jókora göb: a hólyaggal együtt akkora, mint egy kis kelvirág. Felülete dudoros. A dudorokból rajz alakul ki, vagyis dombormû. Mint egy nagy kámea, amibe, saját anyagából, mintát véstek. A minta, elmosódottan, nõi felsõtestet ábrázol - karjaiban, erõsen arcához szorítva, pufók csecsemõt tart. Az anya fején olaszos csipkekendõ, a bambino profilba fordul, belekapaszkodik az anya nyakába.

Szinte kár érte, hogy most pusztítani kezdi. Körülégeti, óvatosan, de irgalmatlanul, a kámeát, melynek egész tömege élesen elemelõdik a környezõ, sárga szövettõl. A relief halványodik, beesik, elmosódik, az egész összesül. Most le kell fejteni, kikanalazni. Egy éles, laposvégû kés, lámpácskával a végén, kecsesen és bravúrosan szaladgál, besüpped, kanyarodik. Sehol nem szalad be az agyvelõbe. Olivecrona behúzza alsó ajkát. Iskolás korában, ahogy tussal húzta ki az ábra szélét vagy térképfestésnél, vagy a szabadkézi rajzban, amikor ki kellett festeni zölddel és pirossal az élesen elõrajzolt területet, vigyázott így, titkos elégültséggel, hogy nem megy ki a festék. Most könnyen megy a munka, hiszen az egész különvált, kezében van. Mint egy gumigömb, ami egy másik nagyobb gömbben lebeg szabadon, valami híg folyadékban - lebeg és forog „keserû levében” - a golyó. Az oldalán jókora vasdarab. Isten tudja, hogy került oda, talán átfúrta a külsõ burkot valami, mikor rohant és száguldott a kocsi, veszett országutakon át, hegynek föl és le, zöcsögve és zihálva - vagy alattomos srapnelszilánk pattant be, titokban, észre sem vettük, hiszen hivatalosan nem volt belõve a terület, és civilekre nem is szabad lõni?

Nem, nem errõl van szó.

Ezek a fehér ruhás, fehér álarcos mágusok csak staffázs és statisztéria a klasszikus misztériumban, amit játszanak. Olivecrona nem játszik komédiát. Ott ül a központban, munkaköpenyében, a tábla elõtt, ami tele van lyukakkal és banándugókkal. Kapcsol és bont, kapcsol és bont. A finom huzalok bonyolult Gordius-csomójában tökéletesen kiismeri magát. Tudja, ki akar érintkezni kivel. Fülén a hallgató, és nyugodtan figyeli a zûrzavaros, egyre szenvedélyesebb, sürgetõbb, lihegõ üzenetcsatát. Figyeli, de csak az érintkezés ellenõrzése szempontjából, a tartalomra nem kíváncsi. Igaza van. Rettentõ ez a tartalom. Kik vitáznak itt, kik veszekednek és követelõznek és könyörögnek és fenyegetõznek itt, egymással, egymás hegyén-hátán, mindegyiknek a maga baja a legfontosabb, legégetõbb. Aljas zsibvásár, diszharmónia. Messzirõl, messzirõl, most bekapcsolódik egy külsõ, idegen ország központja. Elõkelõen fölényes, az igazgatót kéri, nem érdeklik a kisebb hivatalnokok; olyan magabiztos, mintha odaát a legnagyobb rend volna az országban. Pedig hallani halványan, a zsörtölõdõ mellékzöngéket. Olivecrona kapcsol és bont, kapcsol és bont. A külsõ vonal azonban nem hagyja abba, egyre élesebb és kihívóbb - mi az, nem hallotta, mit mondok? Követelem, követelem a választ! És csûrés-csavarás nélkül - igen vagy nem, igen vagy nem? Csitító hangok, eminnen. Tessék várni, tessék várni, elõbb ezeket kell itt elintézni. Nem, elõbb ezt, ez fontosabb a maguk nyavalyás belügyeinél, itt nincs most semmi más, tudnom kell, nekem tudnom kell, nem vagyok semmire se kíváncsi, mondta, vagy nem mondta, igen vagy nem, különben leteszem a kagylót. De nem lehet, a dolog nem olyan egyszerû, másról van szó, illetve másról is van szó... a mondatot hagyja befejezni... halló, halló! halló... ó... ó!

A központi hang acsarkodva ordít, dühöng, csapkod, több oldalról röhögést hallani, halljuk, halljuk a jó kis botrányt, pszt, figyeljetek! Olivecrona nem nevet, és nem is haragszik: a huzalokra figyel, látja, hogy a vékony drót nem bírja az ordítást, az áram túlfeszült, az acélszál halványan izzani kezd, aztán villanva fellángol körülötte a finom, szürke burkolat. Rövidzárlat! Gyorsan leránt egy fogantyút, kikapcsol valamit, egyszerre halálos csönd lesz, mint mikor elvágják a fõvezetéket. Ebben a csöndben sebesen dolgozni kezdenek bûvészujjai, tapogatja az elégett huzalt, aminek burkolatán csomóba szaladt a pörk. A finom késsel óvatosan kaparja le, fejti fel, emeli ki.

Görcsösen próbálok megkapaszkodni ügyetlen, kurta ujjaimmal. Szelíden elhárítja - vigyázzunk, most nem szabad hozzányúlni. Igen, tanár úr, tudom, de akkor legurulok ebbe a sötét szakadékba, lábaimnak nincs támasztéka. Türelem, még tartania kell magát. Igen... tanár úr... de nehéz... nagyon nehéz... Csendben kell maradnia, akkor megnyugszik. Csendben kell maradni. Általában csendben kellett volna maradni, eddig is. Hogy érti ezt? Lehajol, közel a fülemhez. Egész halk a hangja, suttog, hogy senki ne hallja, kettõnkön kívül. Látta a huzallal azt a dolgot? Hát kérem, az ordítástól volt. Ezek az ordítások, dühöngõ izgalmak. Nem érezte olyankor, mintha meg akarna pukkadni a feje? Hát tudja meg, ilyenkor a véráram tágította a vékony ereket - és az egyiknél tokocska keletkezett -, így kezdõdött az egész. Igen... értem... de értsen meg, tanár úr engem is... hát lehetett tûrni... hát lehetett tûrni... az igaztalanságot... a mohó, önzõ indulatot... Már gyermekkoromban... ártatlanul vádoltak... nem hallgatták meg a védekezésem... rám csapták az ajtót... tomboltam, rúgtam, döngettem... nem lehet tûrni... De igen, lehet tûrni és kell is. Értem... értem... szóval... Igen, szóval, csendben... könnyedén, lazán... laza tartás, érti. Igen... már csinálom is... No lám - ugye, jobb így? Wie fühlen Sie sich jetzt? Danke, danke, danke Herr Professor...

Azt biztosan tudom, hogy harmadszor még hallottam a kérdést. És innen kezdve, úgy látszik, megszûnt a félelem. S a félelemmel együtt az ellenállás is. Persze, nagyon nehezen tudom most eldönteni, hogy akkor eszméletemen voltam-e még. De valószínû, hogy már nem féltem az eszméletlenségtõl. S nem remegtem, hogy meddig tart még. Zsibongó, jólesõ közöny ringatott.

Vagy talán több is, mint közöny. Túlzás volna azt mondani, hogy élveztem állapotomat. De mintha megszoktam volna. Beleéltem magam, nem erõlködtem kifelé.

Utolsó emlékem egy kis csodálkozás, aztán riadalom. Úgy voltam, mint akinek külön, belsõ problémája, már nincs, csak figyelni akar, kifelé, mindenre. És figyeltem is. És figyelés közben megálltam, és vitatkozni kezdtem magammal. Ugyan. Nem. De igen, igen. De hogy lehet? Két nagy, fehér krizantém. Mondom, hogy krizantém. Itt van, hát itt van az orrom elõtt, nem vatta és nem géz, krizantém. Oldalt pislogva, ahogy elõbb a köpeny szélét néztem - éppen látható a tollseprõhöz hasonló virágfej. De hogy került ide? Lássuk csak. Furcsa dolgok, egy ilyen északi mûtõben. Jó, jó, nyugalom, lássuk csak, mindjárt megfejtem. Ahá, tudom már. Reakció-ellenõrzés, mint a többi, a vérmérés és a kérdések. Szaglásomat akarják ellenõrizni, hogy megvan-e még, azért tolták ide, az orrom elé. De hisz a krizantémnak nincs szaga.

És most dermeszt meg a riadalom. Atyaúristen - ravatalon fekszem?

De nem. Egyszerre ráeszmélek, mint mikor éjszaka az ember végre visszafordítja a képzeletében megfordult ágyat, vagy a hátára fordított bogár, mikor forogni kezd: ráeszmélek, hogy az arcom fölfelé van már fordítva, nem lefelé.

Szobámban feküdtem, hátamon, az ágyban. Az éjjeliszekrényen karcsú vázából szökken ki a két krizantém sudár dereka. Öt óra lehetett. A mûtét utolsó óráját eszméletlenül éltem át. Eszméletlen voltam, mikor levették a szíjakat, kezem és lábam ájultan aláhullott.