TÉR ÉS IDÕ

Vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtõl kapott információkkal, a mûtét utáni napokra vonatkozóan. Nem szívesen teszem, mégis kénytelen vagyok vele, hiszen utóbb el kellett ismernem, hogy helyzetem belsõ felismerése térben és idõben súlyosan megzavarodott.

Nem emlékszem rá, de egybevágó leírásban hallottam késõbb, hogy magamhoz térésem után kellemetlenül nyugtalankodni kezdtem. Elõször hátamra fordultam, aztán, nyilván a fej helyzetének szokatlansága miatt, erõvel fel akartam ülni - talán túl magas párnának éreztem a koponyámra csavart hatalmas kötés-turbánt, s arra akartam figyelmeztetni ápolóimat, hogy húzzák ki alólam.

Ettõl persze mindenki megijedt, és nekem estek, hogy azonnal feküdjek vissza. Ez nagyon elkeserített, és méltatlankodó ellenállást váltott ki belõlem. Úgy látszik, sértõnek találtam, hogy ítélõképességemben kételkednek. Elõször magyarázni próbáltam (meg voltam gyõzõdve róla, hogy összefüggõen beszélek), hogy ez nemhogy ártalmas volna, de nagyon is helyes, statikai szempontból, mert a test különféle közlekedõcsövei egyensúlyban vannak. Látván, hogy szempontjaimat nem akarják méltányolni, rögtön átcsaptam illetékességem felsõbb rangjának védelmezésébe. Miután megállapítottam, hogy csupa nõ van körülöttem, feleségemet is beleszámítva, karakterológiai fejtegetésbe kezdtem, melynek lényegét a nõi ész alacsonyrendûségérõl kialakult véleményem képezte. Szavamat nem válogattam, mert alaposan méregbe jöttem. Mit értenek ehhez a nõk? Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy a tudomány kilencven százalékban mégiscsak az elõbbihez tartozik, utóbbiakban, a teendõket illetve, az élet minden pillanatában józan, minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget csináló ítélõképességünkre vagyunk utalva. Feleségem, miközben kétségbeesetten nyomkodott vissza, sziszter Kerstint emlegette, aki utasítás alapján parancsolta meg, hogy feküdjek - ezzel végzetesen elvesztette a vitát, tudnia kellett volna, hogy mindent elviselek, csak a tekintélyekre való hivatkozást nem. Kijelentettem, hogy a nõk mind ostobák és nagyképûek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt, készpénznek vett formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni, mindent jobban akarnak tudni. Ami Kerstint illeti, vegye tudomásul, eddig nem akartam mondani, épp olyan ostoba liba, mint a többi, udvariasságom és bizalmam nem az eszének szólt, csak a kedves, szelíd természetének. Igenis, ostoba liba, ismételtem, és ezt nem haboztam több nyelven nyilvánosságra hozni, hogy õ is hallhassa, ha bent van a szobában. Eine dumme Gans, a stupid goose, une oie stupide.

A pillanatnyi meghökkenést diadalnak könyvelve el, rögtön rácsaptam, hogy kihasználjam, és átvegyem a parancsnokságot. Derékban kiegyenesedve felültem, és kajánul követelõzni és fenyegetõzni kezdtem. Észrevettem, hogy a legnagyobb rémületet azzal váltom ki, ha a fejemet mozgatom. Tehát, mint Varus kardját, ezt dobtam a serpenyõbe. A legkisebb ellenállásra, vagy pláne ellentmondásra lóbálni és lengetni kezdtem a nyakamon ingó behemót búvárharangot, mintha csakugyan búvár lennék, nyakig a vízben, aki tüstént visszamerül a tenger mélységes fenekére, kihalászott kincseivel együtt, amiket felhozott - visszamerül, és örökre eltûnik, ha nem teljesítik feltételeit.

Hitetlenkedve és értetlenül kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ezek a feltételek nem álltak arányban a fent vázolt logikus gondolatmenettel. Feleségem esküszik rá, hogy barackpálinkát kértem, igen határozottan, s miután rám hagyták, hogy kapok barackpálinkát, vérszemet kaptam, és kijelentettem, hogy teniszezni akarok, ami annál meglepõbb, mert soha nem teniszeztem, és nem is éreztem hiányát. Könnyen lehet, hogy az ország királya iránt érzett hódolatomnak és hálámnak akartam, öntudatlanul, kifejezést adni, akirõl tudtam, hogy hajlott kora ellenére kitûnõen teniszezik, s pár nappal ezelõtt hallottam, hogy megnyert egy nemzetközi bajnokságot.

Ezek után, nyilván fogyatékos tárgyilagosságom büntetéseként, altatót kaphattam, mert harcias kevélységem egyelõre szünetelni látszik. Magamhoz térve nagyon örültem, hogy világos van, és számolni kezdtem, a magam szakállára. A számítás alapjául, úgy látszik, a primitív népek impresszionista módszerét választottam, akiknek még órájuk sincs: világosság és sötétség váltakozását figyelve csak, semmi mást. Ebbõl lett aztán a zûrzavar s keserves veszekedések forrása. Megszoktam; hogy csak magamban bízhatok, de mivel a naptár már rég nem érdekelt, ezúttal - elõször életemben - ez a bizalom túlzottnak bizonyult. Mondom, nagyon örültem, hogy nappal van, s eszembe se jutott kételkedni benne, hogy ez már egy következõ nap, vagyis meg voltam gyõzõdve róla, hogy délelõtt van s nem délután. Az éjszakát bizonyára remekül átaludtam, s most szépen kivárjuk majd a következõt. Az ebéd és vacsora elmaradása nem tûnt fel, nem volt étvágyam, és arra gondoltam, hogy ezt az orvosok is tudják, s okosan békében hagynak ezzel, valamint a mosdatásokkal és forgatásokkal is. Az ápolók lábujjhegyen jöttek-mentek, nem kérdezõsködött senki, s ha mégis kérdeztek valamit, mogorván motyogtam, hogy hagyjanak békén. Feldolgozni való gondolatanyagom elég volt, bár az a gyanúm, alapjában semmi egyébbel nem foglalkoztam, mint idõméréssel, akár a rabok, vagy az alvó ember alsó tudata, aki azzal aludt el, hogy reggel fél nyolckor fel kell majd kelnie. Így semmi rendkívülit nem találtam rajta, hogy megint sötét van, illetve hogy megint álmos vagyok. A nap szegényes benyomásait fáradtságomnak tulajdonítottam, s elégedetten regisztráltam el, amint, úgy látszott, megint békés éjszakába fordult. A toronyóra búgó, öblös hangját sokszor hallottam, de nem számoltam az ütéseket, az se tûnt fel, hogy mindig sokat üt, sohase keveset. Egyszer láttam Olivecronát is, alakjáról ismertem fel, az ajtóban állt, fehér köpenyben, nem jött közelebb, biztatóan és elégedetten bólintott.

Tizenkétszer lett így sötét és megint világos, s én egyre fokozódó önérzettel számoltam tovább, további kombinációk érdekében. Az se tett gyanakodóvá, hogy milyen egyformák ezek az idõközök. Hogy mindig ugyanazok jönnek és mennek, ugyanazokat kérdezik, és ugyanazokat motyogom, s hangulatom nem változik lényegesen. S hogy Olivecrona is - ötször vagy hatszor - mindig ugyanígy jelenik meg, ugyanott az ajtóban, fehér köpenyben, nem jön közelebb, biztatóan és elégedetten bólint és eltûnik.

A „déjá vu”-nek („jelen emlékének”, ahogy Bergson nevezi) sajátos, megfordított esete volt ez - nem két, vagy több képet (emlék és benyomás) vegyítettem eggyé, hanem az egyszerû benyomást bontottam szét tizenkét egyforma képre. Minden elbóbiskolásomat és minden felriadásomat gondosan összegeztem.

De az utolsó felriadásnál valóban homályos volt már. Feleségem valamit irkált az ablakhoz tolt asztalon.

- Mikor veszik le a kötést - kérdeztem, igazán minden civakodó szándék nélkül.

- Jaj, maga ébren van?! Fáj valamije?

- Nem fáj semmi. Mikor veszik le a kötést?

Nevetett.

- A kötést? Kicsit korán kérdezi. Hát majd ha kell. Talán úgy gondolja, mikor váltják? Nem fogják váltani. Egyszer s mindenkorra eltávolítják.

- Csak holnap?

Megint nevetett.

- Holnap? Majd nyolc-tíz nap múlva.

Kezdtem szép csendesen felforrni.

- Három hétig hagyják rajta? Ez talán túlzás, vagy rosszul hallotta.

- Hogyhogy három hétig?

- Hát azt mondta, nyolc-tíz nap múlva.

- Na igen.

- Meg tizenkettõ, az három hét.

- Micsoda tizenkettõ?

- Micsoda, micsoda, hát nem tizenkét napja operáltak meg?

Ezúttal kicsit hideglelõsen nevetett.

- Na, ne bolondozzon.

- Hát mikor operáltak?

- Ma reggel.

Nem feleltem, oldalamra dõltem, hátat fordítottam. Végtelen keserûség öntött el. Hát ennek meg mi az értelme, miféle agyafúrt kínzás, orvosi nagyképûség, beadni a betegnek, „magasabb orvosetikai szempontból”, hogy túlbecsülte az idõt, csakhogy nagyobb türelemre bírják, a továbbiakra való tekintettel. Ostobaság, azt hiszik, most mindent beveszek, mert az agyam meg van sérülve?

A kérdésekre nem válaszoltam, úgy tettem, mintha pihennék.

Feleségem próbált mulattatni, dicsekedett vele, hogy egy nagy svéd lapban megjelent a hosszú beszélgetés, amit a napokban folytatott velünk egy fiatal újságíró. Kép is volt benne, mindkettõnk fényképe. Õróla külön írtak, nagyon dicsérték, mint orvost és mint „érdekes megjelenést”. Konokul hallgatok. Hát persze, az egészbõl csak az érdekli; ami vele történik, de hiszen régen tudom én ezt. Én egy szegény, hülye beteg vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem - különben is mi az igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nõket soha nem érdekelte az igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg komor tekintete, haragos üstöke - igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy megmutassam Neked, feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!

Úgy teszek, mintha elaludtam volna, alig várom, hogy feleségem kimenjen. Rögtön hátamra fordulok, csengetek.

Maga Kerstin jön.

- Ne tessék erõlködni...

- Jó, jó... Csukja, be az ajtót, fröken Kerstin. És jöjjön közelebb. És most mondja meg nekem, de kertelés nélkül - mikor operáltak meg engem?

- Hogy hány órakor kezdték? Hát nyolckor.

- Azt tudom. De mikor nyolckor?

- Hát ma reggel.

- Ú... ú... úgy. Na, köszönöm. És milyen nap van ma maga szerint?

- Hétfõ.

- Ú... ú... úgy. Na jó. Nem kell semmi.

- Megigazítanám a párnát.

- Hagyja csak, jó lesz.

- De tessék csak hagyni...

Kerstin azt állítja, hogy egy darabig szótlanul tûrtem a párnaigazítást, aztán egyszerre, mikor a fejemet gyengéden oldalt tolta, villámgyorsan kinyújtottam karom a paplan alól, és a kezére csaptam, mint egy ragadozó, aki lesben figyel. Õ azt hitte, fájdalmat okozott, bocsánatot kért, és gyorsan kiment.

Nem emlékszem erre, de azt biztosan tudom, hogy nem okozott fájdalmat. Lihegve, fuldokolva feküdtem, és káromkodtam.

Hát most megfogtak. Erre nem számítottam a napok számolgatása közben. Hogy mások is vannak, akik úgy számolnak, ahogy nekik tetszik. És egyszerûen fütyülnek az én erõfeszítésemre, amivel a tényeket regisztrálom. Nekik, valami okból, szükségük van rá (orvosi érdek! nagyképûség!), hogy engem félrevezessenek, és most egy húron pendülnek, az egész összeesküvõ banda. Kezeik közt vagyok, nem tehetek semmit, ha akarják, felfordítják az egész Gregoriánus-naptárt. Fuccsba ment minden bizakodásom, reménykedésem, tizenkét napos szülésem. Itt fekszem, vasdoronggal leütve a kocsma elõtt, amibõl kidobtak, a vidám tivornyázók az ablakból néznek, és röhögnek rajtam. Ma tegnap van, és tegnap holnap lesz.

Olivecronát már ravaszabbul fogadtam. Nem tettem fel neki egyenes kérdést.

- Köszönöm, tanár úr - jól érzem magam. Kérem, tanár úr - szabadna egy percre?... Igen, bocsánat... Nem tudom, jól fejezem-e ki magam... bizonyára méltóztatik ismerni Kant diszciplínáit, tér- és idõérzékletünk formáiról... Én nem nagyon ismerem - csak azt szeretném hozzátenni... na igen, mint orvos, lehetségesnek tartja tanár úr, tessék jól figyelni, hogy idõérzékletünk adottság, amely a szemlélettõl függetlenül, vagy pedig a posteriori...

Megveregette a kezem.

- Na látom, egész jól van.

És gyorsan kiment.