MÁSODIK FEJEZET

Az a gép, mely a szerzõt idehozta, csodálatos öntudatot árul el. -
Különös beszélgetés. - Emberformájú fák. - A kastély.

Magamhoz térve kábultságomból, kinyitottam a szemem és körülnéztem. Ragyogó napfényben úszó vidék terült el: egyik oldalon enyhén emelkedõ hegyhát, bal kéz felõl csillogva kanyargó folyó, partjain kékeszöld cserjék. A folyón egyszerû vashíd vezetett korlát nélkül; távoli erdõ felé fehér út, kétoldalt furcsa alakú fák. Az út igen hosszúnak látszott, kékes ködbe veszett, s úgy tûnt, ott, ahol az erdõt éri, a fák között valami kapu- vagy boltívféle. Az egész táj, fölötte a napnak szokatlanul megnagyobbodott, a rendesnél csaknem kétszer nagyobb tányérjával, valami valószínûtlen, meseszerû és idegen, ugyanekkor mégis megfoghatatlanul ismerõs volt, mintha nem elõször járnék ezen a vidéken. Késõbb, álmélkodásaim közepette, gondolkoztam ezen, és rájöttem, honnan ismerem én ezt a tájat: álmomban jártam itt, nem is egyszer, fõleg gyermekkoromban; nagy idõközökben váratlanul visszatérõ álom volt ez; eleinte, gyermekkoromban, a folyónak innensõ partján álldogáltam, és vágyakozva néztem az erdõ felé, ahonnan valami ismeretlen, édes zene szólt, aztán álmodtam úgy is, hogy átmegyek a hídon, és megindulok a fehér út homokján. Mint kiképzés alatt álló katona is álmodtam róla, borjúval a hátamon meneteltem az erdõ felé; tudtam azt is, hogy ott valami jó vár rám, üde pihenés és nyugalom, de úgy rémlett, sohase jutunk el odáig.

Most azonban mindez kézzelfogható valóság volt, ébren voltam, szomjúságot éreztem, és mozgolódni próbáltam. Ekkor kemény szorítást éreztem a derekamon, ugyanekkor valami erõ kiemelt ülésembõl, s egy percig a levegõben lóbált. Ijedten néztem oda: a derekamhoz keskeny fémgyûrû tapadt, mint valami csukló, ez a fémgyûrû felfelé vastagodó fémkarban végzõdött. A következõ pillanatban még magasabbra emelt e kar, aztán lassan leeresztett, és letett a földre, mintegy három-négy méternyire a géptõl, amelyben ültem; aztán eleresztett, s a kar visszahúzódott. Felnéztem és különös, soha nem látott szerkezetet, vagy gépet láttam magam elõtt: csak zavaros körvonalakban tudom leírni, mert tiszta képet adni róla még talán rajzban se tudnék, jóllehet azóta gyakran láttam hasonlót. Elsõ gondolatom, érthetõen, az volt, hogy egészen újrendszerû, végtelenül bonyolult repülõgéppel állok szemben, amelynek váza, eltérõen az eddigiektõl, függõlegesen állt a földön, kétoldalt ezüstbõl alkalmazott szárnyakkal. Ennek a váznak azonban kimondhatatlanul különös formája volt: felül tojás alakú aranytömb, tetején belapítva, olyanforma, mint egy nagyon szabályos, stilizált emberfej, amilyenhez hasonlót épületek díszítésére alkalmaznak a szobrászok, a két szem helyén két csillogó, kerek üveglencse, mely mögött vöröses fény villódzott. E lencsék alatt két csõféle állt ki a fejbõl, ezalatt pedig hosszúkás, szépvonalú nyílás, aranylappal befödve, mely szabályosan emelkedett és csukódott. A váz törzse pajzs alakú, szintén aranyból, rajta igen széprajzú, mûvészi berakások, drágakövekbõl, alul, a derék táján fémkarika. Két lefelé keskenyedõ, formás támasztékon állt a szerkezet: e támasztékok bonyolult kerékrendszerben végzõdtek; a kerekek szabadon mozogtak, emelkedni és lépni is tudott velük a gép, sík földön sebesen forogtak.

A váz két karja volt a szárny, de ezenkívül még több keskeny, hajlékony fémkar nyúlt ki a derékból, különbözõ végzõdésekkel, egyike ezeknek volt az, ami engem a szerkezetbõl kiemelt.

Az egész gép, bonyolultsága ellenére, valahogyan az egyszerûség és magától értetõdõ szükségszerûség benyomását keltette, érzõdött, hogy minden a helyén van és csodálatos összhangban mûködik össze, de mindezek fölött valami kifejezhetetlenül kellemes érzést is keltett elsõ pillanatban, mely nem állott összefüggésben azzal a benyomással, hogy a gép feltétlenül remekmûve a gazdaságos és tökéletes technikának, hanem ettõl eltekintve külön hatott: nem tudom másképpen kifejezni magam, csak megközelítõ szót használok, amikor azt mondom, hogy ez a gép szép volt, szép alatt nemcsak, hogy annyit, de jóval többet értve, mint ahogy ezt a szót például egy festményre, vagy még inkább egy nõre alkalmazni szoktuk. Egyszerû seborvos vagyok, és nem járatos a szavak mûvészetében, de emlékszem, hogy akkor elragadtatott jelzõk jutottak eszembe, amilyeneket szerelmes ifjak találtak ki a mámor perceiben. Lehet, hogy nem is voltam normális állapotban, részben fülembe csengtek még az elõbbi akkordok, részben pedig a gépbõl valami különös erõ áradt, minden idegemet feszült zsibbadásban tartva, valami a melegség és az áramló villamosság közti láthatatlan villamos hõnyaláb. A gép belsejébõl állandó, kellemes zengés hangzott, a szárnyak leereszkedtek a földre. Arcomon valami csiklandozást éreztem, és feltekintve láttam, hogy a két üveglencse rám szegezõdik. Egyben felemelkedett az egyik kar, és hozzám ért, aztán megint visszahúzódott. Míg azon tûnõdtem, ki lehet ez az ember, aki belülrõl a gépet mozgatja, megmozdult a váz fején egy szellentyû, és ismét megszólalt, kimondhatatlanul édes hangon az a zene, amelyet az imént hallottam, de most nem a fa-re-mi-dó hangjegyekben, hanem egy másik, mély s a végén felkunkorodó ütem, sajnos, a kromatikus skála hangjegyeivel nem tudom pontosan kifejezni, de körülbelül ilyen sorrendben: g, a, a, gis, g, gis. Többször egymásután hallottam ezt az ütemet, közben a szemek rám meredtek. Különös érzést keltettek bennem e hangok: mintha hozzám szólnának valami ismeretlen nyelven, aminek nincs szövege. Csodálkozva álltam ott, majd kinyitottam a szájam és néhányszor ügyetlenül próbálkozva, végre megközelítõen helyesen ismételtem a hangokat. A zene abban a pillanatban megszakadt, a gép megállt, és mintha megfeszülve figyelt volna. Hangosabban ismételtem a hangokat. A gép most három más hangjegyet muzsikált, ezt is utánaénekeltem. Most másik kar nyúlt felém és megtapogatott. Aztán néhányszor ismétlõdött még ez a játék más-más hangjegyekkel. Hirtelen suhogást hallottam, a szárnyak zúgni kezdtek, légáram ütötte meg arcom, s a következõ pillanatban felemelkedett a gép, néhányszor keringett a fejem fölött, aztán a folyó felé tartott, emelkedett, kisebb lett, végre eltûnt az erdõ fölött. Kábultan álltam ott néhány percig, aztán körülnéztem.

Finom fû borította azt a helyet, ahol álltam, alatta valami nagyon puha, süppedõ talaj. Most egyszerre élesen villant agyamba kétségbeejtõ helyzetem, ismeretlen helyen vagyok, mondtam magamban, ahol tanácstalanul és tehetetlenül elpusztulok, mert nem tudom, ellenséges terület‑e, vagy bajtársi. Másrészt bajtársaim sorsa is aggasztott, nem lehettem biztos benne, vajon megmenekült-e valaki a Bulwarkról, s hírül adván, hogy én meg a parancsnok repülõgépen hagytuk el a süllyedõ hajót, valószínûleg körözõlevelet adnak ki ellenem, s ha nem jelentkezem, szökevénynek nyilvánítanak, és haditörvényszék elé állítanak.

Azután ismét úgy okoskodtam, hogy ahol ilyen tökéletes gépek vannak, ott nyilván rendkívüliek és fejlett értelmûek az emberek, s meg fogják érteni sanyarú helyzetemet. Csak azt nem tudtam, hol találom azt a várost vagy tábort, ahonnan ez a repülõgép való: azzal tisztában voltam, hogy nem Németországba kerültem, mert kitûnõ kémeink feltétlenül jelentették volna, ha effajta gépek állanak rendelkezésére az ellenséges hadseregnek. Sorsomra bíztam hát magam, fegyvereimet leraktam a fûre, s elkészítettem zsebkendõmet, hogy abban az esetben, ha ellenség területén vagyok, megadjam magamat a hágai egyezmény értelmében annak, akivel elõször találkozom.

Majd óvatosan megindultam a folyó felé, körülnézelõdve, de anélkül, hogy egyetlen élõ lelket pillantottam volna meg. Akadálytalanul keresztüljutottam a hídon, s elhatároztam, hogy a fehér úton indulok az erdõ irányában. A legközelebbi facsoport felé közeledtem, mely a fasor szélén állott. Hirtelen meghökkenve torpantam vissza, s önkéntelenül zsebkendõmhöz kaptam. Pillanatra úgy tûnt, hogy az a fa, amelyhez legközelebb voltam, nem is fa, hanem élõlény. Így húszlépésnyi távolságról tisztán kivehettem egész alakját, határozottan emberformájú volt, bár szokatlanul hatott. Bõr helyett barna kéreg födte el testét, két lába a földbe gyökeredzett, és kitárt karjai közt idegenszerû levelekbõl lombsátor képzõdött feje fölött. A fej zömök és alacsony, a barna kéreg-arc felém fordítva. Meglepetésembõl magamhoz térve, megérteni véltem, hogy valami különös szoborral, vagy a kertészmûvészet holmi tréfás alkotásával állok szemben: emberformára növesztett fa ez nyilván, ennek a vidéknek sajátos különlegessége. Megkönnyebbülve közel mentem a különös növényhez és megtapogattam. Igen, kéreg volt biz az, de puhább, mint a közönséges fáké, érintésemre rózsaszínû nedv szivárgott belõle. Kissé megriadtam megint, mikor a fa vonaglani kezdett, vissza is húzódtam, de aztán megnyugodtam. Láttam, hogy a két láb alakú gyökér keményen kapaszkodik a földben, és nem tud mozdulni. Mégis az egésznek emberformája volt, ismétlem, sõt, az arc vonásai is kivehetõk voltak: a szemek nagyon üresek és szárazok, de az orr csaknem szabályos, s a benõtt száj valami lehangoló, keserû vonásban görbült kétoldalt lefelé. Volt ebben a faarcban különben is valami végtelenül szomorú, kétségbeesett, önkéntelenül eszembe jutott a mesék elátkozott vándorlegénye. Mikor közelebb hajoltam, meghökkenve láttam, hogy a száj vonaglik, mintha mondani akarna valamit; ekkor érthetetlen részvét szorította marokra szívemet, s fájdalmamban hangosan felkiáltottam. Válaszul fülsértõ, süket recsegés támadt a fa belsejében, a kitárt karok erõlködve rángatództak, aztán megint csendes lett a fa. Nem tudtam megmagyarázni magamnak hirtelen támadt érthetetlen levertségemet, de éreztem, hogy nem tudnám még egyszer hallani azt a kongó, üres recsegést. Gyorsan elfordultam és elmentem onnan; ekkor csodálkozva vettem észre, hogy a többi fa is hasonló ehhez: kisebb-nagyobb alakú emberfák, kitárt karokkal és keserû, öreg arccal. Nagyon rosszul éreztem magamat, és meggyorsítottam lépteimet, nem néztem körül, de úgy rémlett, az egész fasort, amelyen végigmentem, ilyen fák alkották.

Késõbb elmaradtak a fák, és finom fehér porral behintett út kanyargott elõttem; megint elfogott az a különös emlék, hogy én már egyszer jártam erre álmomban.

Az erdõ és az út találkozásánál, mint ahogy messzirõl kivettem, csakugyan diadalív állt, mely magasan ért össze a fejem felett. Megkönnyebbülve lélegzettem fel, látva, hogy ezek a fák már nem ember formájúak; igaz, hogy nem láttam még ilyen fákat se: húsos, csaknem gömbölyû levelek buja koronája sötétítette el az utat, mintha minden levél egy-egy gyümölcs volna. Most már valóban zavarban voltam, és kezdtem attól tartani, hogy mégiscsak álmodom, az erdõn keresztül vezetõ út sötét volt, féltem, hogy eltévedek. Nyugtalanul tekingettem körül, ekkor keskeny nyíláson ismét megpillantottam a napfényt, és sietve tartottam arrafelé. Néhány perc múlva kiértem az erdõbõl és elvakulva kaptam szemeimhez.

Óriási, szabályos alakú fennsík bukkant elõ. Pompás, vörös kövekbõl épített lépcsõ vezetett a háttérbe, ahol óriási épület zárta el az eget. Ennek az épületnek a frontkapujához vezetett a lépcsõ, óriási, kitárt kapu volt ez, aligha alacsonyabb negyven méternél. Az egész front egyetlen, félkör alakú fal, kétoldalt monumentális oszlopok: soha nagyszerûbb, impozánsabb remekét az építõmûvészetnek nem láttam. Ami azonban elsõ percben ennél jobban lekötötte figyelmem: két alak volt a kapu elõtt, formában, nagyságban tökéletesen hasonló ahhoz a géphez, mely engem idehozott.