TRELLEBORG FELÉ FUT EGY FÉL FEKETE EB

Ezek után elmúlik két valódi nap, amirõl alig van emlékem. Feljegyzések kerültek a kezembe, néhány oldal írás, feleségem lefirkálta olykor, amiket összebeszéltem. Nem érdemes idézni, hasonlatosak azokhoz a kórleírásokhoz, amiket locsogó skizofrénekrõl vesznek fel a tébolydában: tudákos filozofálás, „mûveltségem” fitogtatása, pedáns megjegyzések, lényegtelen dolgokról. Az egész úgy hat rám most, mintha valaki betörés után leltárt csinálna lakásában - minden felbukkanó vagy kívülrõl jött képet kicsinyesen megforgattam, hogy megvannak-e még a hozzá tartozó képzettársulások: a porcelán garnitúrából, amire úgy vigyáztam, nem hiányzik‑e egy darab? Így locsogtam én is, úgy látom, öntudatlanom aggodalmasan vizsgálta betört fejem tartalmát. „El kell küldeni azt a levelet, a fontos levelet, oldalt bélyeg van rajta, a postaigazgatóság miatt, Kerstin adja fel, bár a nõk logikája nem megbízható, arra talán alkalmasak, mint az az izé is mondja, az a francia, mindjárt eszembe jut a neve.” Ájulásból magukhoz térõknél sokszor figyeltem, hogy aprólékos dolgok érdeklik õket, a zsebkendõjük vagy valami kis tárgy, hogy nem vesztették-e el? Nem nagyszerû „meglátások” élet és halál küszöbérõl, ahogy a regényes rajongók és a rossz megfigyelõk hiszik. Emellett sok a vicc és paradoxul tréfás fordulat a feljegyzésekben, erre valószínûen külön vigyáztam.

Érdekes, hogy ez a két nap kiesett, ellenben a három utána következõrõl megint kísértetiesen erõs látomásom van, holott ezúttal nem számoltam a napokat, nem is voltam magamnál, csak rövid idõkre.

Arachnitis (agyburokgyulladás) jelentkezett, negyven fokos láz kíséretében, ezt késõbb tudtam meg, mikor már túl voltam a veszélyen.

A falon nincs tükör, mégis mintha kívülrõl látnám magam az egész idõ alatt. S mintha az egész idõ alatt egy helyzetben lennék.

Mindig ugyanabban a helyzetben. Fekszem, jobb oldalamon, elfordulva az ablaktól, szemben az ajtóval, a kilincset nézem, mereven. Begörbülve fekszem, összehúzódva, mint akinek a hasa fáj. Fejem profilban, a lepedõn, nem a párnán, a párnát hátratoltam. Amennyire csak lehet, elõrehajtom a fejem, az ágy szélére, félig lelógatva a peremérõl.

Órákon át fekszem így, gondolkodva pislogok. Nem panaszkodom, nem hívok senkit, nem kérek semmit. De azért várok, feszülten. Ha valaki bejön, nem mozdulok, fekszem tovább, lefelé nézek, mintha nem érdekelne. De mikor ki akar menni, megszólalok. Egyhangú, kicsit éneklõs hangon. Mindig ugyanazt mondom. Jól megfogalmazott rövid nyilatkozat és kérdés, olyan, mint egy hivatalos beadvány vagy interpelláció. Minden szavára pontosan emlékszem, arra is, mikor fogalmaztam, hogy jól megértsenek.

- Kérem, egy percre. Tessék figyelni. Tudom, hogy komplikáció állott be. Felnõtt ember vagyok, jogom van tudni, mi történt. Családom is van, és intézkedni óhajtok. Tessék pontosan megmondani, hány napot élhetek még?

Mindig semmitmondó válaszokat kapok, mégis makacsul elmondom újra mondókámat, mint egy betanult leckét, sietve, nehogy kimenjenek közben. Miután kimentek, magamban elismétlem a kérdést, aztán elhallgatok. Komoran figyelem, milyen nehéz és kábult és meleg a fejem, mint egy óriási ólomgolyó - egyensúlyozva tartom az ágy szélén, úgy érzem, ha kicsit jobban elõredõlnék, nagy koppanással zuhanna a padlóra. Mintha összeforrott volna a kötéssel, egynek érzem az egészet, azért olyan rettenetesen nagy - a testem hozzá képest vézna és hitvány. Érzem, hogy sovány vagyok.

Ezek azonban csak visszatérõ állapotok, az ébrenlét ritka percei. A többi hosszú, hosszú, sötét, egybefolyó álom. Egybefolyó, mert mihelyt elalszom, folytatódik, ahol abbamaradt.

Az ágy és a lelógó fej és az ajtó és a lecke, amit elmondok, kibukkanó szigetek egy fekete, zúgó süketség tengerében. Ez a tenger üres. Felszíne nincs, csak mélysége van és mégis határtalan és végtelen és parttalan.

Ennek a határtalan és parttalan és idõtlen süketségnek mélységében nyargalok én. Nyargalok lihegve és szüntelenül, és mégis mindig egy helyben vagyok, a középen, egyforma távolságban céltól és indulástól. Nem jutok elõbbre, és nem tudok elmaradni se. És magasra tartott fejjel vonítok ennek a lehetetlenségnek kínjától.

Barnás-fekete eb vagyok, sovány nagy kutya, valami átmenet a vizsla és a dán dog között. De csak egyik oldalról vagyok egész és hibátlan.

Ezért rohanok Trelleborg felé, az éjszakában. Trelleborgban kettészelt a vonat, hosszában, és én, a fél eb, most hideglelõs elszánással rohanok Trelleborgba, a sínek mentén, hogy megtaláljam elveszett másik felemet, amíg nem késõ, míg ebben a maradékban tart a maradék élet.

Hidegen, kétségbeesetten számolok. Pontosan tudom, hogy kilenc és fél óráig tartott az út, vasúton, idáig. Egy száguldó kutya tizenöt óra alatt talán lefutja, ugyanazt, visszafelé. Persze, tekintetbe kell venni, hogy csak két lábon futok. A bal mellsõn és bal hátsón, ennek a hátránynak viszont elõnye, hogy fél súlyt kell csak hordanom. Az is jó, hogy bal oldalon lévén egyetlen szemem; nem láthatom jobb oldalamat, e szörnyû sebfelületet, aminek borzalmától elalélnék, és nem tudnék tovább futni.

Nem is vonítanék, leszegett fél fejemmel szorgalmasan iszkolnék elõre, csak ne szaladna velem a táj! De az a dermesztõ, hogy a táj velem szalad, fordítva, mint a vasút ablakából, ahol ellenkezõ irányban fut, jelezve a haladást. Erre nem számítottam, a gyaloglásnak erre az ijesztõ felfedezésére. Kajánul fut velem az éjszaka, nem tehetek mást, gyorsabban kell futnom, hogy mégis elõbbre jussak. Néha mintha sikerülne, de néha nem, ilyenkor vonítok és szûkölök a rémülettõl.

Az éjszaka hideg és derült. Ideutazásom révén jól ismerem a tájat, el tudok igazodni, ha egy pillanatra szem elõl tévesztem a síneket. De lehetõleg azért tartom magam hozzájuk. Mellettük futok, néha közöttük - csak néha rebbenek riadtan félre, mikor hátam mögött mintha vonatdübörgést hallanék: a láthatatlan vonat dübörgését. De a dübörgés többnyire elhallgat, és én visszakanyarodom a sínek közé, loholok tovább - ez már csak képzelõdés volt. Képzelõdés - mint az a másik is... a vízen vergõdõ kutya, Szentendre és a sziget közt, mögöttem, az alkonyatban.

Erõsen fázom. Az ég felhõtlen, tudom, hogy a hold is süt, közel a hátam mögött. Mikor vonítás közben felemelem a fejem, szeretném megpillantani, már csaknem látom is, de a hátrafordítástól fáj a nyakam. Ám bûvös fényét látni a mezõkön, holdfényben fürdik a vidék, a végtelen fenyvesek, dombok és völgyek és piros házak, néha a fák közül kikandikáló kék tavak fodra megcsillan. Jó volna megpihenni, de nem lehet, el kell érnem Trelleborgot, amíg nem késõ, míg tart az élet. S azért is sietnem kell, azért is szorongok, mert a Hold leszállhat, vaksötétbe borulhat a táj, akkor nem látom többé egyetlen irányvonalamat, a síneket. Igen, a Hold kell, ez a kis világosság, ami éppen hogy elég. Néha átborzong rajtam, hogy talán nem is Hold, talán maga a Nap ez a halvány pislákolás, de nekem már csak ennyi maradt belõle. Annál inkább kell igyekeznem. Valami huhog, s a hideg ilyenkor dermesztõvé válik. Ez a Szél Leánya, az elfelejtett gyermekkori mesébõl, akit oly fájdalmas vággyal szerettem volna megismerni, hatéves koromban, a péceli Boszorkány-sziget erdejében. S nem láttam meg soha. Most itt huhog, és nevet magában, de most se láthatom, nem játszhatom el vele azt az ájulatosan édes és szörnyûséges játékot, amit kiterveztem magamban, amirõl csak én tudok.

A mélységbõl megint kibukik egy sziget: nyílik az ajtó, pislogok, lógatom a fejem. Orvos jön be, nem Olivecrona, de ismerem, csak nem tudom a nevét. Nézeget, fölém hajol, méreget, halkan suttog valakivel. Mikor kifelé tart, gépiesen szólalok meg:

- Felnõtt ember vagyok. Tudom, hogy komplikáció állott be, jogom van tudni, mi történt?

És a többi.

Aztán tovább, a Trelleborg felé kanyargó sínek között.

Egyszer aztán megint egy sziget. Több, mint sziget, oázis. Ez már a hosszú lidércnyomás vége felé lehetett. Szemben az ajtó és kilincs mozdulatlan, a szoba üres. Mégis magamhoz térek, nem vagyok egyedül. Valahonnan, a szomszédban, zongoráznak. Ezt nem is tudtam, hogy zongora van az osztályon, a betegek szórakoztatására - úgy látszik, a meglékelt fejeknek jót tesz a muzsika. A hang egész lágyan ér ide, csak a húrok zengése, a billentyûk kopogása elmosódott. Csodálkozva és hitetlenkedve állapítom meg, hogy a fekete rettegés és harag mintha fölengedett volna, fejem tiszta és könnyû, és olyan irtózatosan fáradt vagyok, amilyen fáradt csak elvégzett feladat után lehet a lélek. Mint halálra tikkadt Szahara-vándor fekete ínyén, az utolsó percben egy korty nedvesség, úgy szivárog fülembe a zongorahúr szelíd, enyelgõ, békítõ rezgése.

„Für Elise” - Beethoven aprósága ez, amit egy tízéves kisleányhoz írt a vén óriás, hódolattal selypítve és tipegve el a Szépség Hajnala elõtt, esetlenül egyszerû és bûbájosan szemérmes medvetáncát. Úgy szívom magamba, mint újszülött az elsõ lélegzetet, elámulva és szégyenkezve a boldogságtól. Mi ez?... Mi ez?... - suttogom - lehetséges... lehetséges, hogy életben maradok? Beethoven meghalt, de én még élni fogok. Lassan, akadozva folynak torkomba és a lepedõre könnyeim.

Késõbb bejött feleségem és Olivecrona. Erõvel felültetett, sokáig vizsgált, figyelt. Nem volt egy szavam se ezúttal. Észrevettem, hogy felélénkül.

- Szóval - mondta, mikor felegyenesedett -, mióta is tart?

A feleségem valamit magyarázott.

- Nna - mondta a tanár határozottan. - Akkor ennek most véget vetünk, éppen elég volt. Jövök mindjárt, magam.

Kifordult. Feleségem biztatni kezdett, hogy ne nyugtalankodjam, semmi az egész. Nem értettem, mirõl beszél, nem is érdekelt. Olivecrona egy perc múlva visszatért, hatalmas tûvel, ami széles pravaszból állt ki.

- Egy kicsit megcsapolom - magyarázta -, görbedjen elõre, amennyire csak tud.

Elõregörbedtem.

- Most mestermûvet fogunk látni - hallottam a feleségem hízelgõ hangját. Nyilván hálából udvariaskodott, amiért a tanár személyesen végzi ezt az egyszerû munkát.

Kár volt szólnia (pedig jót akart), lehet, hogy Olivecrona pillanatra zavarba jött. Pechünk volt, mindhármunknak. A következõ pillanatban akkorát ordítottam, mint egy sakál. A tû, úgy látszik, pont egy idegdúcba szaladt bele, Olivecronával is talán elõször történt életében. Egy pillanatig tartott, de soha életemben ilyen émelyítõ fájdalmat nem tapasztaltam. Egyébként egész betegségem alatt ez volt az egyetlen nemtetszés-nyilvánítás, ami torkomat elhagyta.

Utána rögtön tárgyilagos lettem, és megkérdeztem, mennyi folyadékot kapott a gerinccsatornán át? Fél teáscsésze eddig, felelte, szintén nagyon elõzékenyen, de még lesz belõle.

A kis mûtét után elszunnyadtam megint. Ezúttal éltem át lázálmom utolsó fejezetét. Ébrenlétem alatt, úgy látszik, a fél kutya szerencsésen elérte mégis Trelleborgot. Hajnal volt, egész jól lehetett látni az alacsony faházakat, a pályaudvar épületét és a dokkokat. A vérnyomokat már megtaláltam, most ezek mellett kúsztam, szimatolva, a tengerpartig. A nyomok a víz felé vezettek, óvatosan igyekeztem befelé. Egy kis zátonyon ott feküdt a másik felem, amit besodortak a szelíd hullámok. Csaknem teljesen feloszlott. Zavartan kezdtem nyalogatni, belekapaszkodtam, hogy partra vonszoljam. De azt is éreztem már, hogy ez csak kegyelet, nincs szükségem rá, megint egészben vagyok.

Késõ délután panaszkodni kezdtem, hogy szeretnék felülni. Azt nem lehet, de hátamra fekhetem, majd alátámasztják a fejem.

- Csak harminchét hat a hõmérséklet - dicsekedett Kerstin.

Gõgösen bólintottam, hiszen természetes.

- Huszonnégy órával a mûtét után elég szép - mondtam.

Boldogan nevettek.

- Huszonnégy óra? Holnap reggel lesz éppen egy hete.