ELSÕ FEJEZET

Szerzõ visszapillant eddigi kalandjaira. - Kitör az európai világháború:
szerzõ mint seborvos kerül a Bulwark sorhajóra. - Essex közelében a németek
felrobbantják a hajót. - Szerzõ és a hajó parancsnoka hidroplánon menekülnek. -
A válságos percben egy csodálatos repülõgép megmenti a szerzõt,
és épségben partra szállítja Faremidóban.

Az olvasó bizonyára csodálkozik, hogy annyi szomorú tapasztalat ellenére s miután örökre megfogadtam, hogy többé nem kelek útra: ezerkilencszáztizennégy júliusában mégis elhagytam feleségemet és gyermekeimet, hogy a Bulwark sorhajón mint seborvos induljak a Balti-tenger vizeire. Lesznek olyanok, akik állhatatlansággal vádolnak ezért, hiszen már elsõ utam végeztével, miután Lilliputból szerencsésen megmenekültem, rá kellett jöttem légyen, hogy igazi angol alattvaló jobban teszi, ha sohase lépi át határtalanul szeretett hazánk határait, mert hiszen csak oktalan és céltalan keserûséget okoz magának, nem gondolva meg, hogy egyszer mégiscsak vissza kell térnie forrón szeretett szülõföldjére. Késõbbi utaim, Brobdingnagba, Laputába és Hauhnhnmországba, csak jobban meggyõztek errõl az igazságról, amint az olvasó bizonyára emlékszik, hisz, ugyebár (fõleg utolsó kalandos utazásomra gondolva), ha Laputából és Lagadóból hazatérve, veszteg maradtam volna, mennyi borzalmas és halálos veszedelmet takarítok meg: hogy egyebet ne mondjak, csak azt a majdnem végzetes kalandot említem fel, midõn a hajó orrából beugrottam a tengerbe afölött való elkeseredésemben, hogy erõvel vissza akarnak hozni Angolországba, amely alkalommal csaknem életemet vesztettem. Ha itthon maradok, soha nem kerülök vala ilyen helyzetbe.

Hogy látszólagos állhatatlanságomat mentegessem, csak arra a lángoló és határtalan hazaszeretetre kell utalnom, amely minden angol alattvaló lelkében ott ég, arra a gondolatra, hogy hazájáért életét és vagyonát kockára tegye. Ezerkilencszáztizennégy nyarán az Osztrák-Magyar monarchia elégtételt kért a szerb kormánytól azért, mert az felbérelt emberekkel orvul megölette az ország trónörökösét. Szeretett hazánk és Oroszország lovagiassága természetesen nem tûrhette, hogy egy erõs és hatalmas állam, amilyen a monarchia, megtámadjon egy olyan gyenge és tehetetlen kis népet, amelyiknek még ahhoz sincsen elég ereje, hogy nyílt csatában ölje meg ellenségét, hanem kénytelen orvul, hátulról támadni, mikor egy kicsit gyilkolni szeretne. Hogy tehát Európa békéjét biztosítsa, hazám hadat üzent Németországnak, mint a kultúra kerékkötõjének, amelyik folyton háborúval fenyegette a világot. Oroszországgal is kibékült, abban a reményben, hogy az segítségül hívja régi ellenségét, Japánt, ami meg is történt.

Ilyen körülmények közt természetesen minden angol ember kötelességének érezte, hogy megvédje jogtalanul és váratlanul megtámadott hazáját, annál is inkább, mert hiszen, hogy nagyszerû hadseregünket és legyõzhetetlen hajóhadunkat már tíz éve elõkészítettük erre a háborúra, azt mindenki tudta. Magam is rögtön jelentkeztem seborvosnak, nem tudtam ellenállni részint kóbor és kalandos természetemnek, mely egyre új és újabb vállalkozásokba kergetett, részben pedig annak az olthatatlan és ellenállhatatlan hazaszeretetnek, mely minden angol alattvaló lelkében ott él, mikor arra kerül a sor, hogy életét és vérét áldozza a közös ügyért. Elhatározásomban csak megerõsített végre az a körülmény is, hogy mint tartalékos hajóorvost, sürgõs behívóval rendeltek csapatomhoz, s tudtam, hogy ha önként nem jelentkezem, haditörvényszék elé állítanak és valószínûleg fõbe lõnek.

Jelentkezésem után a Bulwark sorhajóra osztottak be, amelynek feladata volt Essex közelében védeni a partokat, és esetleg támogatni a hajóhad támadó akcióját. Parancsnokom, Sir Edward B..., igen kitûnõ és mûvelt férfiú, már az elsõ napokban barátságot kötött velem, és sok érdekes és hadi értelemben fontos részletet közölt velem a tengernagy magánéletébõl. Hajónk eleinte nem került tûzvonalba, hanem a francia parton sebesülteket vett fel és szállított Essexbe. Mint seborvos rendkívül érdekes és tanulságos tapasztalatokat tettem szakmám fejlesztésére: kartársaim nevében határozottan állíthatom, hogy semmi sincsen, ami a sebészet gyönyörû tudományát annyira elõbbrevinné, mint egy ilyen modern háború, mely számtalan fegyverével, géppuskájával, gránátjával, gõzmozsarával, légben pukkanó bombájával, faragott hegyû golyójával, mérgezett nyilaival érdekesnél-érdekesebb és újabbnál-újabb eseteket szolgáltat a tanulékony seborvos épülésére. Magam is nem kevesebb, mint harmincnégy olyan külsõ és belsõ halálos sebesülést és betegséget tapasztaltam, amelyek eddig semmiféle orvosi lexikonban nem szerepeltek s melyeknek feljegyzésével, szerénytelenség nélkül mondhatom, nem jelentéktelen szolgálatot tettem az orvostudománynak. Voltak ott eltörött csontok, szétroncsolt májak, voltak kifordult belek és benyomott szemek. Volt egy ember, akinek az arca és melle hordónagyságúra dagadt, mert a gégét átfúrta egy golyó s a levegõ félig a tüdõbe, félig a bõr alá hatolt, és volt egy másik, akinek a bal karja leszáradt, mert a jobb vállán egy gránátszilánk szétszaggatta az artériát. Voltak lõtt, vágott és szúrt sebek bõven s néhány érdekes, fiziológiai szempontból igen megfontolandó eset, mely a nyaktáji izmok sebészi bántalmainak mekkoraságával jelezte az emberi fogazat dinamikus erejét. Bár szorosan véve nem tartozik szakmámba: néhány érdekes idegkórtani megfigyelést is feljegyeztem: kezembe került például egy japán katona (tudnivaló, hogy az európai kultúra megmentésére japánokat is segítségül hívtunk), aki a harctéren megõrült - az a rögeszméje volt, hogy õ tudja, miért harcol.

Hajónk egész november végéig cirkált az angol partok közelében - a részletekkel nem untatom az olvasót. November huszonkettedikén szikratáviratban érkezett a parancs, hogy a Bulwark rakja partra sebesültjeit, legénységét egészítse ki hadilétszámra, és vonuljon fel Dixmuiden felé, amit a németek elfoglaltak. Hétszáz embert vettünk fel, behajóztuk a lõszerkészletet, és november huszonnegyedikén nagy ködben indultunk a belga partoknak. A ködöt fényszórókkal világítottuk meg, de még így is eltévedtünk, és kevéssé letértünk az útról, az angol partok irányában, nyugat-délnyugat felé. November huszonötödikén a ködben fényjeleket kaptunk, de nem tudtuk elolvasni, néhány csomónyira fényszóróink hajót jeleztek. Kifordítottuk a süllyesztett ágyúkat, és riadót adtunk le a legénységnek. Mindenki elfoglalta helyét, s már éppen teljes gõzt parancsolt a hajómérnök, mikor rettenetes dördülés rázta meg a fedélzetet: a hajó aknára futott. Vad rémület támadt a fedélzeten, mindenki elvesztette a fejét, és kétségbeesett tolongás indult meg a mentõcsónakok felé. Engem a robbanás ereje ledöntött a parancsnoki hídról, ahol éppen a kapitánnyal beszélgettem, s néhány pillanatra elvesztettem eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, a hajó féloldalt feküdt, és rohamosan süllyedt. A legénység káromkodva és marakodva tépdeste a csónakok tartóláncait: minden helyet elfoglaltak, velem senki sem törõdött. Láttam, hogy el kell vesznem, és kétségbeesetten átkoztam a pillanatot, mely engem a hajóra hozott, midõn a parancsnok odakúszott hozzám, és intett, hogy kövessem. Dülöngve kapaszkodtunk a hátsó fedélzetig: ekkor a parancsnok felemelte a deszkapallót és intett, hogy szálljak le gyorsan. Hatalmas repülõgépet pillantottam meg csónakfutókkal teljesen felszerelve, és indulásra készen: már a motor is berregett. Egy ugrással beszállottunk az ülõkékbe, a parancsnok megragadta a fogantyút, s a következõ percben a hidroplán lejtõs siklóján lefutott a vízre. A csavar hadarni kezdte a levegõt, néhány kilométert a vízen futottunk, aztán hirtelen fellibbentünk a ködbe. Visszapillantva semmit sem láttam már a hajóból: a ködön keresztül bizonytalan fények villództak alattam. Metszõ hideg volt, és csakhamar eltûnt minden körülöttünk: áthatlan, sûrû köd vette körül a gépet, mely nem hogy tisztult volna, de egyre erõsbödött. A motor zakatolásától beszélni se lehetett, s így fogalmam se volt róla, merrefelé tartunk és milyen magasságban. Szorongva ültem helyemen, idõnként a hidegtõl és a sebes légáramtól félig elvesztve öntudatom, úgyhogy ma se tudom: három órát repültünk-e így, vagy fél napot. Csak arra emlékszem, hogy egyszer nedvességet éreztem csurogni államra, odanyúltam és a kezem véres volt, egyben észrevettem, hogy körmeim alól is vér szivárog, és lélegzetem kihagy. Körülöttem mintha tisztulni kezdett volna a köd s valami természetellenes, sötétszürke fény bujkált a szárnyak között. Ekkor megértettem, hogy olyan magasan vagyunk, ahol már egészen ritka a levegõ, rémülten ragadtam meg a parancsnok karját, de õ meg sem mozdult, elõrehajoltam és arcába néztem, mozdulatlan és merev volt, szemei üvegbõl, két orrlikából csendesen csurgott a vér. Kezei egy taszító mozdulattal görcsösen szorították a magassági kormányt. Iszonyú rémület fogott el, és félrelöktem õt; nehezen billent balra és feje elõrebukott. Feje fölött kinyújtottam két karom, és megragadtam a kormányt, de már éreztem, hogy végem van, nem bírom tovább. Ekkor fejem fölött suhogást hallottam; felpillantva hatalmas, madárformájú szerkezetet láttam a tisztuló ködön keresztül. Kiáltani akartam, hogy megadom magam (megzavarodó agyamban úgy képzeltem, hogy ellenséges repülõgép került fölém), de egy hang se jött torkomból. Aztán olyan érzésem volt, mintha valami kiemelne ülésembõl: egyidejûleg különös, édes muzsikaszó ütötte meg a fülem, és a szemem lecsukódott. Mikor megint kinyitottam, fekete éjszaka volt körülöttem, és az ég fölöttem és alattam tele csillagokkal: megismertem a Göncöl szekerét, és valami nagy megnyugvás töltött el. Valami puhán feküdtem, és mintha szívós erõs kötelek fogtak volna le, de nem okozva kellemetlen érzést. Kétoldalt mintha csapkodott volna valami: egyenletes és zengzetes hang volt ez is, és homlokomra mintha hûs, jószagú lé csöpögött volna egy csapból. Hogy haladunk-e vagy állunk, arról fogalmam se volt, arról se, meddig tartott ez így; egyszer aztán fényes, zöld mezõt láttam, folyók és hegyláncok szeszélyes rajzával. Eleinte úgy volt, mintha fölöttem volna ez, aztán alattam volt és mi csendesen ereszkedtünk le rája. Egy ideig világoszöld, mosolygó liget fölött lebegtünk, aztán virágos tisztás bukkant fel, nagyobbodott, éreztem, hogy leszállunk. Most jöttem rá, miért érzem magam oly boldognak: már mintegy órája egyetlen akkord zengett körülöttem, de oly édes és tiszta hangon, hogy úszni és fürödni véltem e hangban, mint a hûs olajban; figyelni kezdtem s rájöttem, hogy négy egyszerû hangból ismétli önmagát ez a zene: a muzsika elragadó báját e hangok színe és lágysága adja inkább, mint egymásutánja; valamit értek zenéhez, fiatal koromban zongorára fogtak, s így rögtön meg tudtam állapítani, hogy e négy hang így következik egymásra: f, d, e, c, a skála doremifaszolaszidója szerint így: Fa-re-mi-dó. Ugyanekkor földet értünk.