HARMADIK FEJEZET

Néhány szó az olvasóhoz. - Az ember és a gépek. - Faremidó lakosai. -
Szerzõt összehasonlítják a növényekkel.

Az olvasó, útleírásokkal különben is nagyon elkényeztetve, talán elégedetlenül s türelmetlenül állapította meg az elõbbi fejezet végére érvén, hogy annak summájából alig fogott fel valamit, nem értvén, mik legyenek ama csodálatos gépek s meglepõ növények, melyeket különben is csak hézagosan írhattam le, oly jelenségekrõl szólván, amiket, úgy tudom, eddig útleíró még fel nem jegyzett naplójában.

Alázatosan kérem az olvasót, gondolná meg, hogy egyrészt egyszerû seborvosi mivoltomban, mint említettem, nem vagyok a szavak mûvésze, s talán tökéletlenül fejeztem ki magam, másrészt azok a tünemények, amiket a második fejezetben leírtam, engem is éppen úgy megleptek s éppoly érthetetlenek voltak elsõ percben, mikor szemtõl szembe kerültem velük. De türelmet és bizalmat kérek, szerényen utalva négy megelõzõ útleírásomra, melyekben gyakran jegyeztem fel megfoghatatlan tüneményeket; ezeknek értelme és jelentõsége csak a továbbiakban derült ki aztán. Mindenesetre nagy könnyebbséget jelent az olvasónak, ha ismeri négy elõbbi útleírásom (Liliputba, Brobdingnagba, Laputába és Hauhnhnmiába), melyeket Swift Jonathan rendezett sajtó alá.

Mégis, hogy rövidebbre fogjam a dolgot, elõrebocsátom azt a tanulságot, ami Faremidóban való tartózkodásom folyamán késõbb érlelõdött meg bennem, s amit, ha a huszadik század metafizikusainak mûvei el nem rontanak s meg nem fertõznek, már réges-rég, Faremidó elõtt, meg kellett volna értenem, hogy meg ne lepjenek, amit ebben az országban tapasztaltam.

Megállapítható, hogy mikor az emberek elõször megjelentek a földön, még nem voltak gépek, nem volt mûvészet és tudomány. Akkor minden, amit az emberek csináltak, természetes szükségletbõl fakadt: ruhát azért öltöttek, mert hideg volt, baltát csináltak, hogy könnyebben elvágják a fát. Ezután jöttek a tudományok és mûvészetek, amiknek célja, ugyebár, mind az volt, hogy megsegítsék az embert nehéz munkáiban, részben pedig kiegészítsék az érzékelt jelenségekrõl alkotott fogalmainkat és képzeteinket. A nehéz tárgyak emelésére kitalálták a csigát, a látott jelenségek pontosabb és tüzetesebb megismerésére kitalálták a rajzolást és az írást.

Évszázadok múlva természetszerûleg egyre tökéletesebb lett a tudomány és a mûvészet; az embert munkájában nagyszerû gépek segítették, megsokszorozva minden lehetõséget, a hevenyén érzékelt idõbeli és térbeli jelenségeket pedig egyre tökéletesebb szobrok, festmények, költõi mûvek rögzítették s mutatták be teljes jelentõségben.

Végre addig jutottunk, hogy a gépek nemcsak hogy megsegítették az embert minden dolgában s megsokszorozták erejét, de egymagukban sokkal tökéletesebben végezték el a munkát, mint ahogy gyarló emberi testünk valaha elvégezhette. Így a mûvészetek is: képek, szobrok, írásmûvek, zenemûvek, az élet tüneteit, a formát, színt, történetet, érzelmet oly tökéllyel fejezték ki, hogy a való élet messze mögöttük maradt leleményben, szépségben, kifejezõ erõben.

Mi következett ebbõl? Gépek és mûvek felülmúlták az embert: tökéletesebbé lettek, s csakhamar ott tartottunk, hogy ha az ember tökéletes akart lenni, utánozni volt kénytelen a gépeket és a mûveket, amik egykor az embert utánozták. Jellemünk kialakulására legnagyobb hatással kultúránk volt, regények, drámák, mûvek. Formáinkat a mûvészet írta elõ. Egyszer, Budapesten járván, láttam egy cukrosboltot, amely magát „automatának” nevezte, az ember felül bedobott egy krajcárt, mire egy nyíláson cukor jött ki. Ebben az automatában belül egy ember ült, az õ kezébe esett a pénz, és õ tolta ki a cukrot a nyíláson. Ez az ember öntudatlanul rájött, hogy az emberek jobban bíznak a gépekben, mint egymásban, s ravasz fondorlattal el akarta hitetni, hogy õ gép.

Odáig jutottak az emberek, hogy egy meztelen nõt ábrázoló festményért tízszer annyit adtak már, mint a nõért, aki a festõnek modellül szolgált; az embernek nem adták meg azt a tiszteletet, ami utánzott, rekonstruált másának kijárt. Emlékszem, milyen õszinte felháborodást keltett bennem, röviddel Faremidóba való utazásom elõtt, mikor a barbár németek bombázni kezdték a reimsi székesegyházat, ugyanekkor csak futólag jegyeztem meg magamnak, hányan estek áldozatul ez ütközetnek. De hiszen mindnyájan tudjuk azt is, mennyivel többet jelent, mennyivel nagyobb lelkesedést kelt az a hír, hogy ellenségünknek egy-két hajóját vagy öt-hat ágyúját elfogtuk, mint az, hogy öt-hatezer emberét sikerült elpusztítanunk, öt ágyú ötezer emberrel felér nekünk, s nekik is ugyanakkora veszteség. Ha már akkor józanul gondolkodtam volna ezen, nem kellett volna annyit tanulnom saját káromon Faremidóban. Megértettem volna, hogy az ember önmagánál mindig többre becsülte azt, amit alkotott, s minden alkotásában arra törekedett, hogy önmagát is megalkossa, újra és tökéletesebben, hogy aztán megszûnjön lenni, mint felesleges agyagminta, amibe az ércet öntötték. Meg kellett volna értenem ezt már akkor, mikor a mozgófényképet feltalálták s tapasztaltam, hogy mennyivel szívesebben jártak az emberek a mozgóképszínházba, ahol csak falra vetített képét látták ugyanannak a színésznek, akit ugyanazért a pénzért élõ valóságában is láthattak volna az elavult színpadon. Valóban külön-külön, részekben és egészben, az ember önmagánál tökéletesebb lényt szeretett volna kezdettõl fogva: erre kellett a mikroszkóp és a teleszkóp, a fénykép és a röntgen-sugár, az automobil és a repülõgép.

Mondom, ha mindezt józanul elgondolom s megértem: nagyobb tiszteletet és becsülést kelthettem volna forrón szeretett hazám iránt Faremidó lakosainak szemében. Belátták volna, hogy az a csodálat, ami valósággal elkábított, mikor az erdei út végén feltárult elõttem ama ragyogó épület, hogy ez a csodálat már maga bizonyította; gyarló emberi mivoltomban mégis méltó voltam hozzá, hogy közöttük élhessek, s talán valamikor hasonlóvá legyek hozzájuk. De én, elfogultan és ostobán, sokáig ragaszkodtam ahhoz a feltevéshez, hogy ilyen mûvet csak emberi kéz hozhatott létre.

Ott álltam, s szédülve nézegettem szerteszét: ekkor a csarnok elõtt álló gépek egyike megmozdult, s könnyedén szökellve közeledett felém. Megismertem azt a gépet, amelyik engem idehozott, s a folyó túlsó partján magamra hagyott. Ugyanazt a zenei ütemet hallatta, a többi gépek közül is megmozdult egynéhány és odajött. Körülálltak és valóságos hangverseny szólalt meg körülöttem, a gépek muzsikáltak. Kezdtem megszeppenni, hogy sehol húsból és vérbõl való embert nem látok, egyben a természet is kezdte követelni jogait, éhséget éreztem és fáradtságot. Abban a reményben, hogy talán mégis meg tudom értetni magam, különbözõ nyelveken szólaltam meg, magamat irgalmukba és megértésükbe ajánlva. De hogy mindig csak zenei hangok feleltek, ismét figyelni kezdtem s megkülönböztetve a hangok között néhány többször visszatérõ ütemet, azokat ismételtem elõttük. Ilyenkor, mintegy meglepetve, csend lett, aztán egymás felé nyújtogatva fémkarjaikat, tanácskozni látszottak. Ijedten tekingetve körül, észrevettem, hogy nem mind egyformák: voltak köztük szárnyasok és szárny nélkül valók, volt négyszögletes és gömbölyû fejû, különbözõ színû fémekbõl; de testtartásra nézve hasonlítottak s abban is, hogy bonyolult és végtelenül finom, precíz szerkezet volt valamennyi.

Míg ezen tûnõdtem, fémkar nyúlt ki felém, s a levegõbe emelt: hatalmas üveglencsét pillantottam meg, melyet fejem fölé tartott valami, az üveglencse mögött, csillogva és figyelmesen, mintha óriási szem ragyogott volna le rám. A kar, amely felemelt, lassan mozgatta és csúsztatta fejemet, az a kényelmetlen érzésem volt, hogy megfigyelnek, mint a bogarász holmi különös férget a lupa alatt, Utána megint eleresztettek, és letettek a földre. Majd az a szárnyas gép, amelyik idehozott, megfogta a kezemet és vezetni kezdett, ez meg olyan volt, mint mikor a kisbabát járni tanítja az apja: a gép lassan, vigyázva lépdelt mellettem; ahol göröngyösebb volt az út, emelgette a kerekeit, simább helyen lassan, óvatosan gurult. Közben gyakran lefordította felém aranyló fémfejét, s a ragyogó szemekbõl kékes fény áradt le rám, majd énekelni kezdett, és most már határozottan éreztem, hogy ezekkel a hangokkal hozzám szól, és hogy ebben az országban így, zenei hangokkal beszélnek, zenei hangokból tevõdnek össze a szavak. Megértvén ezt, igyekeztem vele is megértetni, hogy szeretném megtanulni ezt a nyelvet, a palota felé mutogatva jeleztem, hogy tudni óhajtom, hogy nevezik. Rögtön felfogta, mit akarok; néhány hangot ejtett: mi, fa, re, amit rögtön ismételtem. Láthatóan megörült és most már õ maga kezdte mutogatni a tárgyakat, mindegyiknek megjelölve a nevét, én pedig ismételtem a hangokat. Saját magára mutatott, és ezt énekelte: szo-la-szi. Aztán egy széles mozdulattal az egész láthatárt jelezte, és így muzsikált: fa, re, mi, do, amit már akkor hallottam, mikor idehozott. Ekkor tudtam meg, hogy az ország neve: Faremidó. (Kérem az olvasót, az eredeti szavakat mindig énekelve mondja ki, mert csak így van értelme.)

Végre a fasorhoz értünk, ahol már az imént végigmentem volt, az emberformájú fák közé. Egy ilyen fa mellett vezetõm megállt, gyengéden derékon fogott, és odaállított a fa mellé, majd kissé visszalépve, fémkarját feje fölé emelte; láttam, hogy vizsgál és összehasonlít bennünket. Megint elfogott az a kényelmetlen érzés: most úgy volt, mint mikor a botanikus összehasonlít két növényt, hogy a rokonságot megállapítsa.